Egy arc a koronavírusos betegek arctalan statisztikájából: Ima Rózsi néniért – és mindenki másért

14 óra 58 perc. Nézem az időt a telefonom kijelzőjén, és Rózsi nénire gondolok. Rózsi nénire és a többiekre. A több mint száz öregre, akik pozitív teszttel a Korányi Kórházba kerültek néhány napja a Pesti úti idősotthonból. Háromkor kattan a falióra a nappaliban. Kezdődik. Imádkozunk. Értük.

Rózsi nénivel még nem találkoztunk sosem, mégis nagyon közel áll hozzám. A karácsony miatt. Az történt, hogy én lehettem Rózsi néni angyala. Megajándékozhattam őt, de igazából ő ajándékozott meg engem.

Van egy közösség Magyarországon (és a világ számos országában is működik), amely minden évben ünnepi ebédet rendez a legszegényebbeknek. Hajléktalanoknak, mélyszegénységben élőknek, idősotthonok magányos lakóinak – olyan embereknek, akikkel egész évben tartják a kapcsolatot, akikben egész évben tartják a lelket. Ennivalóval, pokróccal, ruhával, jó szóval. Hetente rendszeresen látogatják és a barátaiknak nevezik őket. És nem csak nevezik.

Karácsonykor pedig megvendégelik ezeket az embereket, a barátaikat. Nem ételosztásról van szó, hanem egy közös ünnepi lakomáról. Egy asztalhoz ülnek velük, és együtt esznek, beszélgetnek, nevetnek. Ilyenkor ajándékok is sorakoznak a karácsonyfa alatt, itt jönnek a képbe az „angyalkák”.

„Légy egy szegény ember karácsonyi angyala!” – szólt a felhívás, amire tavaly jelentkeztünk. A családomból hárman és persze még sokan mások is. Megjelölhettük, kinek szeretnénk ajándékot adni. Hajléktalan férfi vagy nő, idősotthonban élő magányos idős ember, mélyszegénységben élő család. Beikszeltük a választásunkat az űrlapon, és vártuk a visszaigazoló e-mailt, mint egy webshopban. Csak ez most valahogy sokkal izgalmasabb volt. És sokkal nagyobb örömet okozott, mint egy sokadik póló vagy bármi más, amit magunknak vettünk volna.

Hamarosan megjöttek a levelek, részletes útmutatással, hogy az ajándékozás személyes legyen. Az „otthonban élő idős nő” kategóriát választottam, biztos nem véletlenül. Nem élnek már a nagyszüleim, ketten közülük intézetben töltötték életük utolsó hónapjait. Ez a jelentkezésem elküldésénél még nem jutott eszembe, később viszont egyre többször. Szóval megkaptam a leírást Rózsi néniről. Rózsi néniről, aki egyszer csak észrevétlenül kilépett a postafiókomból, és életre kelt nálunk. Beköltözött az otthonunkba.

„Rózsi néninek lehetnél az angyala. Rózsi néni 76 éves, sajnos tavaly óta keveset jár ki az otthonból, nehezen mozog, járókerettel közlekedik. Nagyon szereti a plüssállatokat, sok van neki, de örülne egy újabbnak. Alternatíva lehet még rózsaszín körömlakk, kézkrém, vidám falinaptár, puha édesség” – írta nekem Claudia, a Sant’ Egidio közösség egyik tagja.

Megkezdődött az ajándékkeresés. Nagy izgalommal állítottam össze Rózsi néni csomagját, most is jó érzéssel tölt el, hogy erre gondolok. Emlékszem a pillanatra, mikor egy bevásárlás során végre megpillantottam azt a plüsst, amiről tudtam: ő az igazi. Igen, a kis fekete-fehér kutyus igazán „rózsinénis”, őt kell választanom. Aztán került még a csomagba kézkrém, vidám állatformájú tégelyben (a kislányom azóta is emlegeti, hogy ő is ilyet szeretne), csoki és egy falinaptár. Ez utóbbit szerettem volna személyesebbé tenni, ezért megkérdeztem Claudiától, mikor van Rózsi néni születésnapja, hogy arra a napra írhassak egy köszöntő üzenetet. Mikor megláttam, hogy egy nap különbséggel született, mint a szeretett nagymamám, igazából meg sem lepődtem, csak mosolyogtam… Ez biztosan nem véletlen.

Szóval Rózsi néniről elég sokat beszéltünk a családommal karácsony tájt. Vajon örült az ajándéknak? Vajon mi lehet vele? Vajon ő is gondol rám? Aztán levelet kaptam újra, fényképekkel. Láthattam Rózsi néni ragyogó arcát, mikor Claudia kislánya átadta neki a díszzacskóba készített meglepetéseket. Ekkor világossá vált számomra, hogy ajándékot igazából én kaptam.

Néhány hét telt csak el azóta, de nagyot változott az életünk. Mindenkié. Most aggódunk, szorongunk a koronavírustól, féltjük az idős családtagjainkat, nézzük és hallgatjuk az eseményeket, közben imádkozunk a járvány megszűnéséért. Múlt heti hír, egy budapesti idősotthon gócponttá vált, rengetegen betegedtek meg, és már többen meg is haltak a lakók közül. Pesti úti idősotthon. Jó ég, ott lakik Rózsi néni.

Írtam Claudiának, azonnal jött a válasz. Az első e-mail szerint Rózsi néni nincs a fertőzöttek közt, a második szerint már igen, Budakeszire szállították őt is. „Mindennap 3-kor közösen imádkozunk értük, egy időben, otthon” – érkezett az újabb üzenet. Hát persze. A közösség tagjai a mostani nehéz helyzetben sem feledkeznek meg a barátaikról. De hogy én is csatlakozhatok az imához, hogy nem csak ajándékkal, plüsskutyussal segíthetek…? Hogy bárki segíthet, hogy bárki csatlakozhat…?

Délután 3 óra. Imádkozunk. Rózsi néniért és mindenkiért, akinek pozitív lett a koronavírus-tesztje. Mindenkiért, aki veszélyeztetett, aki idős. Imádkozunk, mindenki otthon, egyedül, együtt, közösen. Imádkozunk, mert most erre van szükség. Imádkozzunk, mert nagy szükség van rá.

Forrás: MiDió

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír