Egy szonett két élete – Báthori Csaba: Amíg idő van – Ha nem vagy itt

„A vers mesterséges tó, de igazi halak úsznak benne.”
(Filip Tamás: Kafka bukósisakja)

Báthori Csaba több köteten át hömpölygő szonettfolyama élet és halál, a semmi és az Isten mellett szót kerít a szerelemről is. A Se feledés, se álom című kötet (2020) szebbnél szebbjei közül az Amíg idő van című költeményt emelem ki, szinte találomra, az első lapokról. A szerelem idejét mérik sorai:

Fájdalom volna nem érinteni
téged többé s azt súgni ujjaimnak,
keressenek más testet, ezután vak
idő jön, semmi nem lesz az, ami

eddig volt. Nem, nem kérek ismeretlen
házat, hazát, hitet, gyönyört, bizalmat
mást, csak amit a te szavaid adnak
lenn halálomban s itt fenn életemben.

Millióan tudnak nélküled élni,
de egy nem, akit egyedül te őrzöl.
Ha nem vagy itt, hiányzom az időből

már ma, és holnap, holtan mindörökké.
Háromszor hét esztendőnk azt meséli,
hogy nincs egy perc, mely egyedül megérné.

Távolító-elemző kijelentésmód indítja a verset („volna”, „érinteni”, „súgni”…), az alanyi igeragozás csak a második strófában („Nem, nem kérek”) mezteleníti elénk a beszélőt. A hangsúlyos tagadó forma a ragaszkodás lélektanát fejezi ki, mégpedig fent és lent, élet és halál távlatai közt, azaz terek és idők teljességére vonatkoztatva. A két versszakban két versmondat bomlik ki, de nem egyensúlyosan: az ötödik sorban elcsúszik a mondatkezdet, ami a létbeli kitettség mondattani jelzete.

Míg a két kvartina (négysoros szonettszakasz) a lírai én érzelmi és etikai állapotát-helyzetét sűríti magába, a háromsoros folytatások (tercinák) egyrészt – harmónia érzetét keltően – két-két sornyi versmondatokba tördelik a közlést, másrészt a megszólított dicséretét viszik színre. Az ellentétes mondatszerkesztésbe („de egy nem, akit…”) ágyazott szikár önleírás végső szenvedélynek ad fegyelmezett formát; a „Ha nem vagy itt, hiányzom az időből” sor az egymástól függő identitások létélményét emeli ontológiai tapasztalássá. Az időből hiányzó szubjektum képzetére az ezt követő sorköz (mint szövegbéli űr) erősít rá; a mű végtanulsága pedig mesék számtani szimbolikájával („Háromszor hét”) üt pecsétet az együttlét kitartó csodájára.

A halmozás alliterációkat is halmozó  alakzata („házat, hazát, hitet, gyönyört, bizalmat”), az asszonáncok puha melankóliája és a soráthajlások törődött tempója is: mind-mind a hűséggé lett lobogás versbeszédét szolgálja.

Magaslati verstárgyak, létköltészeti nívón: mi kellhet még? Aprónyi mozzanással meg tud még lepni a Báthori-poétika: ugyanezt a szonettet a kötet vége felé is olvashatjuk, igaz, más fölirat alatt. A nyomda angyala tréfálta meg a szerzőt és az olvasót? Vajon szerkesztési malőr vagy kompozíciós fogás-e a duplikátum? Könnyű a válasz, mert az olvasati hozzáállás dönti el.

Jelentése annak van, aminek jelentést tulajdonítunk.

Egyrészt az ismétlés nyomatékosít és keretez. Másrészt, tudjuk, nincs identikus ismétlődés: a 12. és a 66. oldal között eltelt versidő a második találkozást (és olvasatot) megdúsítja, a szerelmi vallomásrend esszenciáival igazolja, a számvető-hűségfogadó beszéd tartalmaival hitelesíti. Harmadrészt érdemi körülmény, hogy az újólagos közlésben a cím módosul. Az Amíg idő van baljós és személytelen filozofikumot hordoz, a mulandóság fátylát borítja a szövegre – a Ha nem vagy itt feltételes tagadását a megszólítás gyöngédsége tovább édesíti. Ráadásul ez utóbbi változat abból a sorból nyeri ki magát, mely körül Báthori egész szerelmi lírája (ez a páratlan kortárs konfesszióhalmaz) elforgatható.

A különös mindebben, hogy Báthori Csaba költészete tobzódik az efféle sorokban. Ha egy poétikát jószerével csupa tengelyek alkotnak, vajon hány irányban tájékozódik, miféle eszméleti régiókat jár be, mely határok és határtalanságok zónáit érinti az életműbeli összetettség sok középpontú rendje?

Hiányzik az időből, akit nem nyugtat meg, ha ilyen kérdések nyugtalanítják.

Fotó: Tóth Csilla Ilona / Wikipédia

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. január 14-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.