Egy aranyembör a Szeged-Csanádi Egyházmegyéből: Serfőző Levente ifjúsági referens

Ahogy fogalmazott, munkatársaival oázisokat igyekeznek létrehozni az ifjúság számára, ahol életet és erőt meríthetnek. Útjelző táblákkal próbálják segíteni eligazodásukat korunk egyre kaotikusabb érték- és szemléletvilágában.

– Milyen élmények, motivációk vezették a papi hivatáshoz?

– Meggyőződésem, hogy a Jóisten mindenkit a maga hitben megjárt útja szerint szólít meg. Ő ismer bennünket a legjobban, és személyesen közeledik hozzánk. Isten közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz. A magam részéről legalábbis így éltem meg, és visszatekintve értettem meg, hogy Isten milyen gondosan készítette elő bennem ezt a meghívást. Az első találkozás egészen kis koromban, Nagyváradon történt.

Hatéves lehettem, már ministráltam a templomban, és amikor vasárnaponként a család összegyűlt, állandó programpontként leterítettem egy széket konyharuhával, édesanyámék NDK-s pezsgőspoharát megtöltöttem vízzel, az volt a kehely és a bor, és pici kenyérdarabkákat szaggattam, azok jelentették az ostyát.

Mindenkit megáldoztattam. Játék volt, de ma már egyértelmű számomra, hogy a Jóisten gyerekként a játékon keresztül szólított meg. Gyerekszívvel, -lélekkel, -ésszel léptem bele ebbe a hivatásba. A második találkozás már kamaszként történt. Az iskolában az egyik hittanórán egy hiteles példán keresztül szólított meg. Hitoktatónk papi életpályákról mesélt. Egy nagyon egyszerű példa maradt meg a szívemben, amely egy idős brazíliai missziós atyáról szólt, aki azért dolgozott éveken keresztül, hogy egy pékséget építsen és kenyeret süssön egy nyomornegyed kellős közepén a gyerekeknek. Nem rendkívüli, mégis úgy megérintett ez a történet, hogy a hittanórán elmondhatatlanul mély vágy ébredt bennem, hogy az én életem is hasonló módon teljesedhessen ki. Nem hagyott nyugodni, egyre erősebb volt bennem a vágy a papi hivatás iránt. A harmadik jel pedig – mint egy pecsét egy levél végén – a szegedi szemináriumban jött el. A papszentelés előtt néhány héttel felhívtam a családomat, és édesanyám azt mondta, hogy „akkor csak igaza lett a nagyapádnak”. Nem értettem, mire elmondta, hogy

kiskoromban az volt a tatám kívánsága, hogy neveljenek belőlem papot. Végül beteljesítettem az álmát, imádságát anélkül, hogy erről bárki is beszélt volna, vagy tudtam volna róla.

– Milyen jelmondatot választott felszentelésekor?

– Sokat gondolkodtam, hogy mit válasszak. Éppen a gyakorlatomat töltöttem Szentesen, amikor egy hétköznap diakónusként én olvastam föl az evangéliumot. Péter meghívástörténete került elém, aki halászként napokon keresztül küzdött a vízen, de nem fogott semmit. Ekkor odament hozzá Jézus, és azt mondta: „evezz a mélyre, és vesd ki a hálódat!” Mire Péter elmondta, hogy egész éjszaka fáradozott, de eredménytelenül, úgyhogy semmi értelme – mégis azzal zárta válaszát, hogy

„de a Te szavadra kivetem a hálót”. Ez lett végül a mottóm. Kifejez engem, a kissé dacosságomat, de a bizalmamat is Isten felé, és azt a nagy titkot, ami benne van az Úr nagy terveiben.

Sokszor emberileg felfoghatatlanok az okok, de végül mégis úgy varrja össze a szálakat, hogy minden összeáll. A papi életben is nap mint nap annyi lehetetlen helyzetbe kerülünk. De ez a mondat olyan erőt ad, amely segít folytatni és remélni. Az ő akaratába, tervébe vetett bizalom visz tovább.

– Mióta foglalkozik ifjúságpasztorációval?

– Már tizenkét éve. A fiatalok vezetése, segítése az egyik elsődleges feladatom, imádságok, élmények, személyes és közösségi beszélgetések útján. Vagyis hogy az egyházmegye ifjúsága számára olyan lelki programokat szervezzek és koordináljak, amelyek gazdagítják istenkapcsolatukat, segítik emberi fejlődésüket az imaóráktól kezdve a táborokon át a világtalálkozókig. Ebben mindig voltak segítőim. Jelenleg két közvetlen munkatársam van, továbbá tizenöt-húsz önkéntes fiatal is segíti munkánkat szerte az egyházmegyében.

A programok helyszíneit csak oázisoknak nevezzük, ahol az a cél, hogy amelyik fiatal találkozik az önkéntesekkel, életet és erőt találjon.

– Gyakran hallhat az ember jártában-keltében „a mai fiatalok” viselkedését, motivációit rosszalló minősítéseket. Önnek mi a véleménye korunk ifjúságáról?

– Hogy milyenek a fiatalok, azt majdhogynem a felnőttek formálják, hiszen mi adjuk a kezükbe a lehetőségeket és az eszközöket. Mert egy fiatal mire éhes? A jó, hiteles példákra szomjazik. Mi adunk nekik példát, általunk tanulnak, nevelődnek. Ami belőlük tükröződik, az nagyban szól rólunk is. Ha egy gyermek hatévesen bele van süllyedve arcával a képernyőbe, az arról szól, hogy megengedték neki. Ha egy kamasz napi öt-hat órát tölt a számítógép előtt, és már-már a függőség jeleit mutatja, az szintén azért történhet, mert a család megengedi. Legalább annyi mértéket, keretet, határt kellene meghúzni és megtartani, mint amennyi kritikát megfogalmazunk feléjük. Ez utóbbit azonban mindig könnyebb kifújni magunkból, és azt gondoljuk, hogy ezzel nagy igazságokat mondunk. Lehet, de

a keretek és a határok nélküli világban nem csodálkozom azon, hogy nagyon sok fiatal keresi az élete, a jelene és a családja értelmét –

értékeket, utakat, Istent. Rengeteg kérdésük van, és nekünk, felnőtteknek válaszként értékvilágot kell eléjük tárni.

– Milyen kérdések foglalkoztatják őket?

– Általában a legaktuálisabb morális, társadalmi kérdések iránt érdeklődnek. Ilyen téma a házasság szentsége, ahol mindig fontos kiemelni, hogy az élet egy férfi és egy nő kapcsolatából születik. Az erkölcsi kérdések során nem biztos, hogy minden választ elfogadnak, de bízom benne, hogy megértik, miért képviseli egy keresztény ember a Teremtés könyve és a kinyilatkoztatás szerinti emberképet. Azt tapasztalom, hogy sok minden nincs kimondva, nincsenek letisztázva kérdések, kevesen találkoznak az Egyház és a kinyilatkoztatás tiszta, előítéletektől mentes tanításaival. A sok kérdés azt a képet rajzoltatja meg, mint amikor az ember egy kereszteződésben táblákat keres. Ha nincs kitáblázva, akkor mindenki összevissza megy, és könnyen elvész, zsákutcába fut, felesleges köröket ír le. Igaz ez korunk egyre kaotikusabb érték- és szemléletvilágára, ember- és világképére, a társadalmi élet berendezkedésére. Ki kell táblázni, el kell mondani, és hiszem, hogy egyszer megérlelődik a fiatalban. Ugyanis nem mindent mi akarunk elvégezni.

A Jóisten sokat formál az ember lelkén, de sok mindent kell elvégeznie magának az embernek is önmagában. Ehhez kellenek az irányadó táblák. A mi feladatunk idézőjelben annyi, hogy a táblákat rögzítsünk, elmondjuk, melyik út hová vezet.

A döntéshez adhatunk segítséget, de az életdöntések mindig egyszemélyes kihívások.

– Néhány évvel ezelőtt munkatársaival megalapították a Jövőt a Fiataloknak Alapítványt.

– Alapítványi formában próbálunk segítséget nyújtani és forrást szerezni olyan programokhoz, amelyek nehéz sorsú hittanos gyerekeknek biztosítanak élményeket, programokat, táborokat. Az alapítvánnyal lett egy olyan üzenetünk, amely nem szoros értelemben egyházi arculat, mégis mély lelkiséget hordoz. Szolgálatunk karitatív és esélyteremtő. Hiszünk a személyesség erejében. Karácsony előtt rendszeresen ajándékokat gyűjtünk a gyerekeknek, tavasszal és ősszel egynapos oratóriumokat, találkozókat szervezünk nekik Csanádapácán, Szegeden és Csongrádon. Nyáron tábort rendezünk számukra sok-sok élménnyel és imádsággal – idén augusztus 21. és 25. között Domaszék-Zöldfáson.

A távlati célunk pedig, hogy egy napközi tanodajellegű helyszínt kialakítva tudjuk segíteni a rászoruló diákokat.

– Melyek azok az értékek, amelyeknek erősítésére véleménye szerint nagyobb hangsúlyt kellene fektetnünk?

– A két legfontosabb és legmegtartóbb érték az élet és a család. Az életet azért tartom különösen is fontos értéknek, mert teremtettek vagyunk, az életünk ajándék, és ennek szépségét, örömét, megismételhetetlenségét, mélységeit semmi nem pótolja. Egy olyan ajándék, amit most élünk, és nem szabad relativizálni. Az élet relativizálása az emberi mivoltunk megcsúfolása. Azt kellene újra felfedeznünk, hogy miért érték az élet. A forrása számunkra, Krisztus-hívők számára egy mély meggyőződésből, a kinyilatkoztatásból fakad, az élet Isten ajándéka, végső értelménél ő áll. A másik legfőbb érték a család, amelyben az élet, a gyermek és a felnőtt egyaránt ki tud bontakozni, és fejlődni, növekedni képes.

Család, közösség nélkül még enni, beszélni, szeretni és imádkozni sem tudunk megtanulni.

Az élet továbbadása is az emberi feladatunk egyik legfontosabb része, ez is a családban történik. Ha a család összeroppan, akkor a világunk roppan össze. Mint amikor egy emberi testben a sejtek elkezdenek másként működni. Az egész rendszer felborul, majd elpusztul. A család alapsejt a társadalmunkban. Vigyázzunk rá!

Forrás: delmagyar.hu/Szeged-Csanádi Egyházmegye

Fotó: Karnok Csaba

Magyar Kurír