Egy mondat az örökkévalóságnak – Ernst-Wolfgang Böckenförde halálára

„A szabadelvű, szekuláris állam olyan feltételekből táplálkozik, amelyeket nem tud biztosítani saját magának.” Ez a mondat, amelyet Ernst-Wolfgang Böckenförde 1964-ben vetett papírra, mindig el fog hangzani, amíg az emberek politikai, jogi, filozófiai és teológiai szempontból gondolkodni fognak az államról és az állam életlehetőségeiről. Minden kétséget kizáróan kijelenthető, hogy az államelmélet összefüggésében ezt a kijelentést idézték a leggyakrabban az elmúlt fél évszázadban, és egészen biztos, hogy e téren a következő évtizedekben, sőt remélhetőleg a következő évszázadokban sem lesz változás. Ezért a mondatért nevezték a katolikus tudóst nyolcvanéves születésnapján az alkotmányjog Einsteinjének, hiszen saját szakterületén ugyanolyan alapvető tételt fogalmazott meg, mint az energia képletét leírva Albert Einstein. A megállapításnak, ahogyan hangsúlyozni szokás, örök élete van. A mondat értelme és szellemi környezete azonban korántsem egyértelmű.

A harmincnégy éves tudós ugyanis legalább két dolgot akart kimondani, amikor az állam kialakulásának szekularizációs folyamatával foglalkozó tanulmányában leírta a nevezetes szavakat. Először is magától értetődően azt, hogy a szabadelvű állam csak akkor tudja biztosítani a valódi szabadság lehetőségét, ha olyan erkölcsi tényezőkre és erőforrásokra támaszkodik, amelyeket máshonnan kell kölcsönöznie: ahogyan a tanulmány címében említett szekularizáció kifejezés is jelzi, természetesen a vallástól. Magyarán a szabadelvű állam csak akkor lehet a szabadság garanciája, ha merít a vallások erkölcsi erőforrásaiból. Ez azonban Böckenförde mondanivalójának csak az egyik része. Ugyanilyen fontos volt számára annak hangsúlyozása, hogy a vallásos embereknek, az európai keresztényeknek vállalniuk kell a demokrácia kockázatát, amely azért tekinthető kockázatnak, mert a szabadelvű demokrácia nem tud biztosítékokat kínálni a vallásnak, csak azt a reményt nyújtja, hogy demokratikus keretek között a jó életről alkotott számos elgondolás megvalósítható.

Ennek a figyelmeztetésnek megvoltak az előzményei. Ernst-Wolfgang Böckenförde egyben magasan képzett történész is volt, s nevezetes tanulmánya előtt három évvel, 1961-ben már behatóan foglalkozott azzal a kérdéssel, miként reagáltak 1933-ban a német katolikusok a nemzetiszocialista hatalomátvételre. Nem állt szándékában, hogy erkölcsi alapon megítéljen vagy elmarasztaljon olyan katolikusokat, akik nem ismerték fel a fenyegető veszélyt, hanem a katolikus szellemnek a demokráciához és az autoriter rendszerekhez fűződő viszonyát kívánta megvizsgálni. Arra jutott, hogy a nemzetiszocializmus eleinte azért nem tűnt kifogásolhatónak sok-sok katolikus számára, mert teljesítette a természetjogi alapon megfogalmazott katolikus igényeket, elsősorban a család és az iskoláztatás terén. Főként azért tűnhetett úgy, hogy 1933 után is „a nyugalom az elsődleges polgári kötelesség”, mert a katolikus iskolák sorsa biztosítva volt: fontosabbnak tűnt tehát a szűkebb katolikus érdekek védelme, mint a demokrácia értékének védelmezése, s ez eredményezte az autoriter rezsimmel szemben tanúsított pozitív viszonyulást.

Böckenförde szerint nem az egész alapján gondolkodtak, akik így vélekedtek, és egészen a II. vatikáni zsinatig, a vallásszabadságra és a társadalmi életre vonatkozó zsinati tanításig kellett várni ahhoz, hogy színre léphessen az egész jegyében álló katolikus gondolkodás. Ezt az egész jegyében álló jogi és politikai gondolkodásformát méltányolták oly sokan Böckenfördénél, nem utolsósorban II. János Pál pápa is, aki hét alkalommal is vendégül látott Castel Gandolfóban olyan tanácskozást (a bécsi  Humántudományi Intézet, IWM konferenciáit), melyen Böckenförde volt az egyik főelőadó. Természetesen bírálói is voltak a katolikus jogtudósnak, akik részben azt kifogásolták, hogy nem tartotta kizárólagos érvényűnek a természetjogi alapú gondolkodást, részben azt, hogy benyomásuk szerint a többségi döntés eredményét tartotta normának. Csakhogy Böckenförde, aki 1983 és 1996 között alkotmánybíró volt, sokszor éppen hogy szembefordult a többségi nézetekkel, és több esetben sikerre is vitte különvéleményét.

Az emberi jogok, a kulturális-vallási értékek és a törvények összefüggésében Böckenförde szintén autonóm gondolkodónak bizonyult. Többször kiemelte, hogy értékek nem tehetők kötelezővé, csakis törvények: az értékek érzületen is alapulnak, ezért nem garantálható, hogy valóban őszinték, akik a szavak szintjén hitet tesznek valamilyen érték mellett. Ráadásul ha kötelező értékek lennének a mérvadóak, a bizalom és a gyanú kezdené uralni a társadalmi együttélést, ami azt eredményezné, hogy a társadalom nem jogi, hanem érzületi közösséggé válna: ami katasztrófát jelentene. Mindig hangsúlyozta, hogy a nem keresztény vallások nem diszkriminálhatók Európában, de tiltakozott, amikor német vezetők azt kezdték hangsúlyozni, hogy az iszlám hozzátartozik Németországhoz. Nem vallásos, de a vallásra nyitott alkotmányos szellemiséget követelt, és nem tartotta helyesnek a vallással szemben ellenséges francia laicizmust. Többször elmondta, hogy a jogászoknak a jogot keresve, formába öntve és alkalmazva korlátok közé kell szorítaniuk a hatalom képviselőit, nem pedig önkényesen és érdekek szerint kell bánniuk a joggal.

Az igazságosságnak ez az igénye és az emberi jogok fontosságának ez a tudata magyarázza, hogy kiválóan együttműködött Robert Spaemann-nal, akivel az emberi jogok keresztény felfogásáról fontos könyvet adott ki 1987-ben. Mindketten a Joachim Ritter köré szerveződő münsteri kör tagjai voltak, és mindössze néhány hónap különbséggel hunytak el. Hiába hagytak ránk olyan mondatokat, amelyek az örökkévalóságnak szólnak, sokkal nehezebb lesz nélkülük.

Fotó: Domradio.de

Magyar Kurír