Egy nyáreste Puccini társaságában – Jonathan Tetelman a Margitszigeten

Rubens Pelizzari (Kalaf), Andrea Carè (Pinkerton), Thiago Arancam (Cavaradossi), Nutthaporn Thammathi (Asszád), Giancarlo Monsalve (Cavaradossi), Giuseppe Filianoti (Alfredo Germont), Marc Heller (Otello), Riccardo Massi (Manrico), Gerhard Siegel (Heródes), Arturo Chacón-Cruz (Mantuai herceg), José Cura (Kalaf), Carlo Ventre (Turiddu), Marcelo Álvarez (Canio) és Francesco Meli (Cavaradossi) előadásokban, Martin Muehle, Sébastien Guèze, James Valenti, Rame Lahaj, Vittorio Grigolo, Piotr Beczała, Francesco Demuro pedig koncertek keretében léptek fel a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Az opera világában itthon – legalábbis e nyári játszóhelyre vonatkozóan – állítólag a tenorok vonzzák a nagyobb közönséget, így elsősorban őket igyekeznek megnyerni a szigeti színház szervezői. Ha a nemzetközi trendeket nézzük, e tenorközpontúság kevésbé érvényesül. Igaz, Jonas Kaufmann még lendületben, a kétségtelenül intellektuális, elmélyült, széles repertoárt vivő német tenornak rengeteg rajongója van, különös módon még az énekléstechnikára oly kényes olasz közönség körében is, de Kaufmann mellett változatlanul Anna Netrebko, Elīna Garanča, újabban pedig Asmik Grigorian és Lisa Davidsen neve vonzza a legtöbb érdeklődőt világszerte. A tenoroknál Michael Spyres, Joshua Guerrero, Freddie De Tommaso vette át a stafétát, élükön Jonathan Tetelmannal, jegyzetünk főszereplőjével. A Puccini-év alkalmából (száz évvel ezelőtt, 1924. november 29-én hunyt el az itáliai mester) A nagy Puccini címmel e chilei (castrói) születésű, de örökbefogadott gyermekként az Egyesült Államokban, New Jersey-ben nevelkedett tenor „lemezbemutató” koncertjére került sor a Margitszigeten július 30-án.

A kétrészes gálán a Tetelman által előadott két-három perces áriák, rövid „monológok” összességében még háromnegyed órát sem töltenek ki, ugyanakkor öröm hallgatni Madaras Gergely igényes, precíz vezényletével a Magyar Állami Operaház Zenekarát is. Puccini első, illetve legkorábbi művei közül a Preludio Sinfonico, a Le Villi (A lidércek) La Tregenda című zenekari részlete, az Edgar harmadik felvonásának előjátéka már önmagában megér egy estet, nem beszélve az Angelica nővér és a Manon Lescaut intermezzójáról, vagy a Madama Butterfly Nagaszaki ébredését impresszionista színfoltokkal, szecessziósan gazdag hangképekkel ábrázoló, szimfonikus költeménnyel felérő közjátékáról. Ez az alkalom végül is elsősorban Puccini ünnepléséről szól.

A Margitszigeten a szerzőtől először 1935-ben a Tosca hangzott el. A víztorony tövében 1938-ban megnyitott, „véglegesített” szabadtéri színpadon 1940-ben – a Triptichonból kiragadva és Richard Strauss Daphnéjával párba állítva – az Angelica nővért játszották. A Manon Lescaut egyszer, 2008-ban szólalt meg, a Madama Butterfly sokszor volt műsoron, a Tosca és a Turandot néhányszor. Vagyis önmagában ünnep, hogy Puccini kevésbé ismert, korábban itt soha nem játszott zenéi is elhangoznak e háromezer nézőt befogadó nyári színházban.     

Jóllehet a most harminchat éves Tetelman immár harmadjára lép fel magyar közönség előtt, valójában ez az első önálló koncertje Budapesten. Először 2021-ben Elīna Garanča Carmen-keresztmetszettel hirdetett estjén közreműködött a Müpában, tavaly pedig Marton Éva kerek születésnapos operaházi ünneplésén „ajándék vendégként” lépett fel. Kalaf („Nessun dorma”) áriáját ezúttal is minden idők egyik legnagyobb Turandotjának címezhette, Marton Éva ugyanis eljött e Puccini-gálára, a közönség soraiban, az egyik „páholyban” foglalva helyet. A tenor közvetlen, megnyerő tisztelgő gesztusának köszönhetően így neki is kijutott a megérdemelt sikerből, az üdvrivalgás mindkettőjüknek szólt. Generációk találkozása, egy feledhetetlen pillanat, amikor a zene teremt hidat, kapcsolatot, folytatást…   

Tetelman egyike azon jeles művészeknek, akik nem megkésve, hanem világkarrierjük kapujában, illetve csúcsán jutottak el hozzánk. Épp a mögöttünk hagyott szezonban, 2024 tavaszán debütált a New York-i Metopolitanben, ahol rögtön két Puccini-opera élő HD-közvetítésében vett részt. Jóllehet betegeskedett, indiszponált volt, nem mondta le a szereplését A fecskében, amelyben a naiv, tiszta lelkű Ruggerót alakítva a Leontyne Price utódjaként emlegetett Angel Blue-val – a 2009-ben Pécsen és Budapesten megrendezett, Plácido Domingo-féle verseny, az Operalia egyik kitüntetettjével – lépett fel. Ezt követte a Madama Butterfly; a tenorok által kevéssé szeretett, „népszerűtlen” szerepben, a felszínes, felelőtlen Pinkertonként Asmik Grigorian partnere lehetett. E kivételes tehetségű, a zene és az adott karakter tekintetében egyaránt tökéletességre törekvő, színészként is páratlan művész – nemzetközi áttörése előtt – már szintén fellépett Magyarországon; 2012-ben Neddát énekelte a Szegedi Szabadtéri Játékok Bajazzók előadásában.

Tetelman számára tehát kipipált penzum a Met, hogy véglegesen, vagy csak egy időre, meglátjuk. Sokak számára már nem annyira az „amerikai álom” kivetülése az emblematikus operaház, mint még nem is olyan rég, az „elbuk(tat)ott” James Levine zenei vezetése alatt. Mostani átideologizált, polkorrekt, mindenféle trendinek tartott kvótákat, bizarr elvárásokat követő tendenciáival, vezető orosz vagy nem kellőképpen alkalmazkodó művészek politikai, világmézeti indíttatású kitiltásával, eltanácsolásával lassú hanyatlásnak indult. Ma már nem itt álllnak össze a legideálisabb szereposztások; a Met varázsa, vonzereje bizony sokat kopott. (Csakúgy, mint Európában a Bayreuthi Ünnepi Játékoké, ahova az újításoknak köszönhetően már nem olyan nehéz bejutni, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt.) Úgy tűnik, hogy a műfaj és a normalitás iránt elkötelezett Tetelman számára az európai operaházak sokkal fontosabbak lesznek.

Láthatóan-hallhatóan szenzitív, Carrerashoz hasonlóan lélekből éneklő, önátadó művész; de gyaníthatóan drukkos, tépelődő, aggodalmas típus, mint amilyen annak idején Franco Corelli volt. Hősies, telt spinto hang birtokosa, szépen nyíló, diadalmas magasságokkal. Tenorja ugyanakkor alapvetően lírai tónusú; nem nélkülözi, ha szükséges, a korlátlan érzelmességet sem. Ő azt vallotta saját hangjáról: „lírai, sok erővel”. A Manon Lescaut-ból Des Grieux második felvonásbeli fájdalmas, kérő vallomásának („Ah! Manon, mi tradisce”) végét, a „Nell’oscuro futuro, di’, / che farai di me?” mondatot, s különösen a hosszan tartott pianissimo „di me”-jét korábban nem hallottam még ennyire megindító, mély sóhajként. A Toscából első ráadásként elhangzó, az énekesi végletekkel egyensúlyozó Levélária a már emlegetett Franco Corelli stílusát, felfogását, egykori kiélezetten finom(kodó) zenei megoldásait tükrözte.

Tetelman programja végül a következőképpen alakult: a Toscából a Képária, A fecskéből Ruggero Párizsról, a vágyak és a fények városáról szóló álmodozó áradozása, A lidércekből Roberto rosszat sejtő borongása, A Nyugat lányából, a Manon Lescaut-ból, a Madama Butterfly-ból, valamint a Turandotból két-két ária hangzott el. Első ráadásként a Toscából a már emlegetett Levéláriát énekelte el Tetelman, végül a tizenharmadik szám részéről – kakukktojásként – a tán legismertebb nápolyi dal, Eduardo di Capua örökzöldje, az ’O sole mio lett, kellőképpen autentikus, virtuózan cizellált előadásban.  

Kiváló és hangulatos ez az est, de mint minden hasonló gála, hiányérzetet hagy maga után. Egyrészt sajnálhatjuk, hogy a koncert főszereplője nem egy teljes, egészében kibontott, megélt szereppel jött, inkább csak udvariasan bemutatkozott, szolidan önreklámos „lemezbemutatót” tartott egy új helyen, egy számára új közönség előtt. Másrészt Puccini sem tud apró darabkákra szedve úgy hatni, mint akkor, amikor végigborzonghatjuk valamely zenedrámáját, legyen az az első útkereső, késő romantikus Le Villi vagy az utolsó, a befejezetlenségében is utolérhetetlen, „modernista” Turandot. Pedig milyen jó lehetne itt – a mesebeli Fekete-erdőt a margitszigeti fák által felidézve – A lidércek! És ha már Tetelman számára bevallottan „nincs nagyobb zene, mint Puccinié”, aki különleges helyet foglal el a szívében, milyen hatásos lehetne A Nyugat lánya „spagetti-westernje” itt, a szabadban, ahogy persze jöhetne újra a Tosca, a Madama Butterfly vagy a Turandot is korunk valóban érdemes, méltán vezető (sztár)tenorjának közreműködésével.

Fotó: Margitszigeti Színház

Pallós Tamás /Magyra Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. augusztus 18-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.