Egy hivatás állomásai: A Fokoláre mozgalom tagjaként Magyarországon, Pakisztánban, Szíriában

– Te hogyan próbálod felfedezni Isten akaratát az életedben?

– Isten akarata. Ezek nagy szavak. Nagy és hétköznapi dolgokban nyilvánul meg az Isten akarata. Van egy vezérfonál az életünkben és vannak a mindennapok, a különböző élethelyzetek. Ha törekszem arra, hogy azt tegyem, ami Istennek tetsző, az ad egy belső békét, örömöt, ösztönzést arra, hogy továbbra is így éljek. Ez nemcsak megnyugvást jelent, hanem bátorságot is ad, ahogyan ez velem is történt az elmúlt években. Olyan ez, mint egy sugallat. Jött egy ösztönzés, megszólalt bennem egy hang, hogy meg kellene tennem valamit: meglátogatni egy családot, akikről tudtam, hogy nehéz helyzetben vannak, vagy felhívni valakit, s aztán a beszélgetésből kiderült, hogy pont erre volt szüksége. Isten akarata a körülményekből világosan kirajzolódhat a hétköznapokban is. Közösségben élünk, tehát szükség van arra, hogy meghallgassam a másik ötletét, én is elmondjam a magamét, s ha ebből megszületik egy járható út, egy megoldás, akkor azt kell követnem.

Isten akarata nem egy állandó „keresztvállalás”, hanem a többiekkel való párbeszéd során kirajzolódó, testet öltő valóság.

– Ez az isteni akarat, indíttatás téged sokfelé elszólított már. Mesélnél erről?

– Ilyen volt a Pakisztánban eltöltött tíz évem. Egy régóta bennem élő gondolatnak, vágynak volt ez a beteljesedése. Azt éreztem, hogy van bennem annyi kapacitás és energia, hogy nem csak a magyar közösségnek tudok a szolgálatára lenni. Amikor lehetőség adódott, hogy Pakisztánba menjek dolgozni egy egészségügyi központba, késznek éreztem magam erre, minden várható nehézség ellenére is. Örömöt jelentett, hogy mindaz a szakmai és emberi tapasztalat, a képzettségeim: az egészségügyi, a szociális és szakoktatói diplomám és gyakorlatom hasznosult az ottani körülmények között.

Emlékszem, amikor Karacsiban dolgoztam, milyen hála volt bennem: de jó, hogy itt lehetek, hogy segíthetek, hogy Isten ide hívott, hogy át tudom adni mindazt, amit én is kaptam. Az emberi habitusom is segített, hiszen kiskorom óta vonzottak a kihívások, amikor nem lehetett kiszámítani a dolgok alakulását, de közös gondolkodással, erőfeszítéssel megtaláltuk a legjobb válaszokat, cselekvési módokat az adott helyzetben.

– Mi az, amit az ott töltött évek alatt az ottaniaktól kaptál, tanultál, s amit most tovább tudsz adni egy teljesen más társadalmi és kulturális környezetben?

– Rengeteg ilyen dolog van. Az egyik jellegzetessége az ottani embereknek – legyenek muszlimok, hinduk vagy keresztények – a figyelem és érdeklődés, amit irántad tanúsítanak. Abban az adott pillanatban csak te létezel számukra, nem sietnek. Az idő az ottani világban teljesen más szerepet tölt be. Amikor visszatértem Magyarországra, a különbség szembetűnő volt. Azt éreztem, hogy itt az emberek korlátok közé szorítják magukat. Az állandó rohanás és teljesítménykényszer miatt képtelenek arra, hogy egy pillanatra megálljanak, a másik szemébe nézzenek, hogy meghallgassák. Ezt a „szent figyelmet” nem szeretném elveszíteni.

De említhetném a testvéri szeretet megnyilvánulásait is. Ott mindenkit – az utcán, a bazárban, a közösségben – úgy szólítanak, hogy „testvérem”, „nővérem”. Ők ezt komolyan is gondolják. Nekem sokszor mondták: „Ezt el kell hogy mondjam neked, mert a nővérem vagy.” Itt, Európában hiányzik ez a fajta érdeklődés és odafigyelés. Ez a családias érzület, amiben mindenki fontos.

Mondhatjuk, hogy ez maga a kereszténység, ehhez kár volt Pakisztánba elmenni. Így is van, de én ilyen mélységben ott tapasztaltam meg, hozzáteszem, hogy mindegyik vallási közösségben. Ezért nem éreztem magam sosem idegennek.

Nagy hatással volt rám az ottaniak összeszedettsége, a belső csend, ami teret hagyott a lelki élet számára. Itt, Európában mindenki mondja a magáét, sokszor egymással párhuzamosan, elbeszélnek egymás mellett.

Ott megtapasztaltam, hogy a valódi kommunikáció feltétele a csend, hogy teret hagyjak a mondanivaló számára.

Nálunk az a jó társasági ember, aki mindenhez hozzá tud szólni, mindenről tud véleményt nyilvánítani. Ha a barátok leülnek beszélgetni, mindig „folyik a szó”, a nagyhangúak viszik a prímet, mások szóhoz sem jutnak. Miért nem tudunk egy kis csendet hagyni a beszélgetésben, hogy megérjenek a gondolatok, hogy azok a szavak hangozzanak el, amik valódi üzenetet hordoznak? Lehet, hogy éppen van véleményem, elképzelésem valamiről, de ha nincs meg az érdeklődés, az a csend, amiben elhangozhatna, nincs értelme elmondani.

– Manapság gyakran szóba kerül, hogy ki a magyar: kulturális, etnikai és társadalmi értelemben. Hogy látod, mennyire fontos a nemzetiségünk?

– Ezt is Pakisztánban értékeltem igazán. Amikor az ember távol van a szülőföldjétől, jobban érzi, hogy mennyire fontosak a gyökerek. Én a magyarságomat ajándéknak élem meg. Megköszönöm, hogy van hazám, hogy van kultúrám, tudom, hogy honnan jöttem, ki vagyok. Számomra, bárhol járok a világban, ez erőt ad, s arra is figyelmeztet, hogy a másik embernek is fontos a származása, a kultúrája. Úgy is fogalmazhatnék, olyan ez, mint egy hívás, egy híd, hogy megismerjem az ő értékeit is. Megismerjem, honnan jött, miért szenvedett, minek örült, mi a történelme, hogy alakult az élete. Én egy boldog magyarnak érzem magam.

Az életem, a neveltetésem során belém vésődött ennek a földnek a szeretete, a történelmünk, az értékrendünk. De nem érzem magam sem nagyobbnak, sem kisebbnek más népek szülötteinél.

Van bennem egy egészséges keresés és kíváncsiság más nemzetek, kultúrák és vallások iránt. Sokféle népcsoporttal találkoztam Pakisztánban is. Mindig próbáltam megérteni őket. Ezek olyan dolgok, amiket az ember nem ismerhet meg sem könyvekből, sem az internetről. Ezért is érzem nagyon fontosnak a személyes kapcsolatokat.

– Milyen érzésekkel indulsz most Szíriába?

– Én kifejezetten örülök annak, hogy el tudok menni egy szegényebb környezetbe, a szükséget szenvedők közé. Örülök annak, hogy van bizonyos jártasságom abban, hogy a nyomorban hogyan lehet élni. Annak is örülök, hogy egy olyan országba mehetek, ahol más vallási életet, kultúrát ismerhetek meg. Többen kérdezték, hogy miért nem maradok Magyarországon, hiszen itt is szükség van a segítségre, minden értékre, amit máshol megtanultunk, amit a Jóisten bennünk megérlelt. De én határozottan érzem az elhívást, hogy most ott van rám nagyobb szükség. Örömmel megyek, mert szeretnék visszaadni valamit abból a szeretetből, amivel Ő szeretett engem.

Az interjú teljes terjedelmében ITT olvasható.

Forrás és fotó: Ujvarosonline.hu

Magyar Kurír