Egy hajóban az Úrral – Beszélgetés az ezüstmisés Weinrauch Márió ferencessel

– Mesélne egy kicsit a családjáról, a gyökereiről, ahonnan származik?

– Huszton születtem 1969. október 14-én. Sváb és magyar gyökereim vannak. Ez a kettő keveredik, ha lehet így mondani. A szüleim legkisebb gyermeke vagyok. Négyen voltunk testvérek, a bátyám már meghalt. Két nővérem van, az egyik Magyarországon él, a másik pedig Huszton. Bátyám a Mennyországban van, én meg itt Szőlősön szolgálok. Ezek az én gyökereim.

– Hogyan emlékszik vissza az első nagy találkozásra Jézussal, az elsőáldozására és az első hitoktatójára?

– Az első hitoktatóm még a mai napig él, a 98 éves Gerhardt Margit néni. Ő készített fel az elsőáldozásra. Ami az elsőáldozási felkészítőből megmaradt, az a vízözön története. Valószínűleg akkor találkoztam Istennek a hatalmával. Nagyon mélyen belém égett ez a kép és ez a történet. Istennek az ereje és hatalma, a bűn félelme és következménye. Semmi többre nem emlékszem.

Akit még megemlítenék, azok a szüleim és a nagyszüleim, akikben találkoztam Istennel, Jézussal, valamint egy paptestvérem, Galambos József. Ő volt az első gyóntatóm, és amikor vikárius lett, ő is bérmált meg. Kiváló pap volt. Amikor prédikált, vagy ha valamit szervezett, nagyon határozott volt és kemény. Gyakran tartottak tőle az emberek, de a gyóntatószékben nagyon irgalmas volt, mint ahogy Jézus. Bennük találkoztam először Jézussal.

– A keresztneve Ferenc. Milyen kapcsolatban volt gyermekkorában védőszentjével, Assisi Szent Ferenccel?

– Gyerekkoromban semmilyen kapcsolatban nem voltam Assisi Szent Ferenccel, a későbbiekben tudatosult, amikor ferences lettem, hogy ki az én védőszentem. Addig Ferenc, csak Ferenc volt. Inkább úgy élt bennem ez a név, hogy a nagyapámnak a nevét örököltem. Van is valami bennem nagyapámból, legalábbis azok alapján, ahogy meséltek róla. Édesanyám nem igazán támogatta a rendbe való jelentkezésemet, de később elfogadta és áldását adta, mert visszaemlékezett egy felajánlására.

Később írt egy levelet, és ebben a levélben írta meg, hogy amikor megkereszteltek, ő felajánlott Assisi Szent Ferencnek. Szent Ferenc atyánk szépen végig is kísért eddigi utamon, és remélem továbbra is kísérni fog.

– Mikor találkozott életében először ferencessel?

– Antal atya volt az első ferences, akivel találkoztam 1989-ben, amikor hazajöttem a katonaságból. Ő akkor egy 38 éves fiatal agilis ferences volt, utána megismertem a többi ferences testvért is.

– Hogyan bontakozott ki a hivatása?

– Hivatásom is később tudatosult bennem, mint ahogy egyéb más is, ahogy jobban összerakom az események puzzle darabjait. Az örökfogadalomra készültem, ami egy imádságos csendes készület volt 30 napon keresztül, és ez a 30 nap hetekre volt osztva. Az első hetet Miklós atya vezette, aki adott egy olyan írást, amelynek alapján végig kellett imádkozni az életemet. Ott, imádság közben értettem meg, amikor visszajött egy 12 éves kori emlékem. Ültem a templomban a szentmisén és hallgattam a prédikációt, amit Galambos tiszteletes mondott. Valami olyasmi volt a prédikációjában, hogy milyen szörnyű dolgok történnek a világban, és milyen rosszul élnek az emberek, mint ahogy ma is. Szörnyű az, hogy az ember képes állattá lenni. Akkor

gyermekként nagyon naiv voltam, és azt mondtam magamnak, hogy minden olyan egyszerű, csak jónak kell lenni.

Ma már tudom, hogy ez nem is olyan egyszerű. Emlékszem, hogy akkor ígéretet tettem, hogy jó ember leszek.

Kifejezetten emlékszem a taizéi találkozóra Budapesten, amit 1991-ben rendeztek. Ekkortájt kezdtem jobban érdeklődni a hit és a vallás iránt. Templomba és hittanra jártam, ministrálni nem ministráltam. A taizéi találkozón, amikor többezer fiatal, ki-ki a saját nyelvén énekelte az énekeket, olyan pünkösdi Szentlélek-élményem volt. Istenem, ez milyen csodálatos! Milyen szép, hogy egyek vagyunk! Döbbenetes, mekkora béke és szeretet volt ott. Szavak nélkül értettük egymást. Mindenki mindenkit szeretettel fogadott. Na, ott volt egy istenélményem, és ott döntöttem el, hogy pap leszek.

– Hogyan emlékszik vissza arra a pillanatra, amikor „igen”-nel válaszolt Isten hívó szavára?

– Ez egy érdekes pillanat volt, mert elszántam magam, hogy szólok Antal atyának. Mivel nem ministráltam, az egyik ministráns fiú szólt nekem, hogy Antal atya hirdette, aki szeretne pap lenni, jelentkezzen nála, és jelentkezési lapot is kérhet. Így szereztem róla tudomást. Csodálkoztam, hogy ez a fiú honnan tudhatja, hogy én pap szeretnék lenni. Ez volt egy másik istenélményem. Jelentkeztem hát Antal atyánál. Elmondtam neki, úgy érzem, hogy az Úr hív engem. Akkor Antal atya lazán azt válaszolta, hogy mindenkit hív az Úr. „Mi az, hogy hív téged az Úr?” – kérdezte. „Hív, mert úgy érzem, hogy papi hívatásom van” – válaszoltam. „Jó, jó, de várjunk egy kicsit. Várjunk két-három hónapot, s akkor majd meglátjuk” – mondta.

Két hónap múlva újra jelentkeztem. Megkérdezte, hogy igent mondok-e. Még most is emlékszem arra, ahogy válaszoltam neki: „Most is igent mondok.” Örültem nagyon, meg

olyan érzés fogott el – amit soha nem felejtek el –, mintha beszálltam volna egy hajóba, és ez a hajó elindult anélkül, hogy én eveznék, vagy bármit csinálnék.

– Hogyan készült a szerzetesi, papi hivatásra? Mesélne egy kicsit arról a hét növendék évről?

– Szép is volt és kálvária is volt. A szónak a legteljesebb értelmében. Nem ostoroztattak meg, nem vertek meg. De az első jelöltévemben komolyan kellett sok mindent újra tanulni. Voltak előkészítő tanfolyamok, ahol testvérek tanítottak minket külön-külön. A jelöltség egy éve úgy telt el, hogy felkészítettek a noviciátusra, az újabb tanulásra. Ez nem volt olyan nehéz, mert jó testvérek voltak és jó volt ott, nem éreztem nehézséget.

Na, amikor a noviciátusba mentem, akkor igencsak sok nehézséget éltem át. Amikor például elém tolták a latin szöveget. Olyan volt, mint egy telefonkönyv, amit meg kellett tanulni. Ültem és csak arra emlékszem, hogy ott ülök a szécsényi kolostor kertjében és tanulom a De profundis clamavi ad te, Dominét, a halottakért való imádságot. Mondom magamnak: te jó ég!

Istenem, ez most biztos, hogy te ide hívtál? Kell ezt nekem tanulni? Te nem tévedtél? Lehet, hogy te nem tévedtél, de lehet, hogy én tévedtem.

S emlékszem, hogy nagyon sok nehézség volt, meg sok új testvér. Mindenki különböző helyről jött. Nem volt könnyű. Együtt voltunk egy szobában. Balázs atya a saját ritmusában, mint egy kétezerrel pörgő ember. Aztán a hajnali fölkelések. Hajnali két órakor fölkelni, imádkozni. Hát – mondtam magamban – ez biztos nem az én hivatásom. Beszéltem egy testvérrel, neki mertem elmondani, hogy azon gondolkodom, hogy pakolok és megyek haza. Valószínűleg utat tévesztettem. De ő azt mondta, hogy figyelj, azért ne ilyen gyorsan. Azért van a noviciátus, hogy tisztázd magadban, hogy Isten elé vidd. Egyébként ő Károly atya testvére volt, nincs már a rendben, egyházmegyés pap lett. Azt mondta: vidd az Isten elé! Hát akkor én az Isten elé vittem, és azt mondtam: Uram, én most kinyitom ezt a zsolozsmáskönyvet – zsolozsmáskönyvet, mert nem volt Szentírásom – és ahol kinyílik, ott fogom olvasni.

Ha lesz egyetlen szó is, ami arra utal, hogy Márió pakolj, akkor én megyek haza. A 109. zsoltárnál nyitottam ki, és ott ezt olvastam: „Megesküdött az Úr, és nem vonja vissza. Pap vagy te mindörökké Melkizedek rendje szerint.”

Onnantól kezdve tudtam, hogy az a hajó, amibe beszálltam, az tényleg halad, és nekem nem kell aggódni, minden jó lesz. És itt vagyok.

(Az interjú nyomtatott formában az Új Hajtás folyóirat 2024. nyári számában jelent meg.)

Az interjú teljes terjedelmében ITT olvasható. 

Szöveg: Szviscsu Marina

Forrás és fotó: Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye

Magyar Kurír