Egy királydráma lelki párhuzamokkal – Zsuffa Tünde Az Ég tartja a Földet folytatásáról

–  A két regény megírása között pont két év telt el. 2020 karanténos karácsonyestéjén kettesben voltunk otthon a fiammal, és emlékszem, lelkileg mennyire megviselt, hogy a nagyobb család nélkül ünneplünk, és nem a szülői házban. Nyugtalanul aludtam, éjszaka felkeltem, és a karácsonyfa fényei mellett Árpád-házi Szent Erzsébet bátyjával, IV. Bélával kapcsolatban olvasgattam, hiszen már akkor tudtam, hogy megírom a folytatást. A történet kezdetben nem vitt annyira magával, mert láttam, hogy a tatárjárás kora meglehetősen kusza. Az viszont világos volt számomra, hogy IV. Béla személyiségét jobban meg tudom fogni, mint a húgáét. Ő mégiscsak szent volt, nála feszítőbb a felelősség. Bélánál éreztem a hullámvölgyeket: a rengeteg kétséget, küzdelmet, fájdalmat, a veszteségek el nem fogadását… Arra vágytam, hogy megírhassam ezeket, de maga a történet riasztott, a tatárjárás, a csaták sorolása miatt. Aztán 2021-ben jött a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, annak szervezésével foglalkoztam és a két kapcsolódó rádiójátékommal; a világesemény után pedig azonnal nekiálltunk a Szent Erzsébetről szóló musical színpadra állításának. Látva, átélve az óriási sikert, azt, hogy a közönség mennyire megszerette a regényt és a darab főszereplőit, köztük IV. Bélát és Walter lovagot, döntöttem: nincs mese, folytatnom kell a történetet.

–  Mondhatjuk, hogy egyfajta olvasói nyomás alatt állt?

– Mindenképpen. Dupla vagy semmi érzéssel kezdtem el írni Az Ég tartja a Királyt. Az Ég tartja a Földet színpadi változatának alkotóival, Lezsák Sándorral, Szikora Róberttel és Cseke Péterrel megpendítettük: milyen jó lenne egy kétrészes musical, nem nagyon volt még példa ilyenre! Idén az egész nyaram erről a könyvről szólt, jóformán végig a laptoppal az ölemben ültem és dolgoztam. Nagyon megszenvedtem vele! Szívesen írtam a szereplők személyiségfejlődéséről, Béla belső vívódásairól, de ahogy említettem, a tatárjárás – ami a sok kutatás ellenére is valójában átláthatatlan hadi folyamat maradt számomra – igencsak próbára tett.

– A tatárjárás nagy érdeklődésre számot tartó történelmi esemény, amely ma több szempontból ismét „aktuális” lett itthon. Gondoljunk a bugacmonostori feltárásokra, a mongol invázióról szóló ismeretterjesztő és szépirodalmi munkákra. Az Ég tartja a Királyt című regényében egy olyan, Esztergomban játszódó epizódot is említ, amelyből nemzetközi összefogással most készül nagyszabású mozifilm, 1242 – A Nyugat kapujában munkacímmel. Esztergomot ostromolják a tatárok, a várat azonban nem sikerül elfoglalniuk.

– Véletlenszerűen vettem be a regénybe ezt az epizódot. Esztergom nekem azért „kellett” most is, mert emblematikus helyszín a Szent Erzsébet-musicalben. A vár alatt terül el az a rét, ahol a kis Erzsébet és Béla játszik, és megszületik bennük a közös titok, bennem pedig a regény címe: Az Ég tartja a Földet. Miután IV. Béla az apja halála után trónra kerül, gyermekkorának eme legszebb élményei, emlékei valamiképpen elsötétülnek, hiszen megrészegíti a hatalom, és csillapíthatatlan bosszúvágy él benne anyja, Gertrúd királyné gyilkosai iránt. Esztergom a király számára így mást kezd jelenteni. Sok segítséget kaptam a kutatásaim során Hegedűs Andrástól, az esztergomi Prímási Levéltár igazgatójától. Ő hívta fel a figyelmemet az említett 1242-es eseményekre is, amikor Batu kán háromszáz – hozzá békekövetségbe érkező – nőt lefejeztetett. Esztergom jelentős város volt Európában, egy olyan építészeti ékszerdoboz, ahol spanyolok, olaszok, franciák is laktak, hatást gyakorolva a helyi kultúrára, művészetekre. Ijesztő belegondolni, hogy ott is milyen pusztítást végeztek a tatárok. Amikor Béla az invázió után visszatér Dalmáciából, napokig úgy halad át az országán, hogy nem lát élő embert, mindenütt hullák hevernek.

Ide tartozóan elmesélek egy műhelytitkot. Hihetetlen lendülettel, szinte megszállottan írtam a regényt, pörögtek az események, de annál a pontnál, amikor a tatárok kivonulnak, egyszer csak elakadtam. Már vagy két hét is eltelt, és egy sort sem haladtam. Egyik nap aztán felhívott Szűcs Sándor, aki a musicalben a részeges Frater Vincentiust alakította, és megkérdezte, hogy haladok a könyvvel. Mondtam, sehogy. Nem tudom, mit kezdjek a veszteségek, tragédiák sorát átélt, az ország romjain ülő királlyal. Hogyan tovább? Mi lesz ezután? Mire Sanyi: „Kicsikém, te viccelsz? Hát te magad vagy Béla! Most olvastam a Paprika rummal című regényedet. Megrendítő az a kép, ahogy ott ülsz a néhány napos gyerekeddel a kórház folyosóján kilátástalanul; amikor nem tudod, merre tovább, hogyan neveld fel a fiadat, hogyan állsz talpra. Pont te ne tudnád folytatni a magára maradt király történetét? Hunyd be a szemed, szállj vissza a regényedbe, és mondd:

Én vagyok Béla, felelősséggel tartozom a népemért, nem adom fel, újrakezdem!”

És tényleg, a kilátástalannak tűnő akkori élethelyzetemre, a sok bizonytalanságra, árulásra visszagondolva átszakadt az a gát, ami akadályozott az írásban, és visszataláltam a történethez.           

– Mi az, ami leginkább megragadta IV. Béla személyében? Sorsának Shakespeare-drámai jellege?  

– Miután még a regény első részének lelkiállapotában éltem, először is az érdekelt, hogy Béla húgának halála után miként alakult ki az Erzsébet-kultusz; mennyire maradt fent – családja körében is – Szent Erzsébet tisztelete és öröksége. El sem tudtam képzelni, hogy IV. Bélát majd „dühöngő őrültként” kell bemutatnom. Viszont a krónikákban egyre több utalást, példát találtam Béla hevességére, indulatosságára: maga ellen hergeli a főurakat, a pápát, a német-római császárt; máglyát rakat és elégetteti a bárók székét; alig várja az apja halálát, hogy végre trónra léphessen, majd kifordul önmagából. Béla nem véletlenül marad magára kiszolgáltatott, romhalmazzá lett birodalmában. Hiába volt rá nagy hatással Erzsébet, hiába tett ígéreteket, rendre felülkerekedett benne a rosszabbik énje. Ezek a momentumok igazi csemegék, amelyek alkalmat adnak egy írónak a jellemformálódás ábrázolására.

– Béla figurája kicsit visszavitte az előző életszakaszába is, amikor Bécsben, a nagykövetségen dolgozott a politikai diplomácia terén és a média közelében?

– Igen. Volt miből merítenem… Annyi tisztességesnek, erkölcsösnek hitt embert láttam elbukni, miután hatalmat kapott.

Ritka eset, amikor valaki élni tud a hatalommal, és nem visszaél vele.

Bélával kapcsolatban szerettem volna megmutatni, hogy amíg Az Ég tartja a Földetben mindenki szereti őt, addig a második részben már értetlenül nézi a környezete: mi történt ezzel az emberrel? Annyi, hogy hatalmat kapott. Elveszítette a realitásérzékét. Kik a tanácsadók, akiket maga mellé vesz? Vajon meg tudja-e találni az egyensúlyt? Sok csapáson, küzdelmen kell keresztülmennie ahhoz, hogy azzá a IV. Bélává váljon, akit második honalapítóként emlegetünk. Erzsébet, amikor férje, Lajos meghal, egy idő után ki tudja mondani: Uram, legyen meg a te akaratod! Az én képzeletem szerint, amikor Bélának Klissza várában meghal két lánya, ugyanúgy kezdi az imát, mint Erzsébet: Uram!, viszont azzal folytatja: Tűnj el az életemből, hadd próbáljam meg egyedül! A regény többek között arra keresi a választ, hol az a pont, ahol Béla visszatalál Istenhez. Amikor önmagáért imádkozik, testvére, Erzsébet közbenjárását kéri, s amikor már az országáért, a Szűzanyához fordul. El kell mondanom, hogy megviselte a lelkem a sok „nem”, amit Béla Európától kapott. És már ott is vagyunk az igaz közhelynél, hogy a történelem ismétli önmagát. Ahogy a Szent Erzsébet-regényemnél, úgy ebben az esetben is számos párhuzamot fedezhetünk fel korunkkal. A tanulság pedig: mi, magyarok csak saját magunkra számíthatunk igazán. És persze Istenre!    

– Az Ég tartja a Királyt szorosan követi a „Szent Erzsébet-életrajzot”, a kitalált mellékszereplőkről szóló történetszálakat is konzekvensen továbbvitte. Jóllehet lekerekedik a második kötet, de a regény vége bőven felkínálja a trilógia lehetőségét is. Nem gondolkodott a folytatáson?      

– Ez a hetedik regényem, és egy sincs köztük, amit ne lehetne folytatni. Most azt gondolom, hogy a IV. Béláról szóló történetnek itt a vége. Kivonulnak a tatárok, megkezdődik az ország újjáépítése, a kis Margit a domonkos nővérekhez kerül... Ha folytatnám is a történetet, biztos nem Margit lenne a főszereplő, hanem továbbra is Béla, akinek 1270-ben bekövetkezett haláláig vinném a cselekményt. De az már megint egy sötét, csatározásokkal teli korszak, Béla véres harcokat folytat a fiával – most nem vágyom rá. Nem titkoltam, hogy kedvenc szereplőm az Erzsébet-regényben és ebben is: Walter. Ő maga a megbízható hűség, a nemes távolságtartás; keveset beszélő, de minden helyzetben cselekvő figura, a lovageszmény megtestesítője. A regényben ő is konfliktusba kerül a királlyal, a kontrollt vesztett Béla börtönbe záratja. Hasonlóan vonzó karakter számomra Kálmán herceg, Béla testvére. Igazi egyéniség. Keveset beszélünk róla, pedig sorsfordító szerepe volt történelmünkben. Kálmán nélkül nem maradt volna életben IV. Béla, nem lehetne a második honalapító. E regény „kerekségét” nézve fontosnak tartottam felmutatni azt is, hogy a háború, halál, zsarnokság ellenére ott az élet, a derű és a szerelem is. A történetszálakat, ha úgy nézzük, elvarrtam.

– Íróvá válásának tizedik évfordulóját ünnepli ezzel a regénnyel. Milyen alkotói mérleget, „életvezetési tanulságot” vonna le az elmúlt évtizedből?

– Tíz év valóban számadásra serkentő periódus az ember életében. Ezt a könyvet szinte napra pontosan tíz évvel azután fejeztem be, hogy megszületett az első, az apámról szóló Paprika rummal. Akkor még nem tudtam, hogy „hivatásos író” leszek. Mára megjelent a hetedik regényem, s közben írtam három rádiójátékot, a Paprika rummal nemrég elkészült hangjátékváltozatát pedig télen adja le a Kossuth Rádió. Önnek 2017-ben adtam először interjút. Még Bécsben éltem, a negyedik könyvemnél tartottam, és emlékszem, abban az interjúban szóba hoztam az író magányosságát. Azt látom, hogy 2012 és 2022 között semmi nem változott, csak a folyamat alakult át, de az író változatlanul rettenetesen magányos. Nem magánéletről beszélek, hanem az író magára utaltságáról. De ez kellett ahhoz, hogy valóra váltsam a gyerekkori álmomat. Most értettem meg, amit az apám nyolcéves koromban mondott nekem: „Ha író akarsz lenni, az leszel, de nagy árat fogsz fizetni érte.” És tényleg nagy árat fizettem azért, hogy ma az legyek, aki vagyok. Ennek persze nem csak árnyoldala van, de tény, hogy még a hirtelen jött sikert is nehéz feldolgozni. Az álmok megvalósulásával pedig egyenes arányban nő a felelősségem. Hiszem, hogy erre születtem, küldetéstudatom van. A próféták is egyedül hallják meg, egyedül közvetítik Isten szavát; egyedül vándorolnak.

– Időközben felnőtt a fia. Ezt a regényt neki ajánlotta...

– Pepe Bécsben gyerekeskedett, most, betöltve a tizennyolcat, az itthon megakadt sportkarrierje, a mellőzések, üres ígéretek és árulások miatt visszament külföldre, a régi világába, a korábbi edzőihez és csapattársaihoz, Európa egyik legjobb jégakadémiájára. Jelenleg Dél-Tirolban él, Bolzanóban jár egyetemre. Látom benne ugyanazt a magányosságot, ami a művészek sorsa. Ő is magányos farkas. Azért szól neki az ajánlás, mert IV. Bélára emlékeztetett, aki a romhalmaz tetején ülve is tudja, hova tartozik. A regény által is azt üzentem Pepének: akinek magyar vér csörgedezik az ereiben, az minden gyász, veszteség és árulás dacára is képes az újrakezdésre. Csak egyet értsen meg, amit IV. Béla is megértett: Isten és haza nélkül nem lehet és nem is érdemes élni. Ahogy utaltam rá, a király gyötrődése, sírása, imája és talpra állása az én sorsom, az íróságom látlelete is. Így ez a regény egyszerre önvallomás és számadás.

Bármi történik velünk, az Ég tartja a Földet, az Ég tartja a Királyt, az Ég tartja a hazát és mindannyiunkat.   

Szerző: Pallós Tamás

Fotó: Ambrus Marcsi

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. november 27-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.