Egy kapu, két mosoly

Az évek alatt megszokta már a korán kelést, a gyergyószentmiklósi gödrös utakat, az idősek kedves üdvözlését. S azt is jól tudja már, kiszámíthatatlan, hogy a beteg otthonába lépve milyen látvány vagy szag fogadja.

Nyolc óra harminc. Nekem még sejtésem sincs arról, hogy merre tartunk, de Erőss Réka otthoni beteggondozó, a mai kalauzom, kívülről tudja nemcsak a következő állomás felé vezető utat, hanem ismeri az ott élő beteg családját, az élettörténetét, még a háziállatának a nevét is tudja. Magabiztosan belép a kapun, majd a ház felé igyekezik a magas fű között kitaposott ösvényen haladva. Kettőt koppant, majd ajtót nyit. Mosolygós bácsi fogad. Eleinte meglepődik, hogy a megszokottól eltérően ketten érkezünk, aztán a legnagyobb természetességgel hellyel kínál és mesélni kezd. Rosszul aludt az éjjel, de nem mutatja fáradtságát. Aztán mintha jól begyakorolt koreográfia lenne, először az egyik lábát teszi a Réka által kikészített székre, majd a másikat, aztán hasra fekszik, úgy tűri a kötözés kellemetlenségét. Ezután a kamrába igyekszik, hogy a tökéletes pillanatban csokoládét rejthessen a gondozó táskájába. Érződik, hogy nem első alkalommal hajtja végre ezt a mozdulatsort, rutinja van benne.

Lassan kilenc óra. Egy másik kapuban állunk, egy másik beteg, egy másik sorstörténet előtt. Benyitunk, itt csend fogad. A beteg nem újságolta el, hogyan aludt az éjjel, nem sóhajtott, ha fájt a kötözés, csak csendben feküdt. Nem is kellett a visszajelzés, Réka tudta, hogy ha a beteg nem is beszél, már sokkal jobb az állapota, tudta, hogy szépen gyógyul a sebe, és azt is tudhatta, hogy mindez neki és kollegái munkájának köszönhető.

Még hosszú a lista, sokan várják a piros karitászos autó érkezését. A kapujuk előtt leparkolt kocsi annak a segítségnek a megérkezését jelenti, ami a családok számára megkönnyíti az otthoni ellátás terhének viselését, olyan módon, hogy közben az ellátásra szorultak ne érezzék tehetetlen állapotukat olyan nagy nehezéknek.

Gondolkodtam, hogy vajon miből meríthet erőt az az otthoni beteggondozó, aki a hét minden munkanapján, újra és újra beül reggel a szolgálati autóba, sorra látogatja a listáján szereplő otthonokat, mindenhol maga után hagyva az ellátás mellett még néhány jó szót, mosolyt, bíztatást, aztán ismét beül az autóba és a papírmunkával foglalkozik, hogy másnap minden ugyanilyen gördülékenyen telhessen. Erre a kérdésemre azt a magyarázatot adták, hogy csakis a segítés iránt érzett elhivatottság működtetheti ezt a folyamatot. Ez az érzés rendíthetetlenül beleivódott a dolgozók mindennapjaiba, ez ad erőt nekik, hogy mindennap újra útnak induljanak, hogy a tizedik kapun is ugyanúgy lépjenek be.

Az otthoni beteggondozók, a terepre járó kollégák az irodai munkatársakkal együtt mind azon munkálkodnak, hogy segítsenek annak, akinek szüksége van rájuk, és mindezt úgy tegyék, hogy közben egymás munkáját is megkönnyítsék. Egy kapun való belépést ugyanis rengeteg irodai munka előz meg, a papírok, biztosítások rendezésétől kezdve a kiszállítandó csomagok sterilizálásáig és összepakolásáig. Ezt a háttérben zajló folyamatot a beteg nem látja, de az irodában zajló fáradhatatlan munka biztosítja, hogy minden alkalommal begurulhasson otthona elé a várva-várt segítség, felszerelve a jobbuláshoz szükséges eszközökkel.

(…) Ismét reggel nyolc, a papírok már lefűzve állnak, a lista elkészítve, a gondosan összerakott csomagok bepakolva, indul az autó. Egy gödör, két gödör, egy kapu, két mosoly. Így zajlanak az otthoni beteggondozó kollégák mindennapjai.

Szerző: Pintér Anita karitászönkéntes

Fotó: Gyulafehérvári Caritas

Magyar Kurír