Egy majdnem kerek évfordulóra: miért oszlatták fel 1773-ban a jezsuitákat?

A felvilágosodásnak nevezett szellemi mozgalom és az abszolutizmusként emlegetett nézetrendszer eredményeképpen az egyre inkább öntudatra ébredő államhatalom Európa-szerte az egyetemes, tőle független hierarchikus intézmények – legfőképpen a katolikus egyház – államok felettisége ellenében fogalmazta meg magát. Az uralkodó az államban korábban működő pápai befolyást is jelentősen csökkentette ebben az időszakban. A Jézus Társasága – amely szintén világméretű (sőt éppúgy központosított és hierarchikus) intézményhálózatot tartott fenn –, negyedik fogadalma révén szorosan a pápához kötődött és jelentős gazdasági-politikai befolyással rendelkezett, nem kerülhette el, hogy áldozatává váljon az államok érdekeinek és önmeghatározásának.

A reformkatolicizmus térhódításának évtizedeiben a jezsuiták (nagyrészt a 16. század végére megszilárdult) elvei és intézményes struktúrái testesítették meg mindazt, ami a születőben lévő nemzetállamok vezetőinek, egyházi és világi elitjének szemében a múltat ​​és a megváltoztatandó átalakulást jelentette. A rendet sokan despotikus, nemzetek felett álló hálózatnak látták, az anyagiak és a jogosultságok terén egyaránt megengedhetetlen kiváltságokkal. Vállalt és hangoztatott erényeik (szegénység, alázat, engedelmesség, ingyenes szolgálat) a gyakorlatban negatív tulajdonságként csapódtak le a kortársak, köztük a felvilágosodás gondolkodóinak és a szabadkőművesség követőinek tudatában.

A Bourbon-dinasztia által uralt monarchiákból ezért már 1759 és 1768 között kiutasították a jezsuitákat, és ezeknek az államoknak a diplomáciai nyomására XIV. Kelemen pápa 1773. augusztus 16-án kiadta a „Dominus ac Redemptor” kezdetű brevéjét, melyben feloszlatta a Jézus Társaságát. A döntés indoklásában az egyházfő a kereszténység egységének és békéjének megőrzését emelte ki elsősorban. Az ellenük felhozott vádak igazságtartalmát nem feszegette, annak inkább bizonyítékát láttatta bennük, hogy mennyi ellentétet és vitát váltott ki az egyházban és a nemzetközi diplomáciában.

Bár XIV. Kelemen pápa megszüntette a rend működését, a Jézus Társasága nem tűnt el teljesen. Oroszországban és még egy ideig Poroszországban tovább tevékenykedtek a páterek, az ottani ortodox, illetve protestáns uralkodók ugyanis nem tartották magukra érvényesnek a pápa döntését.

Az, hogy a Társaság az Orosz Birodalom területén fennmaradt, részben egy történelmi tragédiának is tulajdonítható: a feloszlatás előtt egy évvel, 1772-ben Lengyelország első feldarabolása alkalmával jelentős területekkel együtt néhány jezsuita rendház is orosz fennhatóság alá került. Sokak meglepetésére II. Katalin cárnő ezeket a rendházakat védelmébe vette, és nem volt hajlandó beszüntetni a működésüket.

Erre több oka is volt. Belpolitikai szempontból a cárnő folytatta elődje, I. (Nagy) Péter modernizációs politikáját, és felismerte, hogy a jezsuita oktatási rendszer alkalmas az európai műveltség elterjesztésére birodalmában. Külpolitikai szempontból a Bourbonokkal való rossz viszonya tette még önérzetesebbé a döntést, hiszen a cárnő tisztában volt vele, hogy XIV. Kelemen pápa a Bourbon-udvarok nyomására döntött a Jézus Társasága feloszlatása mellett. Másfelől abszolutista uralkodóként Katalin nem kívánta még a látszatát sem megengedni annak, hogy külső hatalmak (ez esetben a Bourbonok és a Szentszék) beleszóljanak az orosz belpolitikába. 1775-ben írta a jezsuitákról Melchior Grimm bárónak: „Mint a legbölcsebb és legengedelmesebb belorussziai alattvalóimat védem őket. Ezek a szerencsétlenek a legjobb emberek a világon.”

Ezt a politikát folytatta fia, I. Pál cár is, aki viszont a francia forradalom felforgatónak tartott eszméivel szemben keresett támaszt a jezsuitákban. Az uralkodó a Szentszék iránt is baráti érzelmeket táplált, VII. Piusz pápának azt tanácsolta, hogy meneküljön a franciák előtt Oroszországba. Személyesen járt közben az egyházfőnél, hogy engedélyezze a jezsuiták működését a birodalmában, amit a pápa 1801-ben meg is tett „Catholicae fidei” kezdetű brevéjével.

A lengyel-belarusz területeken fennmaradt rendhez kapcsolódva a 19. század elejére több helyen elkezdődött a jezsuita missziók szervezése: Égei-tenger (1790), Anglia (1803), Szardínia (1803), Egyesült Államok (1805), Hollandia és Belgium (1805). Hamarosan azonban a közhangulat és az új orosz uralkodó, I. Sándor cár is – részben az orosz ortodox egyház nyomására – a jezsuiták ellen fordult. 1816-ban a cár kiűzte őket Moszkvából és Szentpétervárról, majd négy év múlva már az ország teljes területéről.

Mire azonban az Orosz Birodalomból elűzték a jezsuitákat, VII. Piusz pápa 1814. augusztus 7-én kiadott „Sollicitudo omnium Ecclesiarum” kezdetű bullájával ismét engedélyezte működésüket. Az utána következő évtizedekben sem volt egyszerű a rendtagok élete, mert amikor az újraszerveződésen dolgoztak, több európai országban is fellángoltak a jezsuitaellenes törekvések. Ez viszont már újabb, más lapra tartozó fejezete a Jézus Társasága történetének.

Forrás és fotó: jezsuita.hu

Magyar Kurír