Egy globális vallási vezető – Bartholomaiosz pátriárka portréja

A konferenciára való készülés jegyében az egyetemes pátriárka főpapi és teológiai arcélét mutatjuk be Görföl Tibor, a Vigilia főszerkesztője segítségével.

Történelmi és teológiai okokból az ortodox egyháznak másféle nehézségekkel kell szembenéznie, mint más keresztény közösségeknek. Legalább három ilyen nehézség említhető napjainkban. Először is az a kérdés, hogy – legalábbis elméleti szinten –

a szinodális elv alapján működő ortodoxia miként tud érvényt szerezni az egységnek az egyház szerkezete és kormányzása szempontjából,

magyarán meg tudja-e mondani, hogy melyik az a tisztség és ki az a személy, aki az egység letéteményese az egyházi közösségben. Köztudomású, hogy a Katolikus Egyházban a pápai hivatalhoz, a péteri szolgálathoz kötődik az egység végső biztosítása, de az ortodoxiában nem ennyire egyértelmű a helyzet.

A második kérdés az egyházi egyetemesség és a nemzeti, állami határok feszültségéhez kapcsolódik: a 19. században nemzeti ortodox egyházak jöttek létre, amelyek annyira önállóak, hogy nem mindig látszik, mennyiben tudnak még egyetlen egyetemes ortodox egyházat alkotni. A probléma különösen élesen jelentkezik azokban a hagyományosan ortodox országokban (Észtországban vagy Ukrajnában), amelyekben más-más egyházakhoz tartozó püspökök egymással párhuzamos, sőt egymást fedő joghatósága alakul ki, vagyis az a látszat adódik, hogy több ortodox egyház létezik egymással párhuzamosan és egymást fedve.

A harmadik nagy kihívás a hagyomány és a reform feszültségéhez kötődik, ahhoz a nagy kérdéshez, hogy az ortodoxia megreked-e valamiféle holt tradicionalizmusban, vagy képes a hagyományhoz hűen folyamatosan megújulni, tekintetbe véve a kort, amelyben létezik.

Bartholomaiosz egyetemes pátriárka, aki 1991 óta tölti be tisztségét, mindhárom nagy ortodox kihívásra egyértelmű választ kíván adni. Olyan határozott igényekkel lép fel és olyan határozott követelményeket fogalmaz meg, amelyek igen markáns vezetői önértelmezésről tanúskodnak.

Az egység szempontjából kétségek nélkül érvényre juttatja a Konstantinápolyi Patriarkátus hagyományos elsőségét.

Rendkívül jelentős kezdeményezése volt, hogy hosszas előkészületek után az egység jegyében 2016-ban összehívta az ortodox egyház egyetemes zsinatát: a zsinaton ugyan nem képviseltette magát valamennyi ortodox közösség, vagyis eredeti célkitűzését nem érte el a Szent és Nagy Zsinatnak nevezett krétai tanácskozás, mégis olyan összejövetel volt, amelyen több ortodox püspök vett részt, mint valaha korábban a történelem folyamán (egyes vélemények szerint a 787-es II. Nikaiai Zsinat óta nem került sor hasonlóan nagyszabású zsinatra a keleti kereszténységben).

Az egyetemesség kihívásával kapcsolatban igen élesen fogalmazott az ortodox egyházak vezetőinek 2008-ban tartott isztambuli tanácskozáson: „Őszintén el kell ismernünk, hogy olykor hiányos képet nyújt egységünk, mintha nem egyetlen Egyházat alkotnánk, hanem inkább egyházak konföderációját vagy föderációját. Az ortodox egyházak autokefáliája a nemzetek kulturális identitásának tiszteletén alapult, ennek nyomán pedig az a benyomás alakulhatott ki bennünk, hogy az ortodoxia nemzeti egyházak föderációját alkotja. Ha nem tudunk egyhangúlag állást foglalni korunk kérdéseivel kapcsolatban, és nem alkotunk egyetlen Ortodox Egyházat, hogyan kerülhetjük el, hogy az ortodoxia a megosztottság jeleit mutassa? Ennek folyományaként az autokefália inkább megosztottságot szül, mintsem egységet eredményez az Ortodox Egyház számára.” Bár a keleti kereszténység hivatalosan elítélte az úgynevezett etnofiletizmust, azt az eretnekséget, amely túlságosan szoros kapcsolatot feltételez az egyház és a nemzet között, a nemzeti részlegesség kísértése sokkal erőteljesebb az ortodoxiában, mint a katolicizmusban.

Bartholomaiosz pátriárka legfőbb célkitűzései közé tartozik annak tudatosítása, hogy egyetlen ortodoxia létezik, amely nem tagolódhat nemzeti csoportokra.

Érdekes módon nemcsak a keleti, de a nyugati kereszténység körében is sokszor az egyetemes pátriárka reformigényei okozzák a legnagyobb meglepetést. Bátorságának és nyitottságának nem csupán azzal adta jelét, hogy olyan földrajzi helyeken is bemutatta a Szent Liturgiát, ahol korábban politikai okokból tilalmas volt, de azzal is, hogy nyíltan kiállt a demokrácia, a vallásszabadság és az emberi jogok mellett, ahhoz hasonlóan, ahogyan egykori kortársa, II. János Pál tette katolikus összefüggésben. A patriarkátus legkiválóbb teológusai (John Chryssavgis, Joánnisz Ziziúlasz vagy Kallistos Ware) nyugati teológiai műveltséggel rendelkeznek, és globális ismertségre tettek szert. Bartholomaiosz továbbá rendkívül intenzív tevékenységet folytat a vallásokkal (különösen az iszlámmal) való békés együttélés biztosítása érdekében, és számos jelét adja ökumenikus elkötelezettségének, főként a katolikus és az anglikán közösséggel összefüggésben.

Már 2002-ben közös nyilatkozatot adott ki II. János Pál pápával, s a dokumentumban környezetvédelmi, ökológiai elvek lefektetését sürgette. A későbbiek folyamán Ferenc pápával is közös nyilatkozatokat adott ki, olyan égető kérdésekről, mint a menekültválság és az éghajlatváltozás, Justin Welby anglikán prímással pedig közös nyilatkozatban ítélte el a modern rabszolgaságot. Mindez érthető módon nemcsak egyetértéssel találkozik egyházában. Már 1991-ben, amikor pátriárkává választották, a következőkben jelölte meg a legfontosabb területeket, amelyeknek figyelmet kíván szentelni: éber teológiai, liturgikus és lelkiségi képzés; az ortodox egység és együttműködés megerősítése; más keresztény egyházakkal és felekezetekkel ápolt ökumenikus kapcsolatok folytatása; a vallásközi párbeszéd intenzitásának fokozása a békés együttélés érdekében; a környezet védelmét szolgáló párbeszéd és cselekvés kezdeményezése az ökológiai szennyezés és rombolás ellenében.

Különösen az utolsóként említett teremtésvédelmi igény vált ismertté világszerte a pátriárkával kapcsolatban, akit már korán „zöld pátriárkaként” kezdtek emlegetni.

1997. november 8-án egy Kaliforniában tartott környezetvédelmi rendezvényen újszerű módon a természeti környezetben kárt tevő emberi tevékenységre is kiterjesztette a bűn fogalmát, azt állítva, hogy „bűnt követ el, aki károsítja a természeti világot. Ha az emberek hatására kihalnak állatfajok és kárt szenved Isten teremtésének biológiai sokfélesége; ha az emberek megsértik a Föld épségét, mivel éghajlatváltozást idéznek elő, megfosztják a Földet a természetes erdőktől vagy tönkreteszik a vizes élőhelyeket; ha az emberek betegségekkel ártanak más embereknek vagy mérgező anyagokkal szennyezik a Föld vizeit, a szántókat, a levegőt, az életet – mindez bűn.” A környezetben okozott kárt bűnnek tartó felfogás, amelyre tizennyolc évvel később Ferenc pápa is hivatkozott (Laudato si’ 8), valóban radikálisan újszerűnek számított abban az időszakban, amikor elhangzott, hiszen első ízben fordult elő, hogy egy vallási vezető bűnnek minősítette a természeti világnak ártó cselekvést. Nem férhet kétség hozzá, hogy ily módon Bartholomaiosz volt az első olyan vallási vezető, aki legfontosabb célkitűzései között említette az ökológiai kérdés napirenden tartását – megfelelő cselekvéssel együtt.

A pátriárka már 1992 márciusában valamennyi ortodox egyház vezetőjének részvételével történelmi jelentőségű találkozót szervezett Isztambulban, s a tanácskozás során behatóan taglalta az ökológiai válság keresztény horderejét – az esemény végén kiadott záródokumentumban pedig valamennyi ortodox egyházi vezető kiállt a mellett, hogy szeptember 1-e a környezettudatosság napja legyen az ortodoxiában. A minden évben szeptember 1-én külön körlevéllel nyomatékosított kérdéskör egyházi jelentőségét tovább hangsúlyozta, hogy még 1991-ben egy neves áthoszi himnuszköltőt, Geraszimosz (Mikrajannanitisz) szerzetest olyan istentiszteleti szöveg megalkotásával bízták meg, amelynek fohászai a természeti környezetért imádkoznak. A vesperás annyiban egyedülálló, hogy már nemcsak a természeti katasztrófák elmaradásért fohászkodik,

hanem az ember által okozott természeti katasztrófák ellen is a Teremtő védelmét kéri, mégpedig úgy, hogy bűnbánatra és megtérésre hív, felidézve a még romlatlan paradicsomi állapotokat.

Ökumenikus törekvései, az ortodox egység érdekében tett lépései, korunk égető kérdéseiben (a menekültválságtól a modern rabszolgaságig) tett állásfoglalásai, és nem utolsósorban „zöld” elkötelezettsége hamisítatlan globális vallási vezetővé avatják Bartholomaioszt. Globális jelentőségének beszédes jele volt, hogy a 2016-ban, megválasztásának 25. évfordulója alkalmából kiadott tisztelgő kötetbe olyan személyek írták meg benyomásaikat a pátriárkáról, mint XVI. Benedek, David Rosen rabbi, Rowan Williams egykori canterburyi érsek, Al Gore egykori amerikai elnökhelyettes és Jane Goodall, az ENSZ békekövete. Aki ellátogat Isztambulba, az egykori Konstantinápolyba, a pátriárka rezidenciájára, azaz a Fanarba, szerény külsőségekkel találkozik. Ugyanakkor hivatalának „viszonylagos politikai erőtlenségből” Bartholomaiosz „erőt tudott kovácsolni”, mondta róla Rowan Williams. 1991-ben nem sokan számoltak azzal, hogy Bartholomaiosz egyetemes pátriárka a világ egyik legtekintélyesebb és legismertebb vallási vezetője lesz. Teológiai tanácsadója, John Chryssavgis szerint „egyenesen csodával ér fel, amit elért. Azáltal, hogy globális jelentőségű problémákról fejtette ki a véleményét, ősi hivatalát különleges – közismertséggel párosuló – erkölcsi tekintéllyel ruházta fel.”

Fotó: Lambert Attila (Az ökumenikus pátriárka a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alkalmával a Kossuth téren, 2021. szeptember 11-én)

Magyar Kurír