Egy brit műfordító a magyar református hitvalló irodalom világában

Mindezt – puritanizmuskutatóként és anglistaként – annak köszönhetem, hogy az Irodalomtudományi Intézet reneszánsz és barokk kutatócsoportjának tagjaként 2005-ben engem ért a megtiszteltetés, hogy Adams fordítói életművének egyik remekét, Bethlen Miklós Élete leírása magától című, csaknem hatszáz oldalas, konfesszionális erejű művének angol változatát bemutassam az Irodalomtörténeti Közleményekben. Az egykori ismertetés legtöbb megállapítása mindmáig érvényes, azzal a különbséggel, hogy azóta könyvtárnyi további Bernard Adams-tolmácsolás jelent meg, például Kemény János önéletírása, Szepsi Csombor Márton Europica varietasa vagy Jékely Zoltán A marosszentimrei templomban című versének fordítása.

Boldog emlékezetű Cushing professzor, a magyar irodalom örökös angol nagykövete, derűsen tekinthet le immár az égi régiókból, mert méltó utóda támadt a földön Bernard Adams tanár úr személyében. Méghozzá olyan utóda, aki kitüntetett figyelmet szentel annak, hogy a régi magyar irodalom remekeit is elérhetővé tegye az angol nyelvterületek olvasói számára. Adams kedves és közvetlen (honoris causa magyarhoz illő!) személyiségét nem akarom mitizálni. Mégis, van abban valami jelkép erejű, hogy éppen Cambridge-ben diákoskodott, ahol a 17. században számos magyar peregrinus – későbbi puritán szerzőink színe-java – megfordult, többek között Medgyesi Pál, a Rákóczi család udvari papja, a walesi püspök, Bayly The Practice of Piety című művének fordítója. A magyar változatból valóságos népkönyv lett, Praxis pietatis címmel.

Áttekintve eddigi „régi magyaros” ténykedését, Bernard Adams fordította ez idáig többek között Apor Pétert, Szepsi Csombor Mártont, Kemény Jánost, Árva Bethlen Katát, Mikes Kelement, 2004-ben pedig a Kegan Paul Kiadó jóvoltából közkinccsé tehette Bethlen Miklós Élete leírása magától című művének átültetését. Ürömcsepp az örömben, hogy világhírű kiadója (a fordító, sajnos, már csak a kész könyvön láthatta meg a nagyon bántó és a hiábavalóság csüggesztő érzetét keltő elírást) a cím- és a hátoldalon „Bethlan”-nak keresztelte át a jeles szerzőt. Kis humorral tekinthetjük ezt akár a jellegzetesen angol, még a hibák síkján is tovább élő hagyománytisztelet ékes-éktelen példájának is. Szegény Bethlen Gábor ennek többszörös áldozata volt! Említsük meg nevének egy kora újkori elírását is: a 17. században például Sir Henry Wotton, a művelt, mély hitű író-nagykövet (John Donne barátja) és kortársai egyszerűen „Betlehem”-nek titulálták Gábriel fejedelmet. De félre az ünneprontással, hiszen maga a fordító munkássága „legnagyobb kihívásának” tekintette Bethlen Miklós szövegének átültetését, különösen az Elöljáró beszédet: „A régies nyelvezet és a mondatfűzés, továbbá Bethlen szokatlan észjárása tette ezt a feladatot minden eddiginél nehezebbé számomra” – nyilatkozta Adams.

Bernard Adams angol szövege természetes, gördülékeny, nem kelti fordított mű benyomását, nem archaizál erőszakosan, inkább csak a szófűzés ünnepélyessége, helyenkénti szándékolt körülményessége érzékelteti, hogy több száz éves szöveget ültet át. Hosszú tanári múltját sem tagadja meg, amikor gyakori lábjegyzetekkel és alapos előszóval igazítja el a csak angolul olvasókat Bethlen Miklós számukra távoli életének és szenvedéseinek útvesztőiben s a magyar református egyháztörténet egyes kérdéseiben. Adams olyannyira jártas a magyar ügyekben, hogy Békési Andor Mi, kálvinisták című, a közelmúltban újra kiadott nevezetes művéből is idéz előszavában, Bethlen egyéniségének, intenzív hitéletének mélyebb megismertetése érdekében.

Valószínű, hogy 2005. november 16-án az Oxford Hungarian Society közönsége is kellő érdeklődéssel és sok kérdéssel fogadta a köreiben már korábbról ismert Bernard Adams The Extraordinary Life and Times of Miklós Bethlen címet viselő előadását. Bár még csak körülbelül harminc esztendeje, a tanári pályáról való végleges visszavonulása óta – ekkor még csak ötvenöt éves volt – számít Adams főhivatású fordítónak (a magyar mellett többek között orosz alkotások rangos tolmácsolójának is!), a világ hungarológusai már felfigyeltek egyszemélyes fordítói missziójára, s a magyar irodalommal kapcsolatos, igen élvezetes és pontos tanulmányaira is. „Remélni merjük, hogy ihletett, gondos és igényes átültetései és egyéb munkái lassanként beépülnek a magyar nyelv és irodalom külföldi oktatásába, de akár még a mi Balassi Intézetünk programjába is. A régi magyar irodalom művelői pedig különösen hálásak lehetnek Adams tanár úrnak, hogy literatúránk távolabbi korszakait illusztráló előadásaik egy részéhez az ő jóvoltából már igazán autentikus angol szövegek állhatnak rendelkezésükre.” 

Ha már Adams tanár úr intellektuális világához – egy szép önvallomásából tudjuk ezt – Szepsi Csombor Márton áll a legközelebb, akkor térjünk át arra az angol nyelvű Europica varietas-kiadásra, amely nálunk, Magyarországon látott napvilágot, magyar tudósok, teológusok és irodalmárok számára elérhető, szerény áron megvehető, mégis elegáns kiadásban. Wendy Bracewell érzékeny és értő előszavának már az elején idézi Horatius „utile et dulce”, azaz „használni és gyönyörködtetni” elvárását, amely mindmáig érvényes. 

Amikor Rákóczy Anitától évekkel később meghívást kaptam, hogy legyek a mindössze 80 példányban megjelent Bernard Adams születésnapi kötet egyik szerzője, már készen állt a fejemben az alábbi gondolatsor: „Bernard Adams, aki aktív szolgálata éveiben – egy I. Erzsébet uralkodása alapított londoni gimnáziumban – orosz–francia szakos tanárként dolgozott, 1991-ben, 1937-es születésű lévén meglehetősen korán, épp a magyar, s ezen belül a régi magyar hitéleti irodalom tolmácsolása érdekében nyugdíjba ment, komoly anyagi áldozatot vállalva ezzel. (…) E művek tolmácsolásához egyébként nem elég, ha valaki jól ismeri nyelvünket: az a klasszika-filológiai háttér, azok a latin és görög nyelv bűvöletében eltöltött korai diákévek is elengedhetetlenek hozzá, amelyek idegen nyelvek iránti érdeklődését – s így, közvetve – a kora újkori magyar vallásos irodalom iránti érdeklődését megalapozták. (…) Szepsi Csombor és általában a magyar vándordiákok határozottan »deákos« [a latin kultúrával átszőtt – P. É.] életét, világát nemcsak a veretes angol szöveg segít az albioni olvasóknak megérteni, hanem az alapos lapalji jegyzetek is, amelyekben Adams, a vérbeli tanárember nem csupán a latin és görög szövegtöredékek értelmét világosítja meg, hanem hungarológiai miniesszé-jegyzetekkel is segíti honfitársait. Így a mulatságos Cantabrigia–Cantuaria (Cambridge–Canterbury) névvesztéstörténetet is, amely az én időmben a magyar–angol szakos bölcsészek egyik kedvenc részlete volt… Ámbár nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a felvidéki városka, Szepsi szülötte, akárhol járt is, voltaképpen látogatásai minden helyszínét megmagyarította (ahogy Wendy Bracewell nevezte ezt a tendenciát: Hungarianizes), s ezt a szándékot visszaadni már önmagában is fordítói bravúr. E településnevek közül a legkedvesebbek: Kémhida (Cambridge, a magyar puritánus diákok fészke) vagy éppen a Westmonostorrá „átkeresztelt” Westminster. Ezek a Szepsi Csombor-féle névváltoztatások mind-mind azt mutatják, hogy a felvidéki szerző nem csupán az angol élet hideg szemlélője volt, hanem igyekezett belakni a kalandos sorsa által neki juttatott élményeket. Más megfogalmazásban: egy vándorlásra igazán méltó, hívő világvándor soha nem burkolózik, burkolózhat bele (napjainkban sem!) semmiféle hamis fölénybe, ellenszenvbe, intoleranciába vagy túlhajtott nemzeti öntudatba, hanem – Istennek tetsző módon – ahelyett, ami más népektől elválaszt bennünket, azt keresi, ami összeköt. Bernard Adams fordítása kiválóan érzékelteti a régi magyar szerző ez irányú nemes, Istennek tetsző szándékait, szövegének minden árnyalatát.” 

S most hadd kínáljak egy kis pihenőt. A Kérux című amerikai egyházi lap, amelynek főszerkesztőjével, James Dennison jr.-ral én ismertettem össze Adams tanár urat, 2007 decemberében megjelentetett egy igen fordítópróbáló magyar verset, Jékely Zoltán A marosszentimrei templomban című remekét. Mivel a magyar szöveget mindnyájan jól ismerjük, most csak az átültetés három pontjához fűznék megjegyzést. A marosszentimrei templom, amelyet mi még csak romos korában láthattunk, mára visszanyerte teljes szépségét, s istentiszteleteket is tartanak benne. De nézzük most Bernard Adams a lehetőségek, az angol hétköznapi és szóhasználati mentalitás különbségei ellenére is szép fordítását. Az tény – ezt mint angolra elég gyakran „ferdített”, mindkét nyelvben otthonos versíró mondom –, hogy a magyar lírai művek úgy hatnak a szigetország nyelvén, mintha egy párás, jeges ablak mögül néznénk őket. Adams tanár úrnak nincsenek „leiterjakabjai”, félrefordításai, csak nem ismer bizonyos apró, de fontos tényeket, amelyeket bármelyik zeneszerető és zenei alapműveltségű hazai és erdélyi gyülekezeti tag igen. A vers kezdetén például „the praises of dear Zion”-t ír, noha Csomasz Tóth Kálmántól tudjuk, hogy 394. számú énekünk, a Térj magadhoz, drága Sion nem egyszerűen „énekelt imádság”, azaz hétköznapi „praise”, hanem annak a Joachim Paulinak (1636–1708) a vigasztaló éneke, aki házitantó volt, s a német egyházi muzsika egyik megújítójának, Paul Gerhardtnak közeli ismerőse, s aki énekét Gerhardt kisfiának halálakor vigasztalásul írta. A régi szöveget Jeszenyszky Károly újította meg 1890-ben. A pontos angol szó erre az énekszöveg-szituációra a consolation, esetleg a dirge vagy a lament. Ennél azonban zavaróbb (hisz a „praises” szó sem idegen e vers világától) a hatodik sor száraz, számadáskönyvbe illő mondata. Ez magyarul így hangzik: „a tizenegyedik maga a pap”, angolul „Eleven if we reckon the priest”. Azaz: „A papot is beszámítva tizenegyen.” Így elvész egy kis időre a lelkész-gyülekezet sorsközösség érzelmi ereje, amely végigvonul az egész szövegen. Azt ellenben nem róhatjuk fel a fordítónak, hogy az erdélyi népnyelv padlásra alkalmazott szavára, a „hiú”-ra nem talál más szót, mint az „attic”-et – mert ilyen szó az angolban nincs. Az egyébként harmonikusan tolmácsolt költemény vége felé – s ez az utolsó kritikai megjegyzésem – pedig ezt olvashatjuk: „The Lord exacts a price from him that loves.” Az „azt bünteti, akit szeret az Úr”-hoz képest e hitvalló mondat első, nagyobbik fele „bankigazgatóinak” hangzik: „Az Úr behajtja annak az árát, ha szeret valakit.” Mindenesetre a vers azért angolul is erdélyi keresztyén sorsvers marad. 

Végül elérkeztünk Bernard Adams Egyházunknak tett talán legnagyobb jelentőségű szolgálatához, amely nem más, mint a magyarul Kiss Áron gondozásában megjelent 16. századi zsinati végzésgyűjtemény két darabjának, a debreceni hitvallásnak s az 1566-os Tordai Zsinat dokumentumainak az angolra fordítása. Arra a kérdésre viszonylag könnyű válaszolni, hogy Bernard Adams miért mert vállakozni erre a heroikusnak mondható feladatra. Szót ejtettem már arról, hogy egy I. Erzsébet uralkodása idején, azaz pontosítva, egy, a hívő Sir Roger Cholmeley által 1565-ben alapított patinás londoni gimnáziumban tanított, amelynek jelmondata: „Altiora in votis”, azaz „Magasztosabb dolgokért könyörgök”. Ez az emelkedett program Adams tanár úr esetében önbeteljesítő jóslatnak bizonyult: ő semmiféle gazdasági vagy politikai megfontolásból nem fordít talmi, pillanatnyi sikerkönyveket. Tehát: műfordítói pályafutása során „magasabb dolgokért könyörgött”. Isten e magasabb dolgokból bőven juttatott neki, s hangsúlyosan is sokat a 16–17. század magyarországi és erdélyi református irodalmából. Elszántan és pihenést nem ismerve dolgozik szerény zánkai otthonában.

Adjon neki sok további erőt minden angolok és magyarok Istene, hogy ezt a nemes szolgálatot még sokáig végezhesse mindkét népe, az angol és a magyar lelki épülésére. 

Szerző és fotó: Petrőczi Éva

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. november 27-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.