Egy éve avatták boldoggá Sándor Istvánt

Ábrahám Béla szentbeszédében kiemelte, milyen jó volt megtapasztani az elmúlt évben, hogy sokan mások is felfigyeltek Sándor Istvánra, bár volt, aki feltette a kérdést, miért egy ismeretlent avatnak boldoggá, hiszen a magyar egyháznak több olyan nagyszerű, jeles személye is van, aki méltó lenne rá.

A tartományfőnök szerint pont az lehet az üzenet, hogy az egyház olyasvalakit avatott boldoggá, aki itt ülhetne közöttünk, akinek az élettörténete egy a sok közül, és éppen ezért nagyon fontos és nagy figyelmeztetés a mai magyar egyháznak, hogy pont őt akarja Krisztus fölemelni elénk példaképül. A mindennapi, egyszerű embert, aki megélte az életszentséget, és pont ez figyelmeztet bennünket arra, hogy ez mindannyiunk számára lehetőség, kihívás, feladat.

Sándor István egy olyan városban született, ahol a hívők sosem voltak többségben: Szolnok vasúti központ, ipari jellegű település, ahol az egyház sosem tudta tömegesen megszólítani a lakosságot. Ám ő egy olyan családban nőtt föl, melyben a hitnek megvoltak a gyökerei, édesapja igen elkötelezett volt, és fiait is hitben akarta fölnevelni, akár áldozatok árán is. De az egész család nem volt elkötelezett az egyház iránt, Sándor István nem „szentek kórusában”, „angyalvilágban” látta meg a napvilágot.

Egyszerűségét mutatják tanulmányai is: gyenge tanuló volt, nem tűnt ki a plébániai életben sem, bár aktívan ministrált, és jelen volt a ferences atyák által szervezett lelkigyakorlatokon, imádságokon, de inkább focizni szeretett. De amikor már a szaléziaknál elvégezte a nyomdász szakmát, akkor már jeles tanuló volt. Amíg nem tudta, miért tanul – és mi is ilyenek vagyunk sokszor –, amíg nem tudta, miért kell valamit megtenni, addig csak hiábavaló küzdelemnek tűnt számára.

Sándor István hivatásáról azt is tudjuk, hogy egy olyan városban, ahol nincsenek szaléziak, a Szalézi Értesítőn keresztül találkozott a renddel. Vajon az írott szónak valóban ilyen ereje van? – tette fel a kérdést Ábrahám Béla.

Hinnünk kell az írott szó erejében! Nagyon nem mindegy, hogy mit látnak, mit olvasnak el fiataljaink, vagy mi magunk, hiszen ez mind hatással van ránk, rombolja vagy építi képzeletvilágunkat, a fantáziánkat, és elsősorban a lelkünket. Így Sándor István megismeri Don Boscót, lelkesedik érte, és a ferences atyák nem akarnak ferencest csinálni a fiatalból, hanem meglátják benne a másik szerzetesi közösségbe, a szaléziakhoz szóló hivatást, és ezt tudják gondozni.

Szülei viszont három évig nem akarták elengedni, és amikor végre megkapta az engedélyt, és megkezdhette a noviciátust, akkor behívták katonának, tehát szerzetesi felkészítése megszakadt. Nagyon hosszú idő telt el, amíg eljutott az első, majd az örök fogadalmáig, megint egy katonai szolgálat jött közbe. Annyi akadály volt, annyi nehézség, hogy azt is mondhatta volna: ez nem az én utam. De azt is megtudhatjuk tőle, hogy az akadályok, a nehézségek nem arról szólnak, hogy valami az enyém, vagy nem, hiszen az értelmes életnek, a hivatásban megélt életnek mindig valamilyen betegségen, nehézségen, lelki-szellemi küzdelmeken, fizikai akadályokon kell keresztülhatolnia ahhoz, hogy gyümölcsöt teremjen. Sokszor azt gondoljuk, hogy a boldog élet az, amit a filmekben látunk, a sikeresség, a nagyszerűség, az elfogadottság, az egészség, a gazdagság, a jólét, és ha valami nem így van, akkor olyan, mintha elhagyna az Isten minket. Sándor István megértette, hogy az élethivatása ezeken az akadályokon, kihívásokon, nehézségeken keresztül valósul meg, ebben kell állhatatosnak és hűségesnek maradnia. Azt tanuljuk tőle, hogy az ember életének egyetlen igaz értéke van: a hűség. A hitben való kitartás és hűség, és ezt éli meg Sándor István, erre ad nekünk példát – hangsúlyozta a tartományfőnök.

Ábrahám Béla felhívta arra is a figyelmet, hogy Boldog Sándor Istvánt jeltelenül temették el, dokumentumok nélkül, ahogy az akkoriban kivégzettek esetében szokás volt, hiszen a diktatúra minden galádságra képes volt, hogy eltüntesse a nyomokat. Nem tudjuk, hol van Sándor István sírja, ezért a szalézi tartományfőnök kérte a hívek imáit arra a szándékra, hogy megtalálják, hiszen a tiszteletét segítené és erősítené, ha a csontjait oltárra emelhetnék az egyház ősi szokása szerint.

Talán az is egy utalás az egyszerűségre, a mindennapiságra, hogy nincs tőle ereklyénk. „Becsüljük meg a mindennapokat, a mindennapiságot, ebben igyekezzünk megélni a hitünket, szeretetünket hűségben, és ehhez kérjük Boldog Sándor István közbenjárását” – zárta le gondolatait a szalézi tartományfőnök.

A szentmise végén a tartományfőnök megáldotta Somos Zsuzsa Sándor Istvánt ábrázoló festményét. Az újpesti képzőművész alkotását a kápolnában helyezték el.

Fotó: Szaléziak.hu

Magyar Kurír