Egy ige színeváltozása – Anekdotából ars poetica Kányádi Sándornál

„A vers az, amit mondani kell” – idézzük gyakran Kányáditól ezt a nem Kányádi-mondatot. A történet közismert: iskolás kisfiú határozta meg így a vers mibenlétét egy író-olvasó találkozón. Megmosolyogtat és meghat ez az igazmondó ártatlanság; elgondolkodtat és fölráz a lírikusi emlékmód.

Tanulságosan szép nyelvi esemény a kell ige színeváltozása. A fiú bizonyára külső kényszerre (iskolai szavalati alkalmak köteles voltára) gondol – amit a költő a belső késztetés hitvallásos jelentéstanára fordít le. Más szóval: Kányádi egy költészetre vonatkozó reflexiót költészeti gesztussal értelmez át, teremt újra, ekképp az anekdotikus mozzanatot ars poeticává emeli. Költői tett, ahogy a köznapi szófordulatban a költészet önértelmező energiáira ismer.

További érdekesség, hogy legalább hármas értelmet hordoz a mondani infinitívusza-imperatívusza is. Érthetjük úgy: a vers olyan nyelvi létező, mely a befogadót cselekvő önátadásra sarkallja, önmagából kimozdítja és logoszok tolmácsává fényesíti át. De alkotói szemszögből is érvényes a tétel: mondani, vagyis beszélni, ha csupán papírra lehelt szavakkal is, muszáj a poétikai szólamokat; a költői ténykedés ebben az értelemben nem személyes döntés, hanem személyen túli elhívás, elhivatás kérdése. Egy úgyszólván hivatásrendi ethosz következményeként.

A harmadik közelítésben maga Kányádi siet segítségünkre. Kommentárja az újra hangzóvá váló költészeti szövegformák növekvő népszerűségére int; arra a jelenségre tehát, hogy az előadóestek és versmegzenésítések révén az évszázadokig tintába zárt poézist a művészi levegővétel minősége a szóbeliség eredendő vidékeire – az énekelt vers, azaz a dal archaikus-mágikus ősformavilágába – származtatja vissza:

„Mintha valami távoli, az idők kezdetétől hirtelen ideért fuvallat legyintett volna meg.

Mintha Homérosz riadt volna föl bóbiskolásából, s nyitotta volna rám fénnyel teli világtalan szemét.

Mintha a Gutenberg óta könyvbe száműzött versek, poémák egyszerre mind hazaszabadultak, pódiumra, képernyőre álltak volna, hangszalagon masírozva vagy hanglemezek körmeneteiben énekeltek volna.”

(A vers az, amit mondani kell)

A történet gyermek főszereplője nem esetleges részes ebben a narratívában. Lényegi jelenléte egyenesen következik a szerzői habitusból. Hiszen amíg – például – Csoóri Sándor közéleti szerepvállalásokkal (és nemzeti kérdéseket kulturális keretezésben taglaló esszékkel) igyekezett nyelvi közössége szolgálatára lenni, addig Kányádi Sándor (költői és műfordítói életműve mellett) a legfiatalabb olvasók nevelése révén, gyerekirodalmi színtéren készített elő egy reménytelibb közösségi, társadalmi, nemzeti identitást.

Emblematikus, nagy költeményeiben (Fától fáig, Fekete-piros, Halottak napja Bécsben, Sörény és koponya, Vannak vidékek...) s filigránabb dalműveiben is népies dallamrend és avantgárd szövegalakítás, újholdas formanyelv és posztmodern regiszterkeverés összjátéka egyedien modern vershangon szólal meg. Anekdotizáló visszaemlékezéséből egy mindezt hitelesítő művészi magatartás rajzolódik elő.

Fotó: Thaler Tamás

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. április 13–20-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.