Egy misszionárius útja – A Fülöp-szigetek hegyeitől Európa szívéig

Életútja arról mesél, hogyan válik a személyes küzdelem hivatássá, a kultúrák találkozása pedig kölcsönös ajándékká.

– Mesélne magáról és arról, hogyan kezdődött a hivatása? Ki vagy mi volt a legnagyobb hatással önre?

– Egyszerű és szerény családból származom a Fülöp-szigetekről. Heten voltunk testvérek: öt fiú és két lány. Édesapám földműves volt, édesanyám háztartásbeli, aki gondoskodott rólunk, és türelemmel tanított bennünket imádkozni és jónak lenni. Nem voltunk különösebben vallásos család. Leginkább csak különleges alkalmakkor jártunk templomba. Édesanyám azonban gondosan ügyelt rá, hogy megtanuljuk az alapvető imádságokat: a Miatyánkot, az Üdvözlégyet és a Dicsőséget – anyanyelvünkön: tagalog nyelven.

A szegénység nem valamiféle elvont fogalom volt számunkra, hanem a mindennapi életünk része volt. Gyermekként gyakran mondtam magamnak: a tanulás lesz a kiutam. Nem akartam, hogy a jövőbeli családom ugyanazokat a nehézségeket élje át, mint amit mi. A testvéreim közül egyedül nekem adatott meg, hogy befejezzem az egyetemet, és ez a tudat mélyen formált engem.

Az egyik legnagyobb hatást az akkori plébánosunk gyakorolta rám, egy német misszionárius az Isteni Ige Társaságából (verbiták). Az egyik ministránsa voltam, ő pedig befogadott minket a rendházba és támogatta a tanulmányainkat. Leginkább a jósága érintett meg, különösen a szegények iránti szeretete. Ugyanakkor csodáltam az egyszerűségét, nagylelkűségét és elkötelezettségét is. Valahol a mélyben az a gondolat formálódott bennem: egyszer szeretnék olyan lenni, mint ő.

– Közvetlenül a középiskola után lépett be a szemináriumba?

– Nem. Anyagilag ez lehetetlen volt a családom számára. Érettségi után hat hónapig egy szupermarketben dolgoztam. Ez idő alatt bizonytalannak éreztem magam. Az osztálytársaim már megkezdték az egyetemi tanulmányaikat, én pedig egyre csak a jövőmön töprengtem. Végül felkerestem ugyanazt a papot, és elmondtam neki, hogy szeretnék továbbtanulni. Nagylelkűen támogatott. Beiratkoztam egy számítástechnika képzésre, amely a kilencvenes évek végén, a technológiai fellendülés idején ígéretes területnek számított.

Az egyetemen aktívan részt vettem a plébániai szolgálatban. Bár azt hittem, félretettem a papi hivatás gondolatát, a vágy lassan visszatért. Ám ekkor már négy éve párkapcsolatban voltam egy évfolyamtársammal. Mielőtt beléptem volna a szemináriumba, őszintén elmondtam neki, hogy hívást érzek a szívemben a papságra. Azt is mondtam – talán kissé naivan –, hogy ha ez nem Isten akarata, visszatérek hozzá. Támogatott, és a belépésem után is bátorított.

– De végül nem tért vissza…

– Ennek a kapcsolatnak az elengedése életem egyik legfájdalmasabb döntése volt. Ez volt az első komoly választásom két jó dolog között. Az ilyen döntések mélyen fájnak, ugyanakkor békét és valódi örömet is hoznak.

– Hogyan lett ferences szerzetes?

– Kezdetben egy másik kongregációhoz csatlakoztam, és hat évig maradtam ott. Az örökfogadalom előtti mérlegelés után nem engedték, hogy folytassam. Nagyon fájdalmas és zavaros időszak volt. A teológián voltak ferences évfolyamtársaim, ők nyitották meg előttem az utat, hogy csatlakozhassak a Kisebb Testvérek Rendjéhez. A ferences rendbe való belépés olyan volt, mintha hazatértem volna. Assisi Szent Ferenc egyszerűsége, testvérisége és lelkisége mélyen összhangban állt az életemmel és a szegénységről szerzett tapasztalataimmal. Első fogadalmamat 2012-ben tettem le, az örökfogadalmamat 2015-ben, pappá pedig 2016-ban szenteltek.

– Hol szolgált a Fülöp-szigeteken?

– Pappá szentelésem után a Fülöp-szigetek déli részén egy nagyon szegény és távoli plébániára helyeztek, amely Assisi Szent Ferenc tiszteletére volt felszentelve. Huszonhárom falut és harminc kápolnát foglalt magában, sokat a hegyekben. Minden hónapban faluról falura gyalogoltam, több napot töltve egy-egy helyen; naponta két közösségben mutattam be szentmisét, egyszerű otthonokban aludtam, együtt étkeztem az emberekkel, és osztoztam az életükben. Kilenc évig szolgáltam ott, melyek papi szolgálatom legjelentősebb évei közé tartoznak.

– Melyek az Egyház legfőbb kihívásai a Fülöp-szigeteken?

– Bár a filippínók 70–80 százaléka katolikus, még mindig küzdünk a szegénységgel, a korrupcióval és a környezeti pusztítással. Az illegális fakitermelés és bányászat súlyosbítja az áradásokat és a tájfunok hatásait. Az éghajlatváltozás különösen súlyosan érint bennünket. Ugyanakkor az a fájdalmas ellentmondás is jelen van, hogy mélyen vallásos nép vagyunk, mégis széles körben elterjedt a korrupció. Ez kihívást jelent a hit közéleti hitelessége szempontjából.

– Hogyan került Magyarországra?

– Kilenc év után lejárt a megbízatásom. Megkérdezték, fontolóra venném-e, hogy Magyarországon szolgáljak. Soha nem gondoltam volna, hogy Európába kerülök, de lehetőséget láttam benne a növekedésre és a szolgálatra.

– Mit jelent az, hogy ma már Ázsiából érkeznek misszionáriusok Európába?

– Egykor Európa küldött hozzánk misszionáriusokat. Most, amikor itt csökken a hivatások száma, Ázsiából hívnak missziós papokat és szerzeteseket. Olyan ez, mint egy történelmi körforgás – egyfajta viszonzás. Eljött az ideje, hogy visszaadjunk valamit abból a hitből, amit egykor mi kaptunk.

– Melyek voltak itt a legnagyobb kihívások?

– A magyar nyelv és a tél. De a ferences testvéreim támogatása és barátságos fogadtatása nagyon sokat segített a beilleszkedésben.

– Mit értékel leginkább Magyarországon?

– A rendezettséget, a csendet, a közlekedési rendszert és az ország szépségét. A zsúfolt városokhoz képest Magyarország békésnek és strukturáltnak tűnik.

– És mi hiányzik leginkább a hazájából?

– Az ételek, természetesen – de nem annyira, hogy emiatt visszamenjek. Erősen hiszem, hogy most itt van küldetésem.

– Mi a helyzet a magyarországi filippínó közösséggel?

– Magyarországon körülbelül 11 ezer–14 ezer filippínó él. Több városban is mutatok be tagalog nyelvű szentmisét. A filippínókat néha „a hit csempészeinek” nevezik – nem hódítani akarnak, hanem örömmel tanúságot tenni.

– Mit tanulhatnak a kultúráink egymástól?

– A filippínók megoszthatják lelkesedésüket és közösségi szellemüket a magyarokkal. A magyarok pedig mélységet, csendet, fegyelmet és kitartást taníthatnak nekünk. Fontos, hogy a misszió nem a kultúrák egymásra erőltetéséről szól, hanem a kölcsönös gazdagodásról az evangéliumban.

Szöveg: Ádám Rebeka Nóra

Fotó: Csorba Tatum

Forrás: Ferences Média

Magyar Kurír