Egy tisztás legbelül – Dobozi Eszter költői testamentumáról

Kevés figyelmet kapott Dobozi Eszter (1956–2019) utolsó kötete, érdemes visszanyúlnunk érte. A káprázatos című Hószín átfut, sár fennakad (Orpheusz Kiadó, 2018) e költői világ legszebb erényeit mutatja. (Tanácsos persze hozzákarolnunk ehhez, ha módunkban áll, a szerző válogatott műveit is: Ahogy ő néz, ahogy ő lát, Magyar Napló Kiadó, 2015).

Az alanyi hangütés, az érzelmi tónusok Dobozinál mindig klasszikus igényű hagyománytudattal jártak együtt; a mértéktartó verstani elegancia csöndes kisszerkezetekben hajolt közel a természeti létezés békéjéhez – és a csillagos magaslatok tisztaságához. Betegségről, elmúlásról, nemlétről e kötetben is a szerelem égi-földi szólamai vallanak, megejtő szelídséggel.

Egek arányai és emlékezet szította óhajok („Kint pirul a kora égalj, / összevegyül való s hő vágy” – Líra) érnek össze ebben a zsoltáros létbizalomban. Az atavisztikus fenyegetés láthatatlan szörnyével, mely „ott van mindenedben”, drámai jambusok szállnak szembe: „Azt, / aki voltál, őrizned kell pedig! / Nem győzheti le benned a fenyők, / harangok zúgását, nem ölheti / meg a dalt, szirmok esti énekét, / lombkoronák zizegését, ahogy / súgnak kókadón kimondhatatlan / hőben, bírhatatlan sugárzásban, / jégbarlanggá dermedt házadban” (Akárki, akármi is ő). Történelmi átkok és elidegenítő létkörnyezet ellenében benső romlatlanságokat ajánl ez a versvilág: „Mert mindig marad egy tisztás legbelül, / hol derékig ér a fű, mint egykoron, / hol hengergőzni jó, s járatot lehet / taposni a fákig fölmagasodó / szálak közt. És fölérzik a föld szaga. / Hallani, hogy surrog, él a nedv alant” (Programok, rendszerek); miközben a szeretet kultúráját mítoszi energiákból eredezteti: „Kicsoda üzente, s miféle egekből / szökkent, bukott alá a parancs, hogy megállj? / Enkidu volt, a bősz, állati erejű? / A várost remeklő Gilgames az első, / akiben az ölés ölelésbe tört át?” (Gilgames és Enkidu)

A személyiség benső kozmoszára kíváncsi a szerelmes odafordulás: „Tebenned milyen földrészek virulnak?” (Milyen földrészek virulnak?); s az időtől átjárt együttlétből is inkább a végtelen, mint a vég horizontjai nyílnak: „Zokogsz belül, hogy megérkezünk? / Pedig most ünnepelni kellene, / hisz ez nem a lét kietlene, / nyári feltámadásunk. Telünk // még messze, mint odafenn a vár” (Teher, álom, ború). Az utólag tudatosított idill szavak jelenkori nyugodalmát hívja életre: „Leköltözött az égről a Tejút, / apró pereszke annyi gyúlt a fűben / végig az út peremén […] / …és észrevétlenül teljes volt a dél, / a fény. Ki tudta ezt? Ki? Lábunk szárát / nyaldosta épp a bódító nyári szél” (Pereszke); a személyes meggyőződésért személytelen békesség szavatol: „Milyen alázat / mondja ki bennünk homéri derűvel, / hogy ez így jó?” (Csigaházak); a léttől vett búcsú megengesztelődésbe hajlik: „Majd elhajózom én a virradattal, / hol ringó gyümölccsel a táj vigasztal” (Álom).

A számvető beszéd képes szólamrendje („hegyet vajúdva jutottál oromra” [Kijárat?]; „Ellenfényben a cserszömörce lángol: / mint a vesztőhelyről kiszabadulván, / ilyen volna, ha szavakat vajúdnál” [Ki mondja el?]) jó és rossz kontrasztos dimenzióiból a végleteket középpontba gyűjtő teljességet betűzi ki: „Szent a haldoklók terme mind” (Kórtermek); „Hányszor születik a Bárány! / Elég a Rossz gonosz lánggal” (Hószín átfut, sár fennakad); „Bosszúnak elég lesz, hogy rá // visszanézek megbocsátón” (Profán legenda).

Hideg csöndek közt bandukoltában ma is átmelegíti az olvasót az „élő tűz”, „mely a mondatokból / megképződik” (Mint aki hallgat).

Fotó: Pixnio

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. március 12-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.