Egy görögkatolikus vértanú pap – Ivancsó István könyve Csépes Jánosról

Csépes János Királyházán született, mélyen hívő görögkatolikus családba. Bátyjával, Miklóssal és húgával, Ilonával hárman voltak testvérek. Édesapja, idősebb Csépes János a vasútnál dolgozott, ami biztos anyagi hátteret jelentett a családnak. Édesanyja, Hromócsuk Anna háztartásbeliként nevelte a gyermekeket. Az ő családja szintén elég tehetősnek számított, földbirtokkal is rendelkeztek. Identitásuk egyformán táplálkozott ruszin és magyar gyökerekből. Ez nem számított szokatlannak a soknemzetiségű Kárpátalján.

Ivancsó professzor könyvében kiemeli: a kis János már egészen fiatalon járt  Hromócsuk nagypapával zsoltárt olvasni, Hiszekegyet imádkozni a helybeli templomba. Nemcsak ő, de bátyja, Miklós is kitűnt vallásosságával. A szerző rámutat: a Csépes famíliához hasonló családok törekedtek arra, hogy a tudást, a műveltséget, az egyházi kultúrát átadják gyermekeiknek és a környezetüknek. A kamasz János kiemelkedett a kortárs fiatalok közül a műveltségével, különösen pedig imádságos magatartásával. Az elemi elvégzése után szülei a huszti gimnáziumba íratták be. Kollégium akkor még nem létezett, ezért Jánosnak albérletben kellett laknia. Szülei állták a költségeket, ő pedig ezt azzal hálálta meg, hogy kiválóan tanult. Érettségi után, „a szívében-lelkében érzett hívásnak eleget téve” jelentkezett az ungvári papnevelő intézetbe. Visszaemlékezések szerint a teológiai tanulmányait és a papságra való felkészülést rendkívül komolyan vette. Környezetében tudták, hogy mélyen hívő személy, „akit jó lélekkel áldott meg az ég”. Főiskolai évei alatt összesen tizenhat kitűnő, huszonöt jó és hat elégséges jegyet szerzett a vizsgáin. Csépes János indexében szerepel például Romzsa Tódor, a későbbi vértanú püspök aláírása is, akinél filozófiából vizsgázott. Az ifjú szeminarista sportolni is szeretett, különösen a labdarúgást kedvelte, csapatkapitánya volt a szemináriumi focicsapatnak.

Ivancsó István a könyvében kiigazít egy helytelen szóhasználatot, ugyanis a római katolikus paphoz hasonlóan a görögkatolikus pap sem nősülhet meg. Erre csak a diakónusszentelés előtt van mód. Csépes János a házas papi életformát választotta. Feleségül a szomszéd falu papjának, Iváncsó Gyula esperes Mária nevű leányát választotta. Talán prófétai lelkülettel látta előre a közös sorsukat, amikor a következőket írta menyasszonyának: „Akkor is fogunk örülni, ha a Gondviselő keze azt akarja, hogy életünk hideg legyen, mint a január, hideg egy időre, csak a szíveink értsék meg egymást, mert akkor könnyebb lesz elviselni az élet nehézségeit.” Csépes János és a tanítónői végzettséggel rendelkező Mária házasságkötésére a kispapi tanulmányok befejeztével, 1943. június 17-én került sor. Az ifjú feleség édesapja Iváncsó Gyula görögkatolikus pap, édesanyja, Apollónia papleány volt. A családot tíz gyermekkel áldotta meg az Úr, közülük Mária volt a harmadik. Papi dinasztiáról beszélhetünk: Máriának nemcsak az édesapja, hanem a nagyapja és a dédapja is pap volt, és három testvére is papi pályára lépett. Mindezek mellett két lánytestvére ment paphoz feleségül. Az oldalági rokonságukból szintén számosan lettek papok.

Ivancsó István külön megemlékezik Mária édesapjáról, Iváncsó Gyuláról, aki a hitvalló papok sorába tartozott. Mivel nem volt hajlandó az aposztáziára, a szovjet hatóságok 1949 tavaszán eltiltották a papi működéstől, a paróchiáról családjával együtt kilakoltatták, majd 1949. augusztus 25-én letartóztatták. Iváncsó Gyula megrendezett bírósági tárgyalását 1949. október 22-én tartották Ungváron. A bíróság tíz év kényszermunkára, öt év jogfosztásra és vagyonelkobzásra ítélte. A három hónapi ungvári börtönélet annyira legyengítette, hogy jártányi ereje sem maradt. Ennek ellenére mégis elszállították, és előbb a lembergi, majd a kijevi börtönt megjárva a Gulágra vitték. Az Inka környéki lágerbe került, ahol építkezésen dolgoztatták. Rokkantan szabadult 1954. szeptember 30-án, miután hat évet letöltött az érdemtelen büntetésből.

Csépes János életútjára visszatérve: 1943. július 12-én szentelte őt áldozópappá Dudás Miklós püspök. A szentelésre a székesegyház püspöki kápolnájában került sor. A kötet szerzője kifejti: akkor talán még csak sejteni lehetett az újszentelt papokra váró megpróbáltatásokat. Ám, a történelmi távlatból visszatekintve, mégis megrázó erejű a püspök imádsága, amelyben a feddhetetlen élet mellett „megtörhetetlen hitet” is kér az Úristentől a Szentlélek malasztja által. Mindez János papot „valóban megőrizte az igaz katolikus hitében. Nem tört meg, nem lett semmiféle erőszak hatására pravoszláv pap.”

Csépes Jánosnak és Iváncsó Máriának négy gyermeke született. Három az első papi szolgálati helyen, Vezérszálláson, egy pedig Hajasdon. Szem- és fültanúk szerint Csépes János prédikációi mindig tartalmasak voltak, mert rendkívül alaposan készült azokra. Az özvegy feleség évtizedek távlatában is úgy emlékszik vissza, hogy amikor megkérdezte, miről fog prédikálni, így válaszolt neki: „Ha felmegyek a szószékre, reggeltől estig prédikálnék. A Szentlélek ad nekem erőt. Olyan kedves és boldogító számomra, hogy Krisztusról beszélhetek.” A vezérszállási kis templom mindig tele volt hívő emberekkel, akik felnéztek a papjukra. Még hatvan év múlva is leveleket írtak az özvegy papnénak, hogy emlékeznek a férje tanításaira, szolgálatkészségére és a mindenkori erkölcsi tartására.

Az ifjú pap második és egyben utolsó állomáshelyén, Hajasdon csak rövid ideig szolgálhatott, mivel megmaradt hithű görögkatolikusnak, nem írta alá az ortodox egyházhoz való csatlakozást. Időközben – már 1944-től – elkezdődött Kárpátalján a görögkatolikus egyház üldözése. A kommunista hatalom szisztematikusan akarta megfosztani nemcsak a püspökétől, hanem a tekintélyesebb papjaitól, paptanáraitól is. Végül a kevesebb tapasztalattal rendelkező fiatal papokra is sor került. Csépes János Kárpátalja legészakibb területén működött, távol a világtól, de 1949 tavaszán már őt is  aposztáziára próbálták kényszeríteni. Behívták a nagybereznai államvédelmi osztályra, és felajánlották neki, hogy ha áttér a pravoszláv hitre, akkor nyugodtan működhet tovább a hívei között. Amikor ezt ő kategorikusan elutasította, azonnal megtiltották neki a papi tevékenység folytatását. Javasolták azonban, hogy jól gondolja meg a döntését. Nem volt hajlandó semmit aláírni. Ezért folytatódott a „puhítás” és a „terrorizálás”. Szinte hetente hívták be „elbeszélgetésre” a fiatal papot. Kiderült, hogy a kihallgatást egy „kedves” ismerőse végzi, akivel egy ungvári utazás alkalmával ismerkedett meg a Csépes család, aki akkor János atya pici fiához nagyon kedves volt, becézgette, játszott vele. Most viszont, a kihallgatás folyamán előbb finoman felszólította a papot az áttérésre, majd magán kívül ordítozni kezdett: „Írd alá a pravoszláv hitre való áttérést, mert különben soha többé nem fogod látni a fiaidat, megdöglesz, mint egy kutya!” Ezt és ehhez hasonlókat kellett átélnie a fiatal papnak, de ő mindvégig rendíthetetlen maradt.

A kötetből kiderül: a már korábban megkezdődött zaklatások, a Bezpekára való behívások 1950-re egyre sűrűsödtek János pap életében. Tisztában volt azzal, hogy mi a céljuk: az áttérésre akarják rávenni. Iváncsó Viktort, a sógorát már hatévi kényszermunkára ítélték; apósa, mint említettük, tízévi börtönbüntetést kapott a Gulágon; másik két sógora, László és Miklós menekülésre kényszerült. „Csak azért, mert megmaradtak hithűségükben!”

A zaklatások során az NKVD (a szovjet állambiztonsági szolgálat) mindent bevetett a nagybereznai járási székhelyen. Tisztában voltak azzal, hogy a hívei mennyire rajonganak Csépes Jánosért. Ezért előbb szép szóval próbálták „jobb belátásra” bírni: nem kérnek tőle mást, csupán egy aláírást, és akkor ott maradhat szerető hívei körében. Nem kell elhagynia sem a feleségét, sem a négy kicsi gyermekét. Szabadon működhet tovább „aláíró papként”, még segítséget is kaphat tőlük, ha igényli. Ám a megalázó kihallgatások és fenyegetések nem törték meg János atyát, semmilyen előnyök ígéretével nem tudták rávenni az áttérésre. Ami tulajdonképpen nem csupán az ortodox hitre való áttérést jelentette volna, hanem a totalitárius kommunista hatalom szolgálatába való szegődést is. Csépes János özvegye úgy emlékezett vissza, hogy legalább ötvenszer hívták be kihallgatásra a férjét, hogy rávegyék az áttérésre, de sikertelenül. Ő mindig megkönnyebbülve tért haza, örülve annak, hogy semmivel sem tudták megtörni a hitét és a görögkatolikus egyház iránti állhatatos hűségét. Szilárdságában segítette őt a rózsafüzér folytonos imádkozása is.

Csépes János atyát 1950. augusztus 14-én, sötétedéskor keresték fel családja körében és hurcolták el a hatóság emberei. „Az ajtóban még visszafordult, és megáldott minket” – idézte fel később a felesége. A bíróság huszonöt évnyi fogságra ítélte. A hite mellett végsőkig kitartó pap raboskodásának, majd vértanúságának színhelye, Vorkuta százhatvan kilométerre fekszik az Északi-sarkkörön túl. Telente e vidék teljes sötétségbe borul három hónapra, ilyenkor a hőmérséklet -60 Celsius fok alá süllyed. Leveleiben Csépes János alig panaszkodott a zord körülmények miatt, nem akart még nagyobb fájdalmat okozni szeretteinek. Egyik levelében így írt a feleségének: „Meg vagyok elégedve a helyzetemmel. Hálát adok Istennek, hogy így alakult és nem másként. Különben, ha másként döntök, furdalt volna a lelkiismeretem, és ez a közös életünket is tönkretette volna. Ezért kérlek, ne veszítsd el lelki békédet, mert a te jutalmad nem kisebb az enyémnél!”  Egykori fogolytársai úgy emlékeznek, hogy a lágerben Csépes János pasztorálta a vele együtt dolgozó rabokat, tartotta bennük a lelket. A szenvedés megerősítette őt a keresztény erények gyakorlásában, még az ellene hamisan tanúskodókért is imádkozott.

1953. március 6-án meghalt az emberek tízmillióinak haláláért felelős Sztálin, nem sokkal később pedig az NKVD rettegett főnöke, Berija is. Vorkuta néhány száz lágerében a rabokban felébredt a remény, hogy hamarosan újra szabadok lehetnek. 1953. július 20-án általános sztrájk kezdődött, így a 10. számú lágerben is, ahol Csépes János és görögkatolikus paptestvére, Miskolczy Tivadar raboskodott. Augusztus 1-jén reggel háromszáz katona érkezett teherautókkal a bányákba. A rabok tárgyalni akartak, miközben a hangosbemondók folyamatosan a munka megkezdésére szólították fel őket. Az őrök vízsugárral kezdték locsolni a lázadókat, majd dulakodás kezdődött az őrökkel, végül megkezdődött a mészárlás: a katonák a tömegbe lőttek, és 365 embert gyilkoltak meg, köztük Csépes Jánost is. Halálának közvetlen tanúja volt Miskolczy Tivadar. János atya utolsó szavai így hangzottak: „Micikét és a gyerekeket nagyon szeretem, de Krisztust még jobban szeretem”.

Az özvegy, Iváncsó Mária, bár tanítónői diplomával rendelkezett, nem taníthatott. Soha többé nem ment férjhez. Egyedül, egyszerű munkával nevelte fel négy gyermekét. A halál 1997. július 20-án érte őt. Egyik unokája, Feczák Lászlóné így emlékezett vissza rá, és a többi, hasonló sorsot vállaló és átélő papnéról: „A hivatást papi férjükkel együtt a feleségek is vállalták. Vállalták a nélkülözést, a gyermekek eltartását, nevelését. Ők is kivették részüket a szenvedésből.”

Ivancsó István drámát is írt a vértanúhalált szenvedő papról. Hite szerint Csépes Jánosra is érvényesek a Szentírás sorai: „Mivel kedves volt Isten előtt, szerette az Isten, és elvitte, mert bűnösök közt folyt élete… Kedvét találta lelkében az Úr, azért sietett kimenteni a romlottság bűnéből. Látják ezt az emberek, de nem értik, és nem veszik szívükre, hogy kegyelem és irgalom vár az Úr választottjaira és oltalom a szentjeire” (Bölcs 4,10,14–15).

Fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye; Hajdúdorogi Főegyházmegye

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. március 15-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.