Egy prófétának az élete is prófécia – Beszélgetés Tóth Dávid Ágoston íróval

– Hogyan kezdődött az életében az írás, illetve a József Attila iránti rajongás?

– Sorsszerűnek is mondható: Budapesten a József Attila Gimnáziumba jártam. A négy évem így József Attilával indult, és vele is végződött. Még a ballagási tablóképünkön is a költőt ábrázoló plakett van középre állítva. Persze költészetének szeretete nem járt ezzel automatikusan. Sőt, tinédzserként inkább Ady-lázban égtem. Aztán az csillapult, József Attila szeretete viszont folyamatosan nő bennem. Ilyen a kapcsolatom Mozart zenéjével is: valahogy egyre jobban szeretem és tisztelem.

Emberi ésszel felfoghatatlan, hogy harminc-egynéhány éve alatt mit alkotott meg ez a két fiatal mester.

Érdekes még, hogy az I. kerületi Attila utcai általános iskolába jártam, kedves apósomat pedig Eszményi József Attilának hívják. Nyolcévesen kezdtem rövidebb történeteket írni, bár ezeknek rendszerint nem volt végük, mert regénnyé akartak terebélyesedni, és ahhoz nem volt elég időm, erőm. Még nem értettem, mi is történik velem. A fantáziám élénk volt, de azt hittem, mindenki írogat titokban odahaza. Talán egyfajta menekülés volt ez a nyomasztó iskolai élményektől. A házi feladatoktól elvette az időt, cserébe viszont jól ment a fogalmazás. Emlékszem, már harmadikban dicsértek érte. Az általánosban, a gimiben, aztán az egyetemen is ez volt a fő csodafegyverem. Az írói történetem itt kezdődött, s majdnem itt is ért véget, ugyanis haveri-testvéri „kicikizésnek" esett áldozatul. Az én hibám az volt, hogy elhittem, amit mondtak, és ez tizenöt éves hiátust eredményezett nálam ezen a téren. Ez a másfél évtized hiányzik az alkotói életemből; remélem, a Jóisten hosszan éltet, hogy pótolhassam a kiesett időt. Érdekesség, hogy aztán pont a bátyám volt az is, aki visszavezetett az alkotáshoz: még New Yorkban, 2002-ben fölkért, hogy írjak neki és a heavy metal bandájának, a Blind Myselfnek angol nyelvű dalszövegeket. Ahogy nekikezdtem, öt perc sem telt bele, és ugyanúgy élveztem az írást, mint régen. Az egyetemre újságíró és angol szakra vettek fel. Az angol irodalomból Shakespeare lett a fő kutatási területem, és a moralitásdrámák, amelyek később nagy szerepet kaptak az életemben. Emellett operarajongó voltam: az angol bölcsész szakdolgozatom Shakespeare Othello drámájának és Verdi Otello operájának összehasonlításáról szól. A dráma és a zenés színpad összekapcsolása már akkor is vonzott.

A továbblépés lehetőségét keresve kijutottam Amerikába egy ösztöndíjjal, azután elnyertem egy másikat is, és prosztgraduális szinten tanultam PR-t és marketingkommunikációt a clevelandi jezsuita egyetemen. Úgy látszik, az

iskoláim is sorsszerűen érkeztek, hiszen József Attila után a jezsuita Loyolai Szent Ignác életéből merített a másik musical, amelyet Vizy Marcival együtt alkottunk.

– Az Én, József Attila eredetileg drámaterv volt, vagy Márton dalai inspirálták a megírására?

– Több közös barátunk volt Marcival, és az egyikük születésnapi partiján találkoztunk először. Rögtön feltűnt, hogy hasonlóan gondolkodunk, közös zenei idoljaink vannak. Akkoriban készült el Marci József Attila-lemeze, amit meg is vettem tőle. Ő az Attila úton lakott (ahová korábban általános iskolába jártam), én a közeli Logodi utcában, hatszáz méterre tőle. Hazaérve betettem a CD-t a lejátszóba. A második dal nagyon megragadott: ez volt az Áldalak búval, vigalommal. Tavasz volt, még a kabát is rajtam maradt; úgy belefeledkeztem a lemezbe, hogy elfelejtettem levenni. Aztán rögtön újra lejátszottam az egészet. Amikor a Tiszta szívvelt hallgattam, akkor fogalmazódott meg bennem: milyen remek musical lehetne ebből a dalgyűjteményből!

– De miért épp a musical műfaj jutott eszébe?

– Ennek is megvan a története. Clevelandből New Yorkba költöztem, hogy átvegyem bátyám brooklyni lakását, s ott éltem másfél évig. Közben egy négycsillagos hotelben dolgoztam a Times Square-en, a Broadway világának kapujában. Nemcsak recepciós voltam, hanem úgynevezett concierge is, szállóvendégeknek szereztem be színházjegyeket. Bármelyik musicalre elmehettem volna ingyen, de pont a szakdolgozatomat írtam, és akkor éppen egyedül lévén nem akartam ilyen „romantikus” helyekre menni, úgyhogy nem éltem a lehetőséggel. Örök szégyenemre így New Yorkban egyetlen musical-előadást sem néztem meg. De a Jóisten mégis ebbe az irányba terelt. Hat év után hazaköltöztem Amerikából, és musicalrajongó barátnőm hatására elkezdtem a Madách Színházba járni. Az operaház fantomjának nézése közben óriásit dobbant a szívem.

A reveláció erejével hatott rám, azt éreztem, hogy micsoda lehetőségek vannak még ebben a kreatív műfajban.

Komoly témákat lehetne megénekelni – könnyedén! Utólag jöttem rá, hogy az Én, József Attila némileg hasonlít Az operaház fantomjára: mindkettőben adott egy „őrült zseni”, egy-egy művészetre érzékeny lány és egy szintén tehetséges, de inkább a férfias viselkedésével kitűnő rivális. Az Én, József Attila egyszerűen adta magát: Marci a zenével, én a sztorival járultam hozzá.

– Mi mindenből indult ki a darab megírásakor? Levelekből, dokumentumokból, naplórészletekből, újságcikkekből, esetleg a kortárs Németh Andornak a költőről szóló könyvéből? 

– Hihetetlenül jól feldolgozott József Attila élete és életműve. Én mindenképpen a szerelmet, a szerelmeit és a sorsát akartam a középpontba állítani. Enélkül nem létezhet musical! Egy teljes életet és annak minden viszontagságát nem lehet két felvonásba foglalni; muszáj volt fókuszálni, ezért a két legfontosabbat emeltem ki: József Attila korai nagy szerelmét, Vágó Mártát és az utolsót, Kozmutza Flórát. Mindkettőből lehetett volna a nagy, megmentő házasság Attila számára. Mindkét hölgy nagyszerű memoárt írt.

Sok minden mást is feldolgoztam, a leveleken, emlékiratokon túl Németh Andor visszaemlékezését is használtam, de aztán Szirtes Tamás rendezőnk javaslatára a két említett memoárra összpontosítottunk. Az ő elképzelése nyomán alakult ki a végső forma:

két felvonás, két szerelem. Ráadásul ezzel kicsit meg is előztük a korunkat, hiszen női szempontból dolgoztuk fel József Attila életét.

– A darab erőssége részben abban rejlik, hogy a szereplők hiteles, pártatlan (nem ítélkező) megelevenítésével sikerült eleget tenni a shakespeare-i drámák, illetve általában a jó színdarabok kritériumának: megvalósul az a bizonyos pengeélen egyensúlyozás.

– Jó meghatározás, itt valóban pengeélről van szó. De nemcsak nekem kellett íróként egyensúlyoznom; a 2012-es bemutató óta minden előadás minden közreműködője ezt teszi. Egy előadás annyira jó, amennyire a benne szereplő színészek. Azt hiszem, az Én, József Attilában mindenkinek nagyon jól sikerült az „azonosulás”.

A darabhoz egyébként ötletet, ihletet, inspirációt adtak azok a diákkori szárnypróbálgatások is, amelyek a templomi élményeimhez kötődtek. Jánosa Domokos atya vezetésével karácsonyi, húsvéti misztériumjátékokat adtunk elő az istenhegyi Szent László-templomban. Megtapasztaltam, milyen megdöbbentő ereje volt például annak a performance-szerű „passióképnek”, amikor az egyik hittanostársunk váratlanul a keresztvivő, töviskoronás Jézusként jelent meg a templomban. Ez adta az ötletet:

ahogy mindenki látni szereti Jézust, úgy József Attila valósága, személye és élete is érdekli az embereket.

Később még további nagyon érdekes „párhuzamokat” értettem meg Jézus Krisztus és József Attila között. Legfőképpen azt, hogy egy prófétának az élete is prófécia.

A musical 100. előadásán vastapsot kapott a darabot színpadra állító teljes stáb. Középen: Szirtes Tamás rendező, jobb oldalán Vizy Márton zeneszerző, balra Tóth Dávid Ágoston szövegíró (Fotó: Madách Színház)

Az Én, József Attila nem egy zenés verses est, hanem egy komplex, zenébe oltott életrajz. Mert az élete annyira fontos, mint a költészete. A poézis és a sorsa bemutatásának kombinációja adja a darab hatását. József Attila a világ egyik legérdekesebb karaktere, egyszerre univerzális és minden egyes emberhez szóló: férfihoz és nőhöz, fiatalhoz és időshöz, urbánushoz és falusihoz, hívőhöz és ateistához, liberálishoz és konzervatívhoz, szegényhez és gazdaghoz… Tessék ezt utána csinálni! Nincs még egy ilyen figura a magyar irodalomban és történelemben. A magyar férfiak történelmi csarnokából talán egyedül ő tud egyesíteni minket, magyarokat. Egyik kedvenc versem tőle élete utolsó évéből az „istenes” Nem emel föl, amelyben azt mondja: „Fogj össze, formáló alak, / s amire kényszerítnek engem, / hogy valljalak, tagadjalak, / segíts meg mindkét szükségemben.”

Még ahhoz is Isten segítségét kéri, hogy megtagadja őt!

Mert maga a társadalom kényszeríti, hogy vallja vagy tagadja meg. Ki mondott rajta kívül ilyet? Jól mutatja ez azt a kettősségét, azt a fajta „se veled, se nélküled” függést, hogy hitt Istenben, de nélküle akart érvényesülni.

– Vizy Márton említette, hogy a közös vállalkozásaik „biografikus musicalek”. Ilyen az Én, József Attila, illetve az Ignác – A lelkek lovagja, és ilyen lesz a harmadik, most készülő, kortárs vonatkozású darabjuk is...

– A moralitásdrámák, mint például a 15. század végi angol Akárki (Everyman) vagy annak feldolgozása, Hugo von Hofmannsthal csodálatos műve, a Jedermann (Akárki) bárkiről, mindenkiről és mindenkihez szóló példázatok. A mi 21. századi zenés moralitásdrámáink főhősei emblematikus, ikonikus személyek, akik a halál árnyékában szintén Akárkikké válnak. Nemcsak a saját korukra, hanem valamiképpen egy-egy nép, egy vallási közösség vagy az egész emberiség tudatformálódását befolyásolták. Minket éppen ez a „tudatfejlődés” érdekel leginkább. Műveinkben a biográfia valós életrajzi adatai, kulturális, társadalmi vonatkozásai keverednek elképzelt szituációkkal. Afféle párhuzamos univerzumot alakítottunk ki a tényeknek és a fantázia szüleményeinek egymást átjáró, egymásra ható szövevényéből. Célunk a katarzis, a színház elementáris gyógyító funkciójának megünneplése.

A színház vonatkozásában ezért nem is biográfusnak, inkább sorselemzőnek mondanám magam.

Legnagyobb múzsámmal, a feleségemmel, Eszményi Anett-tel vég nélkül beszélgetünk az emberi sorsról. A legcsodálatosabb dolog az emberi élet! És benne az egyik legszebb adomány a szerelem.

– Tehát sorselemzés A lelkek lovagja is? 

– Természetesen! Ráadásul szintén sorsszerűen jelent meg az életemben. Véletlen vagy sem, de itthon a jezsuita Pázmány Péter által és később róla elnevezett egyetemre, az USA-ban pedig a jezsuita fenntartású John Carroll Universityre jártam, és az ottani Loyola kórusban énekeltem. Le vagyok fotózva annál a szobornál, amely azt ábrázolja, hogy Ignác felajánlja a kardját a Szűzanyának. Ez a jelenet később a musicalbe is bekerült. A lelkek lovagja Vizy Marci által indult, őt keresték meg a jezsuita rend miskolci gimnáziumából azzal, hogy írna-e egy musicalt Szent Ignácról. Marci felvetette nekem az ötletet, én pedig húszéves Szent Ignác-lelkiségi tapasztalattal a hátam mögött megtiszteltetésként kapva kaptam rajta. Szent Ignác ugyancsak rendkívül izgalmas karakter. Gyakran mondják róla, hogy rejtőzködő volt, még a katolikusok is alig ismerik, pedig szerintem a „katonás” – hierarchikus, kötelező hitgyakorlatokat hirdető – Egyházunk nagyon is eklatáns szentje. Katona szent, de igazi misztikus. Személye az ellentétek egysége, vérbeli drámai hős: erőszakos behajtóból megtérő, majd Isten lovagja lesz. Egyszerre volt baszk, spanyol, olasz; járt a Szentföldön, és Párizsban is tanult, ahol találkozott Xavéri Ferenccel, és ahol megalapította a jezsuita rendet. Később elindult a jezsuita világmisszió, amelynek köszönhetően ma már tele van jezsuita iskolákkal a földkerekség mind a négy sarka… Megváltoztatta a világot. Szóval óriási történet ez is.

– Tavaly szeptemberben az Erkel Színházban mutatták be a musicalt a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium és Kollégium diákjai. Hol kerül színre újra az Ignác – A lelkek lovagja, és mik a további terveik?

– Marcival a harmadik közös darabunkon dolgozunk. Ezek az életrajzi musicalek kiegészítik egymást; a három együtt – megjelenítve talán egész művészi filozófiánkat – olyan lesz, mint egy triptichon. Másra alig jut most időnk. Hihetetlenül nagy munka,

több év kell egy-egy musical megalkotásához.

Közben angolra fordítom az Ignácot, mert szeretnénk lemezre venni angol anyanyelvű énekesekkel. Az a tervünk, hogy külföldre visszük a darabot, első körben „iskoladrámaként” a kinti jezsuita egyetemeken, gimnáziumokban szeretnénk bemutatni, s közben adaptálnánk nagyszínpadra, profi előadókkal, Magyarországon és máshol is. Reméljük, idővel sok helyre eljut, ahol Szent Ignác járt, illetve ahol a jezsuita lelkiség jelen van a világon.

Szerző: Pallós Tamás

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. február 26-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.