Egy olasz fokolarina Istennek szentelt élete Budapesten – Beszélgetés Silvia Scatraglival

– Hogyan talált rá a hitre? A családból hozza, vagy másutt érintette meg?

– Nem hívő családból származom, a toszkánai Arezzóban nőttem fel, apukám odavalósi, anyukám pedig nápolyi. Nagyon szép volt a gyerekkorom, sokat sportoltam, a sport a mai napig része az életemnek. Nemrég elkezdtem falat mászni, és futni is szoktam: fontos, hogy ki tudjak kapcsolni, időt szánni magamra, regenerálódni. Sok barátom volt, párkapcsolataim is, jól tanultam, megengedő családi légkörben nőttem fel. Gimnazista koromban találkoztam egy lánnyal, aki arról mesélt, milyen érdekes dolgokat tesznek a Fokoláre Mozgalomban más fiatalokkal együtt. Engem is hívtak, hogy gyűjtsünk élelmiszert a volt Jugoszlávia háborúban álló területein élők számára. Isten gondviselését látom abban, hogy nem egy templomba hívott el akkor, hanem ebbe a nagyon szeretetteli környezetbe, erre a konkrét tevékenységre. A fiatalok vidámak voltak, örömmel vettek részt a gyűjtésben, és én boldognak éreztem magam velük. Volt ebben az egészben valami mélység, valami nagyon különleges, nem tudtam, hogy mi, de nagyon vonzott, és rögtön csatlakoztam.

– Hogyan változtatta meg a Fokoláre Mozgalommal való találkozás?

– Éreztem, hogy itt a helyem, mindig is erre vágytam. Vasárnaponként a barátaimmal diszkóba, szórakozni jártunk. Egy vasárnap este kinéztem az ablakon, és azt éreztem, bennem is ott van a kinti sötétség, megint véget ért egy hétvége, kezdődik egy új hét, és nincs bennem semmi fény, öröm.

Amikor találkoztam ezekkel a fiatalokkal, megtaláltam a fényt, az örömet az életemben, és hamarosan úgy éreztem, képes vagyok mindent elhagyni ezért.

Közben persze rájöttem, hogy ők templomba járnak, imádkoznak, nem csak tevékenykednek, és nagyon erős közöttük a kapcsolat. Rövid idő alatt óriási változáson mentem át. Azelőtt nem tudtam mély dolgokról beszélni, a családban nem imádkoztunk. Kötelező volt hittancsoportba járni, de nincsenek róla emlékeim, és nem is értettem, ha a szüleim nem járnak templomba, akkor miért nem következetesek, nekem miért kell. És aztán egyszer csak ott találtam magam a templomban, szentmiséken, imádságos, zenés estéken, ahol minden megvolt, amit valójában kerestem.

– Miben volt más az az élet, amelybe bekapcsolódott?

– Mintha egy nagyon szép belső udvaron élnék, ahol sok csodálatos virág nő, s egyszer csak leomlik a fal, és meglátom a horizontot – nekem ez a kép írja le a Fokoláre közösséggel való találkozásomat. Jó volt másokkal, másokért élni, segíteni. Anyagilag is, mert vagyonközösségben éltünk, a zsebpénzünkből megspórolt összeget beadtuk a központunkba, és onnan ment a szegényeknek. Ha volt egy jó könyvem, továbbajándékoztam; ha volt autóm, kölcsönadtam, amikor kellett valakinek. Mint az első keresztények idejében: közös volt, amit birtokoltunk.

Egyszer megdicsértem egy lány pulóverét, és másnap ott találtam az ágyamon – banális dolog, de érezni ettől, hogy egyek vagyunk.

Amikor dolgozni kezdtem, a fizetésemből is beadtam a közösbe, támogattunk másokat. Az elkötelezett fokolarinák pedig mindent a közösbe tesznek, vallják, hogy minden addig az enyém, amíg használom, és ha kell valakinek, továbbadom.

– Milyen út vezetett odáig, hogy Ön is az elköteleződést választotta? És hogyan fogadta ezt a családja?

– Gyógyszerészként és vegyészként végeztem, azután egy évre kutatóként a firenzei egyetemen maradtam. 1995–1996-ban, még gimnazistaként ismerkedtem meg a közösséggel, és öt év elteltével éreztem Isten hívását. A családomban nem volt példa arra, hogy valaki Istennek ajánlja az életét. Új volt nekem ez a helyzet, de a családomnak még inkább az volt. Miért mész el, jót itt is lehet tenni?! – mondták. Nagy törés volt nekik, amikor közöltem velük a döntésemet, hiszen Isten csak engem készített fel erre. Őket is érintette ez a nagy változás, de nem voltak felkészülve rá, nem tudták elfogadni. Hosszú utat tettünk meg azóta, a közösség segítségével apukám, anyukám és részben a nővérem is bejárták ezt az utat. Amikor Isten hív, az ember vagy igent mond, vagy elutasítja, és megy a saját feje után.

A fokolár nem egyéni út, hanem közösségi lelkiség,

a közösség tagjai is adnak visszajelzést arról, hogy aki szeretne elköteleződni, az szerintük tovább tudja-e vinni ezt a lelkületet… És akkor elkezdődik egy kétéves iskola Loppianóban, a központunkban, ami felkészít, megtanít a befogadásra, az elfogadásra, arra, hogy nem az számít, amit én kitalálok, hanem a mi a fontos.

– Hogyan került Magyarországra? Milyen volt az elszakadás otthonról?

– A közösség döntött úgy, hogy ide jöjjek. Csak annyit kértem Jézustól, hogy ne kelljen Olaszországban maradnom, mert vágytam rá, hogy kiszakadjak a kellemes környezetemből. Nagyon szeretem a hazámat, de fontosak nekem a kihívások. A szüleim felkészületlensége miatt a közösség nem akart más kontinensre küldeni, erre figyeltek. Ismeretlen volt számomra Magyarország, a történelmét sem nagyon tanultunk az iskolában. 2006 decemberében érkeztem ide, örömmel és nagy lendülettel. A családom viszont nagy tragédiaként élte meg ezt. Loppiano csak negyvenpercnyi autóútra volt Arezzótól, onnan sokszor hazahívtak, nem volt egyszerű megérteniük, hogy én most egy másik családot próbálok építeni. Később a szüleim külön-külön is megélték ezt az isteni tapasztalatot, befogadták az életükbe Istent, és őket is átformálta. Amikor a közösség tagjai Magyarországról Rómába utaztak, sokszor megálltak náluk vacsorára, ebédre, anyukámnak így sok barátja lett az egész világon.

Micsoda fantáziája van Istennek, hogy ekkorára tágult a családom szíve, és a világ minden problémája a miénk lett!

Anyukám távörökbefogadással gondoskodik egy pakisztáni gyermekről. Sokkal nyitottabbak, érzékenyebbek, megértőbbek lettek attól, hogy ők is a részeseivé váltak mindennek.

– Szívesen jött hozzánk? Hogyan fogadták Magyarországon, és hogyan él most a közösségben?

– Nagyon vártak, nagy szeretettel, lufikkal fogadtak. Hazaérkeztem, pedig azt sem tudtam, mi hol van, és egy szót sem tudtam magyarul. Mi mindenütt otthon érezzük magunkat, ahol a közösség fogad bennünket. Az életünk nem olyan strukturált, mint a szerzeteseké, de megvannak a közös pontok, leginkább a közös esti ima. Úgy szoktunk fogalmazni: akárhol vagy is, mindenütt tudsz imádkozni, nem kell, hogy kereszt legyen előtted. Részei vagyunk egymás életének, egymásért élünk, és egymás gyümölcsei is vagyunk. Nem egyszerű megélni, hogy az én-ből megérkezünk a mi-be, de ez a legfontosabb. Mindent meg kell tenni azért, hogy meglegyen ez a mi, és az én háttérbe szoruljon. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy ne gondoljak önállóan semmit, hanem hogy tudjam a közösbe tenni a dolgaimat, és akár elveszíteni, ha más irányba indulunk együtt.

– Milyen feladatai lettek a magyarországi mozgalomban?

– Miután megtanultam valamennyire a nyelvet, kamaszokkal foglalkoztam, akik nagyon befogadóak, kreatívak voltak; szerettünk együtt tervezni, alkotni. Létrehoztunk egy céget, Egy kis szeretettel megfűszerezve néven: kéthavonta sütöttünk, főztünk, rendeléseket kaptunk a közösségtől, és a bevételt elküldtük a szegényeknek Afrikába. Elkezdtem Ózdra járni, ahol egy házaspár nagyon aktívan vezette a közösséget, kimentek a cigánytelepre is. Először csak segítettek az ott élőknek, de látszott, hogy ezek a cigány családok másra is vágynak, mély kapcsolatokra, hitéletre. Így meghívták őket a találkozóikra. Igényük volt arra, hogy ne csak kapjanak, hanem adjanak is, hogy együtt éljük az evangéliumot, együtt növekedjünk. Ferenc pápa, amikor megválasztották, azt mondta, a keresztények menjenek ki az egzisztenciális perifériákra, ne maradjanak a templom falai között, hanem a világban éljék, sugározzák az evangéliumot. Arra gondoltam, elindíthatnánk valamit, hogy megpróbáljuk életre váltani ezt. Ezért alakítottunk egy önkéntes csoportot sok fiatallal; jönnek-mennek az emberek, de van egy belső mag, én is ehhez tartoztam. Évente többször mentünk Ózdra különféle programokkal; volt családi nap, sportnapok, gyűjtöttünk pénzt, hogy az iskolás a gyerekek el tudjanak jutni moziba, múzeumba. Egy sportnap alkalmával láttuk, hogy a fiúk egymást váltják a fociban, és átadják egymásnak a cipőt, mert nincs mindenkinek. Elindítottunk egy akciót, sportcipőket gyűjtöttünk. Tudjuk, hogy a nagy problémákra ez nem jelent megoldást, de legalább elültetünk egy magot másokban is, hogy legyünk érzékenyek, megértőek, nézzünk az ember mögé, ne ítélkezzünk rögtön. A fiatalok, ha van egy konkrét feladat, azonnal be tudnak kapcsolódni, de nem rendszeresen. Van egyfajta lendületük, ami fantasztikus; ha megjelennek, hozzák magukkal az örömet, a vidámságot; nagyon ötletesek és érzékenyek. Úgy látom, hogy Magyarországon a szociális szférában még gyenge az ingyenes önkéntes szolgálat, kell valaki, aki megmozgatja a fiatalokat, és akkor szívesen bekapcsolódnak, hozzák a közvetlenségüket.

– Közben a Máltai Szeretetszolgálatnál vállalt munkát. Miért váltott?

– Tizenegy éven keresztül gyógyszerészként dolgoztam, időközben Szegeden elvégeztem a mentálhigiénés képzést. Éreztem, hogy jó lenne átlépni az egészségügyi szférából a szociális szférába. Sokkal szebb, ha megpróbáljuk egy közösségen keresztülszűrve megtudni, mit akar tőlünk a Jóisten. A társaimmal nagyon sokszor átbeszéltük ezt a váltást, és hosszú gondolkodás után, a kérdést átimádkozva döntöttünk. Úgy érzem, a helyemen vagyok a Máltai Szeretetszolgálat Miklós utcai Integrált Hajléktalanellátó Központjában. Sosem választottam volna a hajléktalanokat, inkább a cigányokat, mivel velük volt már tapasztalatom, a déli véremnek köszönhetően otthon érzem magam közöttük. Ugyanakkor nem szoktam elutasítani a kihívásokat. Itt is keresztény közegben mozgunk, s amennyire lehet, próbáljuk képviselni ezt a munkánk során, de persze itt nem mindenki keresztény. Egy közösségben gazdagságot jelent a diverzitás, jó, hogy nem mind ugyanazt gondoljuk. Ez tetszik, mert pont ezt éljük mi is a fokolárban: „legyetek mindnyájan egy”. A párbeszéd fontos, nem csak azokkal az emberekkel kell együtt lenni, akikkel egyformán gondolkozunk.

A hajléktalanokkal a munka nem akkor kezdődik, amikor az ember belép az épületbe, és nem fejeződik be azzal, hogy kilép; visszük magunkkal a történeteket, az embereket, Isten elé visszük őket.

A legnehezebb helyzeteket is, amikor nem látjuk, hogyan tovább. Szociális munkásként nagyon fontos bizonyos határokon belül mozogni, de olykor túllépjünk ezeket, mert a szeretet ezt kívánja. A feladatom összetett, központi kérdés a munkakeresés, a lakhatás, az egészség, de a segítő beszélgetés is. Mindezek mellett más dolgokra is figyelni kell, a közösségi életre, a hitéletre, ez is az egészség része. Az egyik kliensem például elmondta, milyen szívesen elmenne gyógyfürdőbe, de a fizetéséből nem tud. Én nem adhattam neki pénzt, de azokban a napokban együtt ebédeltem a volt főnökömmel, elmeséltem neki ezt a történetet, mire azonnal segített, mondván, ő tudja nélkülözni a belépőre valót. Istentől jön, ez a gondviselés, fogadd el, mondtam a kliensemnek, aki így eljutott a fürdőbe.

– Hogyan éli meg a karácsonyt a közösségben?

– 2006 decemberében borult időben érkeztem Budapestre, úgy éreztem, a karácsony mélyére jöttem. Mondták, hogy másnap reggel hatkor megyünk misére. Megijedtem, hát én ezt nem fogom bírni, gondoltam, azt sem tudtam, mi az a roráte, Olaszországban nincs ilyen. El sem tudtam volna képzelni, hogy később majdnem mindennap megyek majd: nagyon megszerettem.

Kell idő a várakozásra, és hálás vagyok, hogy ezt így is meg tudom itt élni.

Idén valószínűleg hazamegyek karácsonyra, mert apukám már nincs közöttük, és szeretném, hogy amíg anyukám itt van ezen a földön, kapjon belőlem, a szeretetemből. A fokolárban nagyon megható, igazán családias a karácsony. A magyarok nagyon jól tudnak zenélni, és nemrég megérkezett közénk Venezuelából Reydibel, aki hegedűtanár – biztosan megint szép zenével telik majd az ünnep. Amikor tudtuk valakiről, hogy egyedül lenne karácsonykor, meghívtuk, hogy együtt ünnepeljünk. Ezekben a napokban igyekszünk megosztani egymással a tapasztalatainkat, mesélünk egymásnak, a bensőségességet próbáljuk megélni, Jézusra hangolódunk. Az ajándékozás mindig más. Amikor közülünk valakinek szüksége volt valamire, megvettük neki. Amikor élt egy hajléktalan a környékünkön, akkor neki adtunk hálózsákot, pulóvert, és nem volt más ajándék. Előfordul olyan is, hogy neveket húzunk és megajándékozzuk egymást, de van, amikor közös ajándékot veszünk magunknak. Arra vigyázunk, hogy fölösleges dolgokra ne költsünk pénzt, mindig figyelünk a belső igényeinkre, ahogyan azokra is, akik körülöttünk vannak. És arra is, hogy Jézust ajándékozzuk másoknak.

Fotó: Merényi Zita

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2023. december 24–31-i ünnepi számában jelent meg.