Párából szőtt délibábok – Egry József gyűjteményes kiállítása Veszprémben

Egy rendkívüli ember és művész áll előttünk. Hogy mitől rendkívüli? Attól, hogy mondhatni a semmiből ­­– súlyos nyomorból, szegény proletársorból ­­– emelkedett fel a legnagyobb alkotók közé. Legtöbbször Munkácsyt emlegetik úgy, hogy messziről érkezett a világnagyságok közé a 19. század végén. De nem ő volt az egyetlen.

Egry ugyan nem csinált külföldi karriert, és nem lakott fényes párizsi palotában, mint Munkácsy, hanem egész életében szegényesen élt szűkös, műtermes badacsonyi házában a feleségével, Pauler Juliskával, mégis páratlanul egyéni, csak rá jellemző, senkivel össze nem téveszthető festményeket hagyott hátra. Gondolatait, meglátásait, életrajzát többször is papírra vetette az idők során. Költő, író barátai unszolására készített feljegyzéseit egyre gyakrabban idézik, és ha egy részük el is pusztult a második világháború idején, szerencsére jó néhány írása megmaradt. „Változó, szürkés szemei mindenkit és mindent állandó kíváncsisággal, a felfedezés örömével és leplezetlenségével kutatnak. Nézése munka, folytonos rajzolás. (…) Egyenes homlokát, az orcákat és nyakát is megszámlálhatatlan ránc kusza ékírása szántja keresztül-kasul, annyira az archoz tartozó jellegzetességgel, hogy egyáltalán nem a kort jelzi. Hirtelen metszésű orra és vértelen, szelíd ívű ajkai szakadatlan rezgés. (…) Teljes nyíltságú mosolya a lélek jóra való készségének félreismerhetetlen gesztusa” – fogalmazott Egry Józsefről szólva Oltványi Imre műgyűjtő, művészeti író.

Érdekes nyomon követni Egry pályáját, megfigyelni, honnan indult és hová jutott. A húszas-harmincas években a hivatalos körök nemigen értették vizuális megfogalmazásait, újszerű balatoni képeit. Pedig ő is a realizmus talaján nevelkedett, eleinte a munkáskörnyezet állt érdeklődésének középpontjában. Akkoriban, mint mindenki más, ő is olajjal festett vászonra. Tájképek, portrék születtek keze alatt az első világháború után, amelyben katonaként maga is részt vett. Ilyen témájú jeleneteket is festett. A nap, a fény mindent átható ereje láthatóan már akkor is foglalkoztatta, de még korántsem olyan intenzíven, mint később, amikor nős emberként Badacsony környékére költözött.

Halála után – egykori kevés barátját leszámítva – sokáig senki nem beszélt róla, alkotásait csak kevesen értékelték. Az igazi áttörést az a nagyszabású kiállítás hozta meg, amit 1971-ben, halálának huszadik évfordulóján rendeztek. A Nemzeti Galériában, amely akkor még az egykori Kúria épületében volt a Kossuth téren, több száz képét láthatta a közönség, így magam is. Óriási tömeg volt kíváncsi a művészetére, és tanúsíthatom, alkotásaihoz alig lehetett közel kerülni, annyian voltak az érdeklődők a kiállítótérben. Fergeteges sikerrel zárult a tárlat, az akkori sajtóorgánumok sokat írtak Egry József balatoni látomásairól. (Ennél nagyobb szabású művészeti esemény csak a Műcsarnokban 1969-ben rendezett Vasarely-kiállítás volt, amelyen a Franciaországban élő mester közel hétszáz művét mutatták be.) Sokak számára nagy felfedezést jelentett Egry művészete, magam is csak bámultam ezeket a csodálatos pasztell-, olajpasztellképeket, amelyek már nem vászonra készültek, ahogyan a festő kezdeti korszakában, hanem papírra.

Európa kulturális fővárosaként Veszprém az elmúlt hónapokban az érdeklődés középpontjában állt. Itt zajlott nemrég a KATTÁRS rendezvénysorozata is, a várhegy és közvetlen környéke tele volt látogatókkal. A várnegyedben nagyszabású rekonstrukciós munkák zajlanak, de már főleg az épületeken belül; a házak, az érseki palota, a templomok kívülről majdnem készen vannak. Az óvárosi részről lesétálva úgy negyedórányi távolságra találjuk a Laczkó Dezső Múzeumot, amely a 20. század elején, Medgyaszay István építész tervei alapján épült. Impozáns bejáratát szecessziós motívumokkal díszítették. Az épületbe belépve szépen felújított, fehérre meszelt lépcsőházba jutunk. Az Egry József 140 – Balaton, Szicília, Nervi című gyűjteményes kiállítás a második emeleti termekben látható; a festő születésének száznegyvenedik évfordulója alkalmából állították össze a múzeum munkatársai. Száznegyven alkotást nézhetünk meg itt. A képek nem Egry indulásáról, nem a kezdetekről mesélnek, hanem az érett korszakáról, amikor már kialakult egyéni látásmódja. A festmények nagy része magángyűjteményekből származik. Itt vannak a mester fő műveiként számontartott alkotások is, mint például az Aranykapu, az Önarckép napsütésben vagy a Szent Kristóf a Balatonnál. Persze ő maga nem nevezte fő műveknek ezeket a képeit; az újabb nemzedékek már nem is festettek ilyeneket. Az Egrynél tizennyolc évvel idősebb Csók István azonban még ebben gondolkodott, korai évei fő művének tekintette a Báthory Erzsébet című, sajnos elveszett nagy méretű vásznát.

Az Aranykapu, amint a kiállításon is láthattuk, Egry legnagyobb képe. A művészeket és a restaurátorokat mindig is foglalkoztatta a kérdés: vajon hogyan oldotta meg az aláfestést, hogyan vitte fel azt az egységes narancsos-sárgás színkeveréket, ami a háttérben látható a kép teljes felületén? A kiállításokon mindig érdemes közel menni a képekhez. Az összhatás persze távolabbról jobban látszik, közelről viszont előtűnnek a részletek, ez esetben a tónusok, a kréta, a fedőfehér, esetleg a tempera használata, a rendkívül gazdag színvilág. Így is nehéz felfedezni a festő titkát, de talán megsejthetünk belőle valamit. Ebből a szempontból az egyik legcsodásabb alkotása az olajpasztellel készült Párás part című képe. A papír érdessége miatt itt jól nyomon követhető a kréta útja, az, ahogyan az egyik függőleges vonás fedi a másikat. Láthatjuk, hogy az erőteljes ultramarin hátterű hegyvonulat hogyan változik át a papíron a legszebb sárgás-zöldes tónusúvá. „A Balatonnak sajátságos jelenségei, opálos színei, párás fényei, ismétlődő vonalritmusai vannak” – olvashatjuk Egry feljegyzései között. Kevés, olajjal festett képe közül kiemelkedik a sokat reprodukált Visszhang, amely nyilvánvalóan a híres tihanyi visszhangra utal. Akkoriban, a harmincas években még valóban létezett ez a jelenség Tihanyban, de a sűrű beépítések miatt ma már nem igazán jön vissza a hang.

A műgyűjtő Buschi Emil mesélte nekem még a hetvenes években, hogy amikor Egrynél járt Badacsonyban, látta: rengeteg vázlatot készített a festményeihez. Rajzai közül azonban csak néhányat láthatunk a veszprémi kiállításon.  Egry sokat adott a papír minőségére, alkotásaihoz a legjobb papírokat szerezte be Pesten. Ha megfigyeljük, a képek sarkában nemegyszer felfedezhető vízjel, a papírgyártó cég neve vagy a papírmalom emblémája. Képeit azonban nem mindig fixálta. A papír sokkal sérülékenyebb, mint az olajjal festett vászon, ezért a legtöbb kép üvegezett keretben van. Rippl-Rónai pasztelljeinél is gondot jelent, hogy képei közül sokat ő sem fixált.

Egry gyakran megcsodálhatta a szivárványt a Balaton felett; a kiállításon is jó néhány képét láthatjuk ebben a témában. Azt írja feljegyzéseiben: „Szivárvány a Balaton fölötti égen. Igen, hát egy ilyen kép láttán nem is lehet mást tenni, ujjongani kell. De úgy, hogy kicsit könnyes lesz az ember szeme tőle, és a hátán fut a hideg.”

Figurális képei is egyedi látásmódról tanúskodnak: merész képkivágások, elkapott pillanatok jellemzik őket. Egry úgy figyeli meg a környezetét, mint valami kandi kamera. Vincellérek, halászok, szántóvetők és legtöbbször ő maga jelenik meg figuraként a képein. Nem mindig teljesen felismerhetően, de könnyű rájönni, hogy ő az, aki éppen a napba néz, vagy a párkányon könyököl.

Egry nem a képeslapokról ismert Balatont festette. (Igaz, ma már senki nem küld képeslapot, hiszen maga is készíthet fotókat, ha van mobiltelefonja.) Afféle bennszülöttként élt a Balaton mellett. Sok időt töltött szótlanul üldögélve a horgászpadon, figyelve a tájat és benne az embert. Meglátásai nemcsak a képein különlegesek, hanem szavakba öntve is. Többek között ezt írja feljegyzéseiben: „A Balaton a természet örömkönnye. – A balatoni embernek két ünnepélyes napja van: az egyik, amikor a hálója elkészül, a másik, amikor a szőlő hordóban van. – Láttam egy öreg parasztot, mikor belemártotta ujját a Balatonba és keresztet rajzolt magára – megható volt. – A Balatont a szegény halászok avatták szentté.”

Idekívánkozik néhány sor Keresztury Dezső Egry Józsefnek ajánlott, Balatoni pásztor című verséből: „(…) Ringva pihen a táj; felszakad a mesze tér, / s forró özönével mindent egybemos a fény. // Bő kévékben ömlik magasán az égnek / s elárad a tágas, zengő végtelenben; / önfeledten játszik a fény ünnepének / izzó pompájában elem az elemmel. / Mintha emlék lenne, úgy fürdik az égi kék, / fényből s párából szőtt délibábban a vidék.

Egry József gyűjteményes kiállítása október 29-éig tekinthető meg a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. október 15-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.