Egy férfi, egy gondolat, egy trükk… – Christopher Nolan Odüsszeiájáról

Megállapításunkat az is bizonyítja, hogy mindegyikünk azt tapasztalta, tele volt a nézőtér, holott manapság még a látványos filmekre is csak igen kevesen kíváncsiak.

Homérosz műve azon klasszikusok közé tartozik, melyet bár kevesen olvastak, a történetét mégis szinte mindenki ismeri. Elsősorban az ifjúságnak szánt könyvekben megjelent összefoglalóknak köszönhetően – magam is így találkoztam vele először –, de a korábbi filmfeldolgozások révén is népszerűvé válhattak Odüsszeusz kalandjai. Volt, amelyik ragaszkodott az eredeti történethez – mint az 1968-as olasz sorozat –, és akadt olyan is, melyik meglehetősen átértelmezte azt – mint a 2024-es Visszatérés című film. Nolan mozija valahol a kettő között áll, a mondanivalója viszont egyedi. De kezdjük az elején!

Akkor ez egy fantasy?

Ithaka királyát epedve várja felesége, Pénelopé (Anne Hathaway) és fia, Télemakhosz (Tom Holland). A nőt megannyi kérő ostromolja, akik közben lakomázással múlatják az időt. Odüsszeusz (Matt Damon) Kalüpszó nimfa (Charlize Theron) vendégszeretetét élvezi – sok éve. Kábán járva-kelve a tenger fövenyét túrja, és egy hajó darabjait gyűjtögeti. Közben pedig morfondírozik: Hogy került ide? Mi történt vele? És egyáltalán, kicsoda ő valójában? Nemsokára feltűnik a vásznon egy homokba süllyedt, fából készült ló. Megjelenik egy csapat trójai lovas, akiknek megtetszik az ostromlók által otthagyott, Athénének szánt ajándék. A város lakói – „bűvös bálványként adni az égilakóknak” – bevonszolják a lovat a falak mögé.

Nolan korábbi filmjeinél nagy jelentősége volt az időnek. A Memento (2000) visszafelé meséli el a történetet, az Eredet (2010) esetében az álomszintekbe merülve egyre jobban lelassul az idő, a Dunkirk (2017) három részre – egy óra, egy nap és egy hét – osztja a cselekményt, a Tenetben (2020) pedig azt is látjuk, ahogy visszafelé telik az idő. Ezúttal a rendező nem alakít sokat az időrenden – a nézőnek legalábbis nem tűnik fel –, hiszen ezt megtette már Homérosz. Az eredeti mű ugyanis ebből a szempontból meglepően modern, mesterien játszik a különböző idősíkokkal.

A magyar nézők örömére Speier Dávid hexameteres versformát alkalmazott a fordításnál. Szövege nem tűnik régiesnek, elavultnak, sőt, nagyban hozzájárul a film sajátos hangulatához. Mint ahogyan Ludwig Göransson zenéje, pontosabban az alkalmazott háttérhangzatok sokasága is. Láthatjuk a szörnyű Szküllát, a Kharübdisz örvényét, az egyszemű Küklopszot, a félelmetes óriásokat vagy a varázsló Kirkét is. A Hádészból, közelebbről a föld sarából felbukkanó halottak is megjelennek, arcuk sötét, tekintetük zavaros. Nolan ugyanakkor nem viszi túlzásba a fantasztikumot, sőt, sokat elhagy a kalandok közül. Az atmoszféra ismét lenyűgöző, magába szippantja a nézőt és az utolsó percig fogva tartja. Sokat írtak arról, hogy Christopher Nolan különleges, IMAX-technikát alkalmazott a forgatásnál. Bár ezt teljes pompájában nálunk nem élvezhetik a nézők, a hatás az egyszerűbb mozikban sem marad el.

A színészi játék is elsőrangú, különösen Matt Damon nyújt igen érett alakítást. A filmben szép Helénén és Agamemnón feleségén (mind a két szerepben Lupita Nyong'o-t láthatjuk) kívül több fekete szereplő is feltűnik. Az egyik görög hajóst ráadásul egy távol keleti származású színész játssza. Még csak beszéltek a film tervéről, amikor éles vita bontakozott ki arról, vajon jó ötlet-e, ha a szereposztás során a sokszínűség elveit alkalmazzák. Az Iliász és az Odüsszeia is görög történet, éppen ezért az európai kultúra része, olyannyira, hogy a későbbi korok művészete – akár az irodalomról, akár a festészetről van szó – számtalan esetben használta ihletforrásként. Mások viszont nem reflektáltak rá: sem Afrikában, sem Ázsiában vagy az amerikai kontinensen nem ismerték. Eme diverzitás miatt érezheti úgy a néző, hogy Nolan Homérosz történetét eltolta a fantasy irányába. Ám ha jobban belegondolunk, az Odüsszeia meglehetősen hasonlít a mai értelemben vett fantasykhez, vagyis a sokféle szereplő felvonultatása egyáltalán nem ördögtől való. Odüsszeusz külső és belső küzdelme, de általában mindaz, amit a film mondani szeretne, nem korlátozódik egy földrészre, globális és általános. Így válik egy kis nép eposza egyetemes értékké, mely a világon mindenkit megszólíthat.

Részletekbe merülve

Egy kicsit közelebb lépve a film értelmezéséhez érdemes néhány elemét megvizsgálni. Amikor a hajósok a szirének szigetéhez érnek – hogy ne hallják a varázséneket – Odüsszeusz „mézédes viasszal” betömi társai fülét. És a nézőét is. Merthogy ettől kezdve, egészen addig, amíg tovább nem jutnak, számunkra is eltompulnak a hangok. A sziréneket Odüsszeusz itt is meghallgatja – odakötözteti magát az árbochoz –, ám nem valamiféle csábító dallamot hall, hanem a saját lelkiismeretét. De erről majd később. Úgy, ahogyan Nolan bemutatja, még sosem láttuk a faló belsejét. Ezúttal egy ágaskodó paripáról van szó, amiben alig fér el az egymás hegyén-hátán összezsúfolódott sok görög katona. A „fényes Odüsszeusz csele” helyett egy nimbuszától megfosztott építményt látunk, amit végső kétségbeesésükben alkottak meg Trója ostromlói. Homérosznál Kirké (Samantha Morton) egy istennő, jelzője a „széphajú”, itt azonban inkább egy feminista nézeteket valló parasztasszony, aki azt veti Odüsszeusz szemére, hogy a férfiak világában egy nőnek sajátos eszközökhöz kell folyamodnia azért, hogy megvédje magát. Például ahhoz, hogy disznóvá változtatja a katonákat.

Friedrich Schiller írt még a 18. században az antik görög kultúrát sirató versében az „istentelenítés” (Entgötterung) jelenségéről. Rónay György fordításában így kesergett a költő: „Kihaltak és szomorúk a rétek / Istent szemem sehol nem talál. / Ah: a régi, életteli képnek / nem maradt, csak árnya már.” Wolfgang Petersen Trója című filmjéről megemlékezve magam is megjegyeztem, hogy száműzte belőle az isteneket, ez pedig nem feltétlenül vált a javára. Homérosz mindkét művében fontos szereplők az istenek: beavatkoznak az eseményekbe, Odüsszeusz többekkel beszél is közülük. Nolan Odüsszeiájában sokat emlegetik őket, Zeusz mennydörög, Poszeidón pedig felkorbácsolja a tengert, ám valójában innen is eltűntek. Nemcsak azt sugallja mindez, hogy az ember magára lett hagyva a kínjaival, de arra is utal – mivel számtalanszor emlegetik őket –, hogy ki van szolgáltatva a távoli istenek kénye-kedvének. Egyedül Pallasz Athéné (Zendaya) jelenik meg időről időre Odüsszeusznak. Csakhogy. Mindenek végén kiderül, hogy Athéné egy trójai nő alakját öltötte magára, akit Odüsszeusz szeme láttára végeztek ki annak idején vérgőzös tébolyban leledző társai. Ez az arc égett bele az agyába, ő korbácsolta fel a „leleményes” lelkiismeretét annyira, hogy hányattatásai során sem tudott megszabadulni tőle.

Az ősbűn a trójai háború

És itt jutunk el Nolan Odüsszeia értelmezésének kulcsához. A filmben többször látjuk, hogy a Trójába betört katonák még Athéné szobrát sem kímélték – holott ők ugyanazokat az isteneket tisztelik –, szobrát lefejezték, az pedig a porba hullt. Az is sokszor elhangzik, hogy a háború óta „Zeusz törvénye” már nem él. A káoszt csak erősíti, hogy valamiféle a „tengeri népek” közelednek, akik feldúlják a városokat. E két elemet Homérosznál hiába keresnénk, itt azonban fontos szerepük van. Előbbi a civilizáció fundamentumát jelöli, melyet még a legelvetemültebbek is tiszteletben tartottak. Legalábbis eddig. A tengeri népek nem valamiféle ismeretlen hódítók, ők azok a katonák, akik Trójából hazafelé tartanak.

Nolan a forgatókönyv megírásához Emily Wilson modern fordítását használta, melyet a szakma teljesen hibásnak bélyegzett. (A szinkronnak hála mi ebből a problémából semmit sem érzékelünk.) Többek között azt vetették Wilson szemére, hogy a filológiai szempontokat figyelmen kívül hagyta, pentameter versmértékű szövege anakronisztikus, és tele van hamisítással. Jellemző a felütés, melyet Nolan is átvett: az Odüsszeusz nevéhez társított leleményes, sokoldalú jelző helyett a bonyolult kifejezést használja. Wilson bizonyos részeket kihagyott, másokat nem létező szereplők beiktatásával hozzáköltött. De vajon miért? Az volt a célja, hogy a feminista szempontokat érvényesítve nagyobb szerepet szánjon a nőknek, a férfias jelleget pedig árnyalni és puhítani szerette volna.

Homérosz Odüsszeiájának egyik hagyományos megközelítés lehet a hős útja. Odüsszeusz a leleményes férfi, a bátor harcos megtestesítője, aki minden vészen felülkerekedve végül eléri szülőföldjét, és visszaérkezik a családjához. Nem mellesleg a kérők legyilkolásával érvényt szerez az igazságnak. Hozzám közelebb áll az a nézőpont, mely Odüsszeusz kalandjaiban egy belső utazás állomásait ismeri fel. Ezek szerint minden megpróbáltatás mögött észrevehetjük az erkölcsi és spirituális dimenziót. Odüsszeusz hazatérve jut el önmaga centrumához. Nem véletlen, hogy nem marad társa, hiszen a kísérők is a próba részei, ráadásul ezen út végére mindenki magára marad.

A brit-amerikai rendező felfogásában Odüsszeusznak rá kell döbbennie, hogy mit tett: a faló segítségével bejuttatta társait a városba, akik a tízévnyi ostrom megannyi felgyülemlett haragját és feszültségét az öldöklésben vezették le. Az utazás csak azért ilyen hosszú, hogy legyen e belátásra elég ideje. A szirének révén tudatosul benne, hogy „amit a legjobban akart, az az, amit a legkevésbé sem kaphat meg. És amit a legkevésbé nem kaphat meg, az az, amije már megvolt, de elvesztett”. Vagyis egy véres – és értelmetlen – háborúban teltek el azok az évei, melyeket otthon, a családja körében kellett volna töltenie. Homérosznál a hérosz szerep az elsődleges, a filmben viszont Odüsszeusz elsősorban férj és apa.

Az eredeti műben Pallasz Athéné közbenjárására ér véget az ithakai háborúskodás: „Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz, / már ne tovább! szűntesd mérgét a közös viadalnak, / meg ne nehezteljen rád Zeusz, az a messziredörgő.” Nolannél azonban nincsen hasonló nyugvópont. Odüsszeusz végül elnyeri méltó büntetését, hiszen a kalandok valójában penitenciaként szolgáltak, melyekkel lerótta a tartozását. Otthonra azonban már nem találhat. Elindul, hogy nyugaton áldozzon elesett társai emlékének.

A film legelső jelenetében „az isteni lantost, Démodokoszt” látjuk (őt Travis Scott amerikai rapper személyesíti meg), aki újra és újra belekezd Odüsszeusz történetébe: „Egy arc, egy flotta, egy háború, egy férfi, egy gondolat, egy trükk – egy trükk, hogy Trója fala ledőljön, és sikoltva porig égjen!”

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. augusztus 9-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.