Egy vallás nélküli élettől a szerzetességig – Beszélgetés Czakó Ágnes segítő nővérrel

(...) megnyugtató, az elcsendesedésre különösen is alkalmas ez a környezet. Olyan hely, ahol azt érezhetjük: a figyelmünket, a szemlélődésünket zavaró zajoktól távol, a helyünkön vagyunk. A Segítő Nővérek Kongregációja Szent Ignác lelkisége alapján élő, nemzetközi, pápai jogú szerzetesközösség, amelyet 1856-ban Eugenie Smet alapított Párizsban.

„A tizennyolc éves koromban átélt komoly megtérés vezetett el a hithez. Azt megelőzően nem éltem igazán vallásos életet. Egyetlen kapcsolatom az egyházi dolgokkal a művészettörténeten keresztül létezett, ugyanis képzőművészeti–művészettörténeti pályára készültem. (...) rengeteget tanultam, komoly hivatásként körvonalazódott előttem a művészi pálya: rajzkörökbe, művészeti táborokba jártam, aktívan foglalkoztam vele. A kilencvenes években az országba beköszöntő szabadság elhozta az életembe a hittant: édesanyám íratott be. Úgy egyeztem bele, hogy nem tudtam, pontosan mire vállalkozom. Ahogy fejlődött a kapcsolatom Istennel, felmerült, hogy van egy másik út, amit ő mutat nekem. Egyszer aztán, külsőleg nézve hirtelen elhatározásból (az nem volt olyan hirtelen, mert előtte azért sokat gyötrődtem, és rágódtam, mire ezt a döntést meghoztam, és az egyáltalán nem volt könnyű), úgy döntöttem – a környezetem legnagyobb meglepetésére –, hogy teológiára jelentkezem. Jelek és csodák kísérték a teológiára való felvételim, ez adott egy belső bizonyosságot, hogy az egészet nem én találtam ki.”

„Jelet kértem Istentől, vajon jó döntést hoztam-e, és hirtelen felindulásból nem egy téves útra készülök-e rálépni. Elolvastam a felvételi követelményeket, és kristálytisztán láttam, (...) egyelőre nagyon messze vagyok attól, hogy sikeresen ugorjam meg az akadályokat, sokat kell még tanulnom, képeznem magam. Gyerekek közé jártam hittanórára, ahol pár hét alatt próbáltam behozni (...) lemaradásom. Aztán egy szép napon az intézménytől megjött a levél, és az állt benne, hogy mivel az egész főiskolát átszervezik, abban az évben elmarad a felvételi, s a jelentkezőket az önéletrajz és a plébánosi ajánlás alapján bírálják el, én pedig felvételt nyertem. Ezt valóságos jelként, nem várt isteni fordulatként értékeltem.”

„...fokozatosan más dolgokra fordult a figyelmem. (...) amikor a főiskolán tanultam, még aktívan rajzoltam, képeket adtam el, voltak megrendeléseim, kiállításokon is részt vettem. A művészet sok dologra megtanított (...): fejlesztette a látást, hogy az ember ne fekete-fehéren lássa a világot; értékrendet, ízlést, a történeti korszakok közti kalandozás élményét adta; megtanított arra, hogy amit elsőre látok, az valójában sokkal több rétegű, és sokkal több színből, részből áll össze. Perspektívára és összefüggések látására tanított.”

„A teológia alatt ismerkedtem meg az Egyház belső életével. Intenzíven részt vehettem az Egyház történéseiben, sok szerzetessel ismerkedtem meg. Éreztem, hogy megmozdul bennem valami, amikor a szerzetesség került a homlokterembe. Húzott, vonzott magához. (...) introvertált alkat vagyok, tehát a szerzetesi életet a személyiségemhez közel állónak tartottam. (...) egy ismerősöm javaslatára a segítő nővéreknél töltöttem néhány napot. Itt éreztem azt, hogy hazaérkeztem, a helyemen vagyok. A teológia évei alatt ezután többször látogattam el a segítő nővérekhez. Figyeltem a belső rezdüléseimet, és azt tapasztaltam, hogy ez a benső bizonyosság nem múlik el. Hagytam időt a megkülönböztetésre, azután tudtam, hogy indulnom kell.”

„Van egy alapkarizmája a közösségnek, azon belül látunk el nagyon sokféle feladatot. Ezt a karizmát annyiféle helyen és módon valósítjuk meg, ahányan vagyunk. Jelenleg 380 körüli a rendhez tartozó nővérek száma világszerte. A munkám rendkívül összetett: programszervezés, kapcsolattartás, a háttér biztosítása, lelki kísérés. (...) az a feladat, hogy befogadjuk azokat, akik Istennel szeretnének találkozni. (...) Direkt nem használom azt a kifejezést, hogy lelkivezetés, abban irányítottság van, és mi ezt nem szeretnénk tenni. (...)

Egy biztonságos közeg megteremtése a cél, amelyben az ide érkező fejlődhet, gyarapodhat, új tapasztalatokra tehet szert. (...) az a feladatunk, hogy a hozzánk érkező Istennel mélyebb, szorosabb kapcsolatot alakíthasson ki, és mi támogassuk, segítsük, gondozzuk ezt a találkozást.

A karizmánkból adódó hozzáállással közelítünk a krízisekhez. A válságoknak többféle kimenetele képzelhető el – mi az evangéliumokból kiindulva abban hiszünk, hogy ha már krízishelyzet van, az lehet egy belső fejlődés útja is. Egyrészt azzal az attitűddel állunk bele egy ilyen kísérő kapcsolatba, hogy megteremtjük a biztonságot. (...) Egymástól eltérő felfogást, világnézetet képviselő, nem is feltétlenül vallásos emberrel kerülünk kapcsolatba, és sok szétesett élettel találkozunk. Van, hogy a velünk való találkozásokból új és új kérdések fakadhatnak, és azt is megmutathatják, hogy van egy másik lehetőség is. (...)

Soha nem érdemes feladni, bármennyire is azt gondolja valaki, hogy annyira mélyen van, annyira sok ideje jár a rossz úton, hogy neki már teljesen mindegy. Istennek az a vágya, hogy egy ember se legyen mindegy.

„Idén ünnepeljük alapítónőnk születésének 200. jubileumát, ebből az alkalomból egész évben hirdetünk programokat. Olyan sok zarándoklatot szervezünk, hogy azokból a végén kétszáz kilométer jöjjön ki. Szervezünk csendes hétvégét is, amikor itt lehet lenni, és csendben, imádságban Istennel vagyunk. Vezetett imákkal és személyes beszélgetés lehetőségével segítjük a résztvevőket. A legközelebbi az április 11–13-i hétvégén lesz.”

Az interjú teljes terjedelmében ITT olvasható.

Forrás és fotó: Újvárosonline.hu

Magyar Kurír