Egy korszak önéletrajza – Ágai Ágnes: Az éjszakák már egyre hűvösebbek

Ágai Ágnes (1932–2024) osztozott a gyermek- és ifjúsági írók felemás sorsában: kánonokon kívül rekedt. Olvasói voltak, értelmezői alig. Holott nemcsak kamaszversei (például: A titkokat az ujjaimnak mondom el, 1983; Kamaszságok, 1985) érdemesek a figyelemre, más tartományokban is jelentékeny életművet alkotott. Erre példa az alábbi mű is.

Az éjszakák már egyre hűvösebbek

Minden évben megszülettem,
minden évben levetettem valamit a múltból,
és felvettem valamit a jövőből.
Tulajdonságaimat kinőttem,
és eladtam az ócskapiacon.
Gyerekkoromat egy ruhásszekrényben töltöttem.
Először a Tiszát láttam meg,
de a sötétben éppen olyan volt, mint a Duna.
A víz volt az első ábécés könyvem.
Szülőfalum Magyarország.
Azóta nagyközség lett belőle.
A háború repeszdarabjaival játszadoztam,
légiriadók beat-koncertjeire jártam.
Félelmet kentek a kenyeremre.
A történelem kerekét
vonatszerelvények alól hallottam dübörögni.
Szelíd voltam és jólnevelt,
amit nem győzök levezekelni.
Páncélruhában járattak, és
ízléses, elegáns bilincsben.
Az első csók íze olyan volt,
mint a malátakávé.
A gyönyör vadságát akkor ismertem meg,
amikor más már elfelejti.
Verseimet az iskolatáskába raktam,
de költő csak akkor lettem,
mikor válogatott körülményeim megjelentek.
Az életemben mint megfigyelő vettem részt,
tanúként idéztek be saját tárgyalásomra.
Időmet rendezetlenül szétdobáltam,
azután pedánsan összeraktam.
Sebeim mélyről hegesednek.
Két tányér meleg szeretetre vágyom.
Ne bántsatok, mert félek.
Éveim gyűrűi befonnak,
újabb hajtásokat növesztek,
de ha hűvös van, nagyon fázom,
és az éjszakák már egyre hűvösebbek.

Szabadverses prózamondatokat olvasunk, de a cím hatodfeles jambusi lüktetése nem véletlenül előlegez drámai erőt: a létösszegző versbeszéd veretes hagyományába illeszkedik a költemény.

Minden személyessége mellett is egyszerre nemzedéki vallomás és történelmi szinopszis, illúziótlan számvetés és egy korszak önéletrajza a szöveg; egyúttal a nőiség modern léttapasztalatait is magába gyűjti.

Miféle költői önképet rajzolnak ki a háborús évek és a háború utáni évtizedek?

Mitikus hangulatot kelt, de inkább a túlélés és újrakezdés szürke szakaszaira utal a fölütés („Minden évben megszülettem…”) és a folytatás („Tulajdonságaimat kinőttem…”). A megidézett életsávot a fénytelenség alakzatai rendezik be, ami a ráismerés élményétől is megfosztotta a beszélő gyermeki énjét: „Először a Tiszát láttam meg, / de a sötétben éppen olyan volt, mint a Duna.” (A beavató találkozás a világ tényeivel a későbbiekben sem az ártatlan öröm lehetősége: „Az első csók íze olyan volt, / mint a malátakávé.”)

A metaforikus és metonímiás képalkotás elemeli ugyan az emléket a valóságtól, de annál nyomatékosabban (és nyomasztóbban) érzékelteti a folytonos fenyegetettség légkörét: „A háború repeszdarabjaival játszadoztam, / légiriadók beat-koncertjeire jártam. / Félelmet kentek a kenyeremre. / A történelem kerekét / vonatszerelvények alól hallottam dübörögni.”

A sors mint elmulasztott életek tárhelye fogalmazódik meg („Gyerekkoromat egy ruhásszekrényben töltöttem.”; „A gyönyör vadságát akkor ismertem meg, / amikor más már elfelejti.”); a paradoxonos önarckép feszültséget jelöl („Szelíd voltam és jólnevelt, / amit nem győzök levezekelni.”); s mindezt a páncélruha és a bilincs kétirányú motivikája fokozza.

Melankolikus ars poeticára is sor kerül; a költeményeim/körülményeim szójátékos fölcserélése a betűk világát is földúló realitás (egyúttal a közegének kiszolgáltatott művészi identitás) jelzete: „Verseimet az iskolatáskába raktam, / de költő csak akkor lettem, / mikor válogatott körülményeim megjelentek.”

A megfigyelő és a tanú képzete a saját életén kívül helyezkedő (így önmaga autentikus megélésétől is elzárt) szubjektum köré elidegenítő tárgyalótermi aurát von, és az életet frissítő elevenség helyett megítélő szabályok övezetének mutatja.

„Időmet rendezetlenül szétdobáltam, / azután pedánsan összeraktam.”: ez a vers öndefiníciója is lehetne – s az erre hímzett zárlat? Lakonikus konfesszió és vágyközlés: „Sebeim mélyről hegesednek. / Két tányér meleg szeretetre vágyom. / Ne bántsatok, mert félek.”

A zárlat négysoros versmondata esztétikai extrakciónak hat, amennyiben kimenekíti a beszélőt – a traumatizált sorsképletből a természeti létezés eredendő harmóniájába. Még akkor is így vélhetjük, ha a hideg és az éjszaka páros toposza a közelítő nemlét sejtelmét viszi színre: „Éveim gyűrűi befonnak, / újabb hajtásokat növesztek, / de ha hűvös van, nagyon fázom, / és az éjszakák már egyre hűvösebbek.”

Végső soron mitől is olyan megragadó ez a vers? Hogy az önfeltárás érzelmei mentén minden mondata poézisbe mozdul át.

Wisława Szymborska és Takács Zsuzsa hangjával, formanyelvével, nagyszabású rezignációjával rokon – ámbátor a derű pedagógiai kelléktárát is ismeri – az Ágai Ágnes-féle verskultúra; s a költő nemrégi halálával nem is marad más lehetőségünk, mint a művekhez fordulni. Lélekért is, életért is.

Fotó: Merényi Zita; Wikipédia

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. július 14-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.