Egy ferences hegedűművész – Kruppa Bálint Lajos a zenei és a szerzetesi hivatásáról

– Hatévesen kezdtem hegedülni. A hangszertanulást érdemes korán kezdeni, aminek fiziológiai okai is vannak, hiszen egyes kéztartások csak gyerekkorban alakíthatók ki (ez talán a balettban és a legtöbb sportágban is így van). A közelebbi-távolabbi rokonságban nem volt zenész a családban – ahogy pap vagy szerzetes sem. Édesanyám volt a leginkább muzikális, az ő és a tanáraim ösztönzésére felvételiztem tizenkét éves koromban a Zenakadémia előkészítő osztályába, a Rendkívüli Tehetségek Képzőjébe, ahol Perényi Eszterhez kerültem. Érdekesen alakult, én ugyanis nem éreztem magam akkora szupersztárnak, szerintem nálam sokkal ügyesebb, virtuózabb gyerekek jártak oda. Amolyan „másodvonalbeliként” kezdtem el ezt az egészet, de a tanáraim láttak bennem fantáziát. A hegedű aztán nagyon hozzám nőtt. Nem is gondolkodtam más pályában; úgy éreztem, hogy egyedül ebben vagyok igazán otthon.

– Végül is a zene szeretete indította el, vagy a hegedű, az „instrumentum” ragadta meg?

– Egyértelműen a zene szeretete. Igaz, főleg azután, hogy a középiskolában zeneszerzést is tanultam. Ebben az időszakban szerettem meg még mélyebben a zenét, miután leesett, hogy valójában miről is szól: nem csak arról, hogy az ember a tudása legjavát nyújtva lejátszik egy dallamot úgy, ahogy azt a tanárai megmondják neki.

A zene által olyasmit fejezhetünk ki, amit máshogy nem; mégis valós, a való életből származó dolgokról van szó.

– Ki volt a legkedvesebb szerzője?

– Ki volt, vagy ki most?

– Ezek szerint időközben változott a kedvenc...

– Hát igen. Érdekes élmény, sokszor éltem meg azt, hogy változtak a példaképeim, azok sora, akikre felnéztem. A középiskolában nagy Bartók-rajongó voltam, végighallgattam az összes művét. Jóformán csak Bartók és Kocsis Zoltán létezett számomra. Aztán bejött a képbe Stravinsky, akit eleinte kimondottan visszataszítónak találtam, és ő vette át az uralmat. Később a doktorimat is róla írtam, úgyhogy tényleg erősen a szívemhez nőtt. Nemcsak a zenéje miatt, hanem – sok szempontból – emberileg is. Illetve megragadott és inspirált az a művészi koncepció, amelyet a 20. században képviselt.

– Mert úgy volt újító, egyedi hangú komponista, hogy közben műfajokkal, „stílusgyakorlatokkal” visszanyúlt a régi korok zenéihez is?

– Így van, bár ez a visszatekintés valamiképpen minden nagy zeneszerzőre igaz. Bartók is merített Beethoventől, a népdalok világából, a francia impresszionistáktól, de még Stravinskytől is. Stravinskyban szerintem az a döbbenetes, hogy a sötét, komor, ideológiák által terhelt 20. században egyedül neki sikerült önfeledten boldog zenét írnia. A neoklasszikus műveiben alkalmazott kölcsönzött stílusok által (ezek első hallásra akár ironikusnak vagy parodisztikusnak is tűnhetnek) megdöbbentően komoly hatást ér el, a maszkok ellenére valódiság sugárzik a zenéjéből. Bartókot inkább állandó feszültség vagy szenvedély jellemzi. Ha pillanatokra boldog tud is lenni, az öröm nála inkább eksztatikus, önkívületi jellegű.

– Említette a doktorit. Végül is mikor és hogyan kerekítette le a zeneakadémiai tanulmányait?

– Hegedűművészként diplomáztam 2016-ban: pont tíz éve. Utána belekezdtem a doktori iskolába, amit kicsit bonyodalmasan a covid-járvány első hullámában fejeztem be; ekkor már ferences jelölt voltam a Margit körúton. A DLA-fokozat két részből tevődik össze, megjelenik benne a tudományos kutatás és a művészeti teljesítmény; vagyis a védéshez egy disszertáció megírása, valamint egy önálló est kellett.

– Hogyan helyeződött át a hangsúly a zenei hivatásáról a szerzetesire?

– Szoliva Gábriel testvér – egyházzene szakosként – évfolyamtársam volt a Zeneakadémián. Először ott találkoztunk, de csak később ismertem meg jobban, aztán vállalta a lelki vezetésemet is. Nem volt egyszerű folyamat: lépésről lépésre, fokozatosan született meg bennem a vonzódás, hogy a szerzetesi hivatást válasszam. Úgy éreztem, illik hozzám ez az életforma. Persze sokat faggattam Gábrielt azzal kapcsolatban, hogyan néz ki mindez a gyakorlatban. Meg hát imádkoznom is kellett ahhoz, hogy meggyőződjem arról, ez nem csak az én gondolatom.

– Találkozik most e két hívás az életében; netán a művészet és a lelkipásztori szolgálat kiegészíti egymást?

– Nem is tudom, a zene bizonyára sok mindenben segít. Negyedéves teológushallgató vagyok a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán, ami jelenleg „főállást” jelent az életemben. Vagyis

mindamellett, amit csinálok, a zene most csak kiegészítés. Persze próbálom a hegedülést is szinten tartani; a gyakorlás olyasmi, mint egy plusz zsolozsmaóra a napirendben. Amúgy Szent Ferenc is azt írja, hogy minden testvér maradjon meg annál a szakmánál, amelyhez ért.

– Tavaly novemberben a magyar ferenceseket képviselte a Kisebb Testvérek Rendjéhez tartozó művészek római találkozóján.

– Ez volt az első ilyen alkalom, amit a Naphimnusz megírásának 800. évfordulója alkalmából hirdettek meg. Mivel sok ferences művész tevékenykedik szerte a világon, felmerült, hogy jó lenne, ha valamilyen módon tudnánk egymásról. Nem volt mögötte „világmegváltó” szándék, inkább a kölcsönös inspirációt szolgálta ez a találkozó. A résztvevők nagyobb része olasz és spanyol nyelvterületről származott, a tizenöt fős társaság körülbelül fele Latin-Amerikából. Nem csak muzsikusok érkeztek Rómába, nagyon sokszínű táraság jött össze: volt nemzetközileg elismert képzőművész, de amatőr ikonfestő is. Találkoztam Fra Giannival is, aki könnyűzenész, saját számai vannak és klipeket gyárt.

– Ezzel is igazolták, hogy a művészet, ezen belül a zene sem idegen a ferences lelkiségtől.

– A ferences rendi hagyományban mindig jelen volt a zene. Jól ismert Assisi Szent Ferencről az a történet, hogy két bottal hegedülést utánzott, közben sírt és nevetett. A pasaréti templomban látható egy falkép a Dél-Amerikában – főleg Argentína és Peru területén – térítő Solano Szent Ferencről, akit „evangelizációs eszközével”, hegedűvel ábrázolnak. A későbbi korokból pedig több ferences kötődésű zeneszerzőt ismerünk.

– Gondolom, a harmadrendi Liszt Ferenc kézenfekvő…

– Persze, benne van a ferences köztudatban, de bevallom, emiatt azért nem hallgatok több Lisztet. Ugyanakkor említhetem például Mozart ellenponttanárát, Padre Martini (Giovanni Battista Martini) minorita szerzetest, akinek egyik kis kompozícióját betanítottam a pasaréti lánykórusnak. Egyébként Stravinsky is tervbe vett egy Szent Ferenc-oratóriumot, de végül elvetette az ötletet.

– Ott van Olivier Messiaen grandiózus Assisi Szent Ferenc-operája, a zenéiben rendre megjelenő rajongása a madarak iránt…

– Izgalmas szerző, elképesztő dolgokat csinált. Nem értem még annyira mélyen a darabjait, de csodálom a művészetét. Ha már a 20. századnál és a franciáknál tartunk: Francis Poulenc megzenésítette Szent Ferenc négy kis imáját, és néhány kórusdarabot Páduai Szent Antalról is írt.

– Úgy tudom, gyakran különleges darabokat tanít be a fiatalokból álló pasaréti kórusnak. Honnan az inspiráció?

– Két kórus működik Pasaréten, amelyek vezetésében szerepem van: az ifjúsági kórusunk, ami még csak tavaly indult, és a több mint negyvenéves hagyománnyal rendelkező Csibekórus, amely zenei és pedagógiai kihívást is jelent. Nagyon élvezem a munkát, egyre többször érzem, hogy meg tudom értetni magam a nálam átlagosan húsz évvel fiatalabbakkal. Nem hiszem, hogy annyira sokat változtattam volna az eddigi repertoáron. Alapvetően abban áll a feladat, hogy hetente készülünk a vasárnapi és az egyéb ünnepi misékre; leginkább a Dobszay László-féle gregorián eredetű miseénekeket énekeljük. Egy-egy ünnepre vagy különleges alkalmakra szoktunk elővenni valami extrát, legtöbbet a középkori vagy reneszánsz irodalomból. Gyerekként magam is sokat énekeltem kórusban. A Szent István-bazilika melletti állami iskolába jártam, ahol akkoriban – Szabó Géza kanonok úrral együttműködve, Mizsei Zoltán vezetésével – egyházzene tagozat, fiúkar és énekes iskola is működött. Rendszeres liturgikus szolgálatot láttunk el a bazilikában, többszólamú vesperásokon énekeltünk. Főleg onnan ismertem azokat a darabokat, amelyek Pasaréten esetleg újdonságként hathatnak. A Dobszay László és Szendrei Janka vezette Schola Hungaricában is több éven át énekeltem, az ottani élményekből szintén sokat merítek.

– Pályafutásának jelenlegi állomásáról körbetekintve: hogyan, merre tovább?

– Előzetes, nagy terveket sohasem szőttem. Hegedűsként évente három-négy fellépés, koncert adódik. A felkérések mindig célokat adnak és gyakorlásra motiválnak. A közelmúltban a ferences jótékonysági koncertünk ezen a téren mindenképpen nagy húzóerőt jelentett. A hivatásom tekintetében általában abból indulok ki, hogy mik az aktuális feladataim, az adott lehetőségek közül pedig igyekszem kiválasztani a legideálisabbat. Jövőre gyakorlati évem lesz, ami a ferences képzésben azt jelenti, hogy a teológiatanulás ideiglenesen fel lesz függesztve, és valamilyen szociális vagy pedagógiai jellegű munkát fogok végezni. Mindeközben pedig – persze ez leghamarabb csak két év múlva lesz aktuális – készülök az örökfogadalomra.

Fotó: Merényi Zita

Pallós Tamás/ Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. február 22-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.