„Két értelmi fogyatékkal élő (Down-szindrómás) fiatal édesanyja vagyok. Ők nem tudnak maszkot viselni. Az egyik esetében a kicsorgó nyál minden ötödik percben teljesen átitatja az anyagot, a másik pszichológiai okok miatt nem képes tolerálni a maszkot: képtelen megérteni és elfogadni a szabályt. Testvérem szintén Down-szindrómás, súlyosan fogyatékos. Nem viseli el a maszkot, s azonnal letépi magáról, mihelyst megpróbáljuk neki feltenni.
Gyakorló keresztények vagyunk, rendszeresen járunk a vasárnapi misékre. A templom, ahova menni szoktunk, tárt karokkal fogadott mindannyiunkat, sőt fiunk segédkezett is. Ő mellesleg teljesen irányt vesztett lett azóta, hogy a rendelkezések miatt nem szolgálhat a misén. Én magam, annak ellenére, hogy nyitva vannak templomaink,
nem merek testvéremmel együtt istentiszteletre menni, mivel látom a félelmet a résztvevők szemében. Most, a kötelező maszkviselés következtében »persona non grata« lettünk.
Természetesen senki sem hiszi el, amikor azt mondom, hogy súlyosan fogyatékos testvérem a maga módján kéri, hogy menjünk misére, s boldog ott. Senki sem hiszi el, hogy sétáink során szeret minden nyitott templomba betérni. Kedvesen azt mondták nekünk, hogy maradjunk otthon, mert ez az ő szempontjukból bölcsebb.
Mi, a fogyatékkal élő személyek családtagjai a korlátozások idején kétszeresen éltük át a bezártságot. S oly kevéssé hallgattak meg bennünket. A média rendkívül ritkán szólt családjaink és intézményeink helyzetéről. Számos tanúságtétel került fel a www.inclusion.be oldalára a Rólunk szól, beszéljünk róla! rovatba, de egyetlen cikk sem született a sajtóban.
Ennek ellenére a gondozók, a specializált intézmények szakemberei szintén hősök, akiket esténként 20 órakor meg kellett volna tapsolni.
Ismét nagy szomorúsággal állapítom meg, a társadalom megfeledkezik rólunk.”
Fordította: Hantos-Varga Márta
Forrás: Cathobel.be; Kaposvári Egyházmegye
Fotó: Pixabay
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria