Egy ukrán édesanya megrendítő tanúságtétele a szolidaritásról, a béke helyreállításáról

Megtiszteltetés számomra, hogy ma önökhöz szólhatok.

Több millió ukránhoz hasonlóan február 24-én én is arra ébredtem, hogy nem messze otthonunktól robbanások zaja hallatszik. Megtörtént, amit lehetetlennek tartottunk, ami úgy tűnt, hogy csak távoli helyeken történik, nem a mi országunkban. Az orosz hadsereg megszállta Ukrajnát, és elkezdődött a háború. Abban a pillanatban az életünk örökre megváltozott. Fogtam a két kis ikergyermekemet, az édesanyámat, és elmenekültem Kijevből Nyugat-Ukrajna felé. A barátaim, a férjem Kijevben maradtak. Az éjszakákat a metróállomásokon és óvóhelyeken töltötték. A Sant’Egidio közösség Fiatalok a békéért elnevezésű mozgalmának kijevi házát, ahol nyolc embernek nyújtottak menedéket,  eltalálta egy rakéta. Csoda volt, hogy nem esett bajuk.

Ezekben a hónapokban sok szörnyű történetet hallottunk. Közelről megérintenek minket: rokonaink, ismerőseink a hadseregben, a frontvonalon vannak, mások a bombázott városokban élnek, ott vannak sebesültek, másokat megöltek, vannak, akiket foglyul ejtettek vagy eltűntek.

A Facebook gyászjelentések hosszú sorává vált. A gyász lett az általános állapot. Reggel felébredünk, és megnézzük, mit robbantottak fel az éjszaka folyamán.

Aztán megszólalnak a légiriadót jelző szirénák, és a lakásaink belső folyosóin vagy a földalatti óvóhelyeken keresünk menedéket. Felhalmoztunk vizet és élelmiszert. Vacsoránál megbeszéljük, hogyan készüljünk fel egy atomrobbanásra.

Egy nagybátyám Harkiv környékén, Izjum városában él. Családjával együtt hetekig rejtőzködött otthona pincéjében, amíg az utcákon harcok folytak. A kisunokája megkérte: „Nagyapa, hozz nekem egy kis teát, kérlek.” Kiment hát a pincéből és elment az otthonába. Csak néhány perc volt, de éppen akkor egy rakéta csapódott be az épületbe, és az egész családja meghalt: a felesége, a lánya, a veje és az unokái. A nagybátyám túlélte, de négy napba telt, mire kijutott a romok alól. „Nem tudom, hogyan tudok tovább élni, nem tudom, mit tegyek” – mondja.

Ezt a kérdést – „Hogyan élhetek most?” – minden ukrán felteszi magának. A háború első napjaiban, amikor úgy éreztem, hogy az életem megtört, én megtaláltam a választ:

lerombolhatják a házainkat, a városainkat, de nem lehet elpusztítani a szeretetünket, a szolidaritásunkat, azt a képességünket, hogy segíteni tudunk másokon, az álmainkat.

A háború előtt a Sant’Egidióban a béke iskolájának nevezett foglalkozást tartottam a gyerekeknek. 2021 tavaszán elmentünk a gyerekekkel piknikezni Irpinybe, egy parkba. Nemrég visszamentem Irpinybe, hogy segélyszállítmányt vigyek: a város sok mindenen ment keresztül, a házakat és az iskolákat lerombolták, az emberek az utcán arról beszélgetnek, hogyan vesztették el szeretteiket. És akkor mi Irpinyben is elindítottuk a béke iskoláját: sok gyermek számára ez lett az első hely, ahol újra nevetnek, játszanak és új barátokra találnak.

Sokan találják meg a választ a háborúra abban, hogy másoknak segítenek. A Sant’Egidio közösség már az első napokban igyekezett segítséget nyújtani. Élelmiszert osztottunk az utcán a hajléktalanoknak, még akkor is, amikor Kijevet támadták, amikor az utcák veszélyesek voltak. Központokat nyitottunk a menekültek számára, ahol élelmet adunk nekik, amit nagylelkűen és gondosan küldenek nekünk Európából.

Lépésről lépésre, szívről szívre építjük újra a megtört békét. Ellenállunk a háborúnak, békére van szükségünk, békéért kiáltunk, békéről álmodunk. Egy nap vége lesz ennek a háborúnak, és az a nap újjászületést hoz mindenkinek.

Ma mindannyian – mindenki a maga kicsiny erejével – közelebb akarjuk hozni azt a napot.

Hálás vagyok mindannyiuknak, hogy keresik a módját annak, hogy helyreállítsák a békét Ukrajnában, hogy véget vessenek ennek a szörnyű háborúnak, és megmentsék a szenvedő embereket.

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Forrás és fotó: Santegidio.org

Magyar Kurír