Egy film lokomotívja a színész energiája – Szabó István rendező az alkotás lélektanáról

Egyetemistaként sikerült elcsípnem valamit A napfény íze belvárosi forgatásaiból a Ferenciek terén és a Váci utcában. Például azt, ahogy az adott jelenetet az Újvárosháza kapualjában visszanézve elmélyülten egyeztetett Ralph Fiennesszal. Február végén mutatják be Szabó István legújabb filmjét, a Zárójelentést, amelyet – a Mephisto, a Redl ezredes és a Hanussen után ismét – Klaus Maria Brandauer főszereplésével forgatott. Az Oscar-díjas alkotóval többek között a témák és az arcon megjelenő érzelmek születéséről, a zenéről és – jóllehet szegedi rendezése ezúttal elmarad – a Tannhäuserről beszélgettünk.

– Hogyan alakul ki az a téma, amelyből végül is film készül? Azért nem tudom megmondani, mert általában egyszerre négy-öt különböző dolgon gondolkozom. Aztán valahogy az egyik elkezd fontossá válni, például úgy, hogy amit olvasok, ahhoz lesz érdekes. Vagy beszélgetek emberekkel, mesélnek történeteket, és furcsa módon ahhoz adnak hozzá. Így valójában a téma választ ki engem. Vagyis egyszer csak egy téma azáltal válik fontossá, hogy bárki bármit mond, oda illik, azt egészíti ki. Akkor a többit elfelejtem, és ezzel foglalkozom. Ez az egyik lehetőség, ha én írom a forgatókönyvet. A másik, hogy szeretek olvasni. De az irodalmi művekből készült filmjeim mind felkérésre születtek. A Mephistóra Manfred Durniok producer kért. Örültem, megtiszteltetésnek tartottam, és nagyon akartam, hogy érdekes, jó és őszinte legyen. A Szabó Magda-regényre alapvetően Szabó Magda kért. Ő a Katalin utcára gondolt, végül Az ajtó lett belőle. A Maughamra (a Csodálatos Júliára – a szerk.) a producer, Robert Lantos… Szóval felkérnek dolgokra, amelyek megfognak, tetszenek, és örülök, hogy megcsinálhatom. Ha nem ragad meg a téma, megköszönöm, és megmondom, hogy én ehhez nem értek.

– Legutóbbi filmjével, a Zárójelentéskapcsolatos megérzése mikor és hogyan jelentkezett?

– Elkezdtem beszélgetni egy neves, nagy tekintélyű, egyetemi tanárként is működő, európai unióbeli klinikai orvossal, akinek hatvanöt évesen nyugdíjba kellett mennie. Nem akart magánrendelőt nyitni, és elkezdett valami egész mással foglalkozni, olyasmivel, ami gyerekkorában, fiatalkorában érdekelte. A története nagyon megrázott, így aztán érdeklődni kezdtem másoktól is: lehetséges ez? Kint bemutattak egy másik orvosnak, aki például antikbútor-üzletet nyitott. Szabad idejében egész életében régi bútorokat restaurált, és imádta. Úgy éreztem, ezekből a különleges történetekből valami igazán érvényes és fontos téma bontakozik ki. Hiszen arról szól, hogy egy tehetséges, energiával teli ember egyszer csak nem csinálhatja azt, amit tud és – tanítani is – szeret, s elkezd keresni valami mást. Valamit, ami elfoglalja, leköti az energiáit, és segíti átadni mindazt, amire képes.

– Vagyis újrakezdésről van szó?

– Egy nagyon nagy újrakezdésről. Már azzal, hogy egy pesti professzor lemegy falusi körorvosnak. A saját falujába, ahol egykor mindenki ismerte...

– Ugye itt már áttértünk a filmre?

– Ez már a forgatókönyv. Nyugdíjazzák, így visszamegy a szülőfalujába, ahol nincs orvos. Korábban sok-sok éven át az édesapja volt a körorvos, előtte pedig a nagyapja. De ez a családi tradíció megszakadt, mert ő Budapestre került, és az apja halála után más vette át a pozíciót. Most pedig szembe kell néznie múlttal, jelennel… Amikor már semmi sem megy, eljut a zenéhez.

– A zenét még szóba hoznám, de beszéljünk előbb egy kicsit a színészválasztásról. Valamennyi filmjét egy-egy kiváló, erős karakterű, meghatározó jelentőségű színészegyéniségre építi. Legutóbb Helen Mirren uralta Az ajtó minden pillanatát. Ugyanez a szuggesztivitás igaz régi művész szövetségesére, Klaus Maria Brandauerre is.

– Ez a negyedik közös filmünk. Mielőtt róla beszélnék, el kell mondanom, hogy én alapjában véve mindig színészben gondolkodom. Amikor elkezdek írni egy forgatókönyvet, az adott szerepre már megvan bennem az ideális színész, aki szeretném, ha elvállalná, eljátszaná. Így készítettem Bálint Andrással, nem is tudom, vagy hat filmet, Bánsági Ildikóval hat filmet, Andorai Péterrel, akit szintén nagyon szerettem, hét vagy nyolc filmet. Amikor elgondolom és írom, már hallom, hogyan szólal meg általuk a figura.

Nagyon bízom abban, hogy a néző a színészek arcát követi, és az arcon megjelenő érzelmekkel azonosul, vagy azokat tagadja. A néző mindenképpen a színészek érzelmeivel kerül kapcsolatba. Egy film lokomotívja a színész energiája. Ezért abszolút színészpárti vagyok. Ez vonatkozik Brandauerre is. Rendszeres kapcsolatban vagyunk. Sokat beszélgettünk. Elmondtam neki a témát; megkérdeztem, hogy szerinte érvényes-e ez a történet Ausztriában, Németországban is. Azt mondta, igen. És így született meg a közös munka. De másokkal is így szeretek filmet csinálni.

– A filmjeinek tehát legfőbb látványossága maga a színész; a tekintet, az arc?

– Az élő arc. Az arcon megjelenő gondolat, érzelem és annak változása.

A néző előtt születik meg egy érzelem vagy egy gondolat, és előtte alakul át, hal el, vagy születik egy újabb.

A világ legnagyobb festői, mint Rembrandt, Tiziano „csak” az állapotot festik meg, a tekintetben megörökítve a fantasztikus emberi mélységeket. Az érzelem születését és átalakulását viszont egyedül a mozgókép tudja közvetíteni. Ez a csodálatos a mozgókép fölfedezésében: 1895. december 28-án vetítettek először filmet a Lumière testvérek. Ez egy új dolog! Folyamatában tudjuk rögzíteni egy érzelem megszületését és elhalását. És mi a részesei lehetünk ennek.

– Itt vagyunk a művészet és a művészi önkifejezés lényegénél. Ahogy már utalt is rá, a zene nem csak kísérője, sokszor témája is a filmjeinek. Nem mellesleg operarendezéssel is foglalkozott. Honnan a zene iránti érzékenysége?

– A gyerekkoromból következik. A nagybátyám mérnökember volt, de nagyon jól zongorázott. Én lapoztam neki. Biccentett, én pedig lapoztam. Még nem tudtam, hogy mit, de hallottam valamit, ami megfogott. Operába is elvitt párszor, ahova mindig vitte magával a partitúrát. Lapozott a sötétben, és ha valami nem tetszett neki, ingatta a fejét. A klasszikus zene annyira közel áll hozzám, hogy nem is hallgatok mást. Egyszer beültem egy taxiba, és a sofőr olyan rádióadót hallgatott, amelyen csak klasszikus zenét játszanak. Kérdeztem tőle: ez most véletlen, vagy mindig ezt hallgatja? Azt mondta, hogy ő mindig ezt. Kérdeztem, miért, mire azt felelte: „Ez az a zene, amelyben föltesznek egy kérdést, és megválaszolják. Én pedig ettől megnyugszom. Nyugodtan ülök a kocsimban, ha klasszikus zenét hallok.” Ez olyan szép volt számomra, hogy soha nem felejtem el.

De visszatérve rám: a Zeneakadémián Mahler első szimfóniáját hallgattam, és arra gondoltam, hogy szeretnék csinálni egy filmet, aminek ez lehetne a kísérőzenéje. Mahler egyik motívuma egy gyerekdal. És ez lett az Apa című film. Azóta általában klasszikus zenéket használok.

– És ott a Találkozás Vénusszal, amelyben a Tannhäuser szólal meg, az Offenbach titkai vagy éppen a Szembesítés, a német karmestergéniuszról, Wilhelm Furtwänglerről…

– Ezek elsősorban zenészekkel foglalkozó filmek, középpontjukban nem a zene áll, hanem a művész és a társadalom viszonya, a zene és a társadalom kapcsolata. A Találkozás Vénusszal viszont valóban egy operaelőadás születéséről szól.

– A Tannhäusert ugyanis korábban, 1984-ban megrendezte a párizsi operaházban, Victor Vasarely díszleteivel, Markó Iván koreográfiájával, Wolfram szerepében Miller Lajossal. Sok kedvelt művet emlegethetnénk, de miért éppen a Tannhäuser lett egy ilyen vissza-visszaköszönő darab a pályafutásában?

– Ez sem tőlem indult; Christoph von Dohnányi kért föl a megrendezésére. Mondtam, hogy én nagyon szeretem a zenét, de ehhez nem értek, nem tudom vállalni a felelősséget. Azt felelte, a felelősséget ő vállalja, én csak rendezzem meg. Dohnányi olyan sokszor és olyan határozottan kért, hogy a hiúság végül elvitt, és elfogadtam a felkérést. Párizsban a különböző szakszervezetek, pártok között éppen politikai csatározások zajlottak, melyek a munkánk bizonyos részét szinte lehetetlenné tették. E sokrétű operaélmény után David Puttnam angol producer – aki most Lord Puttnamként a brit parlament felsőházának tagja – szólt, hogy szeretne csinálni velem egy filmet, és találjunk témát. Elmeséltem a Dohnányival való párizsi élményeinket, amire rögtön rávágta: „Ez az! Írd meg egy szinopszisban. Adok rá két hetet!” Így született meg a Találkozás Vénusszal.

– Úgy hozta az élet, hogy sokszor kellett elgondolkodnia ezen a Wagner-zenedrámán, amelynek romantikus indítású, mégis nagyon direkt, ha tetszik provokatív témája a szent és a profán találkozása, az érzékiség és a tisztaság kettőssége, e „végletek” Szent Ágostont idéző radikális elválasztása, a vagy-vagy… A szegedi előadás ebben a formában nem valósul meg, de mit tervezett? Mit mond ma Önnek ez a mű?

– Komolyan foglalkoztat. Úgy gondoltam el a szegedi előadást, hogy a nézőnek éreznie kell: a férfinak, Tannhäusernek ezzel a gyönyörű nővel, Vénusszal való találkozása mai történet. Hányszor előfordul, hogy egy házasember elhagyja a feleségét, mert elsodorja egy ilyen erotikus erő. Aztán egy ponton a nosztalgia keríti hatalmába: vágyni kezd a szépre, a hitre, a rendre – és otthagyja ezt a csábító nőt. Hétköznapi történet. Egy szálloda halljában ülünk, ha körülnézünk, biztosan találnánk olyanokat, akik éppen ebben az élethelyzetben vannak. És az is egy mai történet, hogy valaki elszakad attól a baráti körtől, ahol felnőtt. Mindig vetélkedtek egymással, de barátok maradtak. Aztán egyszer csak visszatér, és szeretettel fogadják. De ebből újabb összeütközés, csatározás, versengés, majd menekülés lesz. Ez mindennapos dolog. És sajnos az is előfordulhat, hogy egy fiatal, tiszta és szép nő úgy érzi, hogy meg kell halnia azért, akit elveszített. Nem beszélve arról, hogy az a valaki egy híres művész, vagy bármiben nagyon tehetséges ember. Aki nemcsak egy „test”, hanem nagy szellem is. Azért szerettem volna megcsinálni a mert a mai nézőről szól. Miközben nem feledkezhetünk el arról, hogy a darab a 13. század elején játszódik. Vagyis egy különös hidat kell felépíteni a nézők számára a lüktető ma és a múzeumi emlékként élő középkor között. Ez volt az elképzelésem.

– Visszatérve a filmhez: a Zárójelentés bemutatója előtt állunk. De már tervezget?

– Egy-egy film készítése között minimum három év telik el. Az ember egy évig keresgél, legalább egy éven át előkészül, forgatókönyvet ír, három-négy hónapig forgat, aztán jönnek még az utómunkák. Sára Sándortól tanultam: ahhoz, hogy egy film nyolcvan százalékos legyen, minimum százhatvan százalékosan kell felkészülni. Ezt mindig próbáltam is betartani. Három-négy, de valamikor hét év egy film elkészülte.

– Akkor úgy is kérdezhetem: most is érlelődnek Önben megvalósítandó történetek? Például mit olvas éppen, mi foglalkoztatja leginkább?

– Tolsztoj. Most Tolsztojt olvasom újra. Csodálatos, fantasztikus, élvezetes… Azt kérdezem magamtól: aki megismeri őt, hogyan merészelheti magát utána írónak nevezni?

– Merthogy az irodalom nagyjai mára már mindent megírtak?

– Nem is a minden a lényeg, hiszen írni bármikor bármiről lehet, hanem a miről és a hogyan! Ez a fontos.

Fotó: InterCom

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2020. február 23-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.