Égi-földi ragyogásban… – Találkozás Lehoczky Zsuzsával, a nemzet színészével

A jeles grémium egyöntetűen szavazott rá, személyében így elsőként kerülhetett be a tizenkettek közé zenés színházi színészikon. A Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas érdemes és kiváló művész holmi tréfának hitte, amikor közölték vele a jó hírt, de végtelen öröm töltötte el. S amikor a Nemzeti Színházban az idei évad utolsó Rómeó és Júlia előadásán Vidnyánszky Attila vezérigazgatótól átvette a Nemzet Színésze címmel járó oklevelet, maga is belátta, mindez nem álom, hanem valóság.

Bár az operettek gyakran az álmok birodalmában játszódnak, és a szerzők olykor a valóságtól valóban túl távoli világot idéznek meg a színpadon, a magyar operett világhírű. Az idilli képeknek, a habos-babos jelmezeknek, az olykor esetleg giccsbe hajló jeleneteknek rendre örvend a publikum, amely gondját-baját feledve szórakozni szeretne. Lehoczky művésznő arra szegődött, hogy szép szóval, gesztusokkal, tánccal és énekkel művelje a csodát. Már színészjelöltként is „kilógott” a társai közül. Remekül táncolt, énekelt, szinte szárnyalt a színpadon. A benne lévő tűz, közvetlenség, temperamentum és humor volt – és maradt – az operettdíva védjegye. Az oklevél átvétele után, a beszélgetésünkkor elismerte: valóban úgy érzi, hogy már a pályája elején, az 50-es, 60-as években is „modernebbül” játszott a társainál. S hogy került 1962-ben az Operettszínházba? Azt mondta, azért szerződött oda, mert hívták. Ő pedig hűséges típus, és ott is maradt. Ma már a Budapesti Operettszínház örökös tagja.

Faggattam Kaposvárról is, hiszen kritikus időszakban, 1956-ban lett a Csiky Gergely Színház tagja, ahol csak egy évvel korábban verbuválódott állandó társulat. Színészmesterséget jött tanulni. Akkoriban Németh Antal volt a főrendező, és ott játszott Tordy Géza és Csurka László is. Emlékszik, amikor bérelt manzárdszobája felé tartott a kaposi korzón, megállították a helybeliek, és gratuláltak a játékához, amelyet maga is „elfogadhatónak” tartott. S hogy milyen szerepekben láthatta a nagyérdemű az 1956–1957-es évadban?

– Jaj, azt már elfelejtettem, hiszen oly régen volt! – szabadkozott.

Emlékeztettem, hogy egyebek mellett a telegdi fogadós lányát, Erzsit alakította Szigligeti Ede zenés vígjátékában, a Liliomfiban, és Kálmán Imre nagyoperettjében, a Marica grófnőben is játszott: ő volt Liza, Török Péter húga.

– Most már emlékszem – jegyezte meg a művésznő, aki pályafutása kezdetétől vallja: a magánéletünkben nem kell színészkednünk, a színpadon pedig nem lehetünk magánemberek.

Ahogy szőttük a szót, szerepek, színpadi partnerek, előadások elevenedtek meg – köztük Feleki Kamill, a Latabárok, Németh Marika, Rátonyi Róbert és Honthy Hanna, aki egy időben örökbe akarta fogadni, ám volt egy kikötése: vegye fel a nevét. Amikor Zsuzsa ezt telefonon tudtára adta az édesanyjának, az elájult a vonal túlsó végén. A művésznő csak olyan nagyságokat említett, akik már az égi orfeumban táncolnak-énekelnek az angyalokkal, mert az élők közül senkit nem szeretett volna kihagyni. Mint mondta: bámulatos az a szeretet, amely felé árad az Operettszínházban, és úgy érzékeli, a mostani, fiatal kollégák a szakma minden fogását ismerik. Ezért aztán, amikor arról kérdezem, milyen testamentumot hagyna a következő nemzedékekre, csak annyit felel: nincs más dolguk, mint az, hogy érthetően beszéljenek és énekeljenek, s emellett remekül táncoljanak.

Nehéz válogatni a nemzet színésze szerepei között, hiszen valamennyi a szívéhez nőtt, s mivel oly hosszú időt töltött a színpadon, mindegyik alakítás egy kicsit a gyermekévé lett. Többek között eljátszotta a My Fair Lady Elizáját, A mosoly országa Mijét, a Bál a Savoyban Daisyjét, a Maya címszerepét, a Mágnás Miskában a Nagymamát, a Lili bárónőben Agathát. A Csárdáskirálynőben először szubrettként lépett fel, ő volt Stázi, később pedig megkapta Cecília primadonnaszerepét. Németh Zoltán A vöröslámpás ház című darabjában ő alakította Muttert. Offenbach Párizsi életében Quimper Karadek grófnő volt, Lehár A víg özvegy című nagyoperettjében a Meglepetéssztár, Parti Nagy Lajos Ibusár című darabjában Anyuska, Verebes István Remixében Conchita Cortes, Molnár Ferenc A doktor úr című művében Marosiné. Számos filmben is játszott, és se szeri, se száma az alkalmi vidéki énekes-zenés produkcióknak…

Szó esett a szerelemről is; azt mondta, elégedett lehet e téren is. Megidéztük első férje, Tichy Lajos válogatott labdarúgó, későbbi edző alakját is, akit a finnországi világifjúsági találkozón ismert meg. A neves focista megsérült, s egy közös folyosón lévő szobából szólítgatta az arra járókat, hogy valaki pucolja már meg neki a narancsot, amit szeretett volna megenni. A csinos színésznő teljesítette a kérését, s a narancspucolásból szerelem, a szerelemből házasság lett, melynek gyümölcse a több nyelven beszélő Krisztina. Csaknem tíz évig éltek együtt, de a különböző életritmusuk miatt útjaik végül szétváltak. Tichy újranősült, a művésznő a volt férje özvegyével ma is tartja a kapcsolatot.

A pandémia idején önkéntes karantént vállalt, és úgy érzi, jól tette. Telefonon tartotta a kapcsolatot az Operettszínház tagjaival. Sokat olvasott, és volt ideje némi összegzésre is. Rádöbbent: már nem szívesen térne vissza a színpadra – pedig hívják –, mert nem vágyik az ezzel járó stresszre. Cukorbeteg és pacemakerrel él; Merkely Béla professzor műtötte, és a művésznő igyekszik megfogadni orvosa tanácsát. Ezért úgy döntött, jó neki otthon, nem hiányzik a rivaldafény. Arra törekszik, hogy inkább a lelke fényesedjen. Fiatal korában gyakran tért be a szegedi dómba, és nem törődött azzal, figyelik-e, mint ahogy azzal sem, származik-e majd hátránya abból, hogy templomba jár. Szerencsére nem származott. A próbák és az előadások eltávolították a szentmiséktől, ám mindig személyes kapcsolatban maradt az Úrral. Gyakran kérdezgeti Istent, és figyel a szavára. A lakásához közeli templomba is betér olykor, de mindig két mise között. Úgy érzi, így befogadóbbá válik a lelke. Néhány hete kora reggel hálaadó misét mondatott abban a templomban, ahol a lányát keresztelték egykor. Azt kérte a plébánostól, ne szóljon az orgona. Nem azért, mert ki nem állhatja az orgonistákat, hanem azért, mert vágyik a csendre, hiszen a csend is tud beszélni. Ő pedig ezáltal ragyoghat. Nyolcvanöt évesen is.

Szerző: Lőrincz Sándor

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. július 25-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.