Egykori pázmányos kutató a Harvardon

A PPKE honlapján megjelent interjúban Meszéna Domokos munkájáról, élményeiről, terveiről beszélt. Részleteket közlünk a beszélgetésből.

– Honnan indultál, hogy hallottál a lehetőségről? Mi motivált erre a nagy lépésre?

– (...) A laborban, ahol dolgoztam (Természettudományi Kutatóközpont (TTK) Integratív Idegtudományi Kutatócsoport), Dr. Ulbert István vezetésével több futó projektben is részt vehettem a saját kutatásomon felül. Így adódott a lehetőség, hogy a TTK-n tudományos munkatársként folytassam a munkát, valamint az ITK-n hallgató témavezetési és óratartási lehetőségeim is adódtak... Azonban régóta foglalkoztatott, hogy külföldön is kipróbáljam magam, illetve új tudományos attitűdöt, eszköztárat és új területeket is megismerjek, amelyre témavezetőm is rendszeresen biztatta a labortagokat. Azt hiszem, a posztdoktori időszak egy nagyon különleges életpillanat. Talán az utolsó nagy lehetőség, hogy az illető merőben új témába kezdjen, akár teljes szakterületi átnyergeléssel is, de mégis már felvértezve az önálló, kitartó, bizonyíték erejű kutatási tapasztalattal, melyet az elnyert PhD-fokozat garantál. Én nem akartam teljesen új vizekre evezni és pályaelhagyó lenni, de változatlanul sem akartam mindent hagyni, így a köztes „ideális témát” kerestem, ahol még a kompetenciáim érvényesülnek, de én is újat tanulhatok. Abban biztos voltam, hogy az idegtudomány, agykutatás területén képzelem el a jövőmet. Két területet jelöltem ki: az új alapkutatási technológiák (leginkább a transzgenikus riporter és moduláló molekulák, illetve az ezekhez kapcsolódó újszerű képalkotó és mérőmódszerek) hoztak lázba, illetve a transzlációs, humán klinikai vonal. Az előbbi egy teljesen pionír, kísérletezős irány, főként prototípusok gyártásáról és teszteléséről szól, az utóbbi már inkább a megszerzett, állatokon megismert, emberben azonban még nem validált kísérletes technikák átültetéséről, betegágy melletti hasznosulásáról.

– Hogyan kerültél végül Bostonba, milyen program/ösztöndíj keretében?

– A posztdoktori kutatómunka végezhető ösztöndíj keretében, vagy hagyományos munkaszerződéssel is, mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai, én az utóbbi lehetőségekre koncentráltam. Az elmúlt 1,5-2 évben összesen 13 külföldi helyre nyújtottam be álláspályázatot, és 12 visszautasítást kaptam. Ezt azért, bevallom, nehéz volt elhordozni. Külön köszönöm témavezetőm, Dr. Ulbert István rendületlen támogatását.... A megpályázott helyeket én magam választottam ki relevancia és motiváció alapján, és ezek a pályázatok a világ vezető laborjaiba szóltak... Rendkívül kimerítő időszak volt, sok csalódással (vagy éppen tapasztalattal?), míg végül a fáradozásokat siker követte. (...) egy részletes „annotált hőtérképen” vezettem a részeredményeket, ahol a sorok a különféle laborok és az oszlopok pedig az interjú stádiumok, a következő színkóddal: zöld a sikeresen teljesített, piros a visszautasított, kék pedig az elhalt, válasz nélkül maradt stációk színét jelezte. (...) a legtöbb helyen nem az első körben estem ki, hanem tipikusan a 3-4. körös fordulóban maradtam alul, tehát rendre zölden indultak a jelentkezéseim..., de végül mégis kékkel vagy pirossal végződött az összes próbálkozásom. Időközben ezekből számos praktikát tanultam; megerősödtem annak tudatában, hogy a nehézségemmel nem vagyok egyedül, sok friss doktorandusz jár így, akik a világ legkompetitívebb laborjaiban szeretnék folytatni a pályájukat. Majd pedig hirtelen egy nap „bezöldült” az utolsó oszlop is. Szinte biblikus, ahogy az elmúló hónapok és küzdelmek során „nem tudva sem a napot, sem az órát”, én végül nagypéntek délutánján kaptam meg az „offer letter”-t a Harvard Medical School-ból. (De megvártam a másnapot és a feltámadási vacsorát az ünnepléssel). Utólag azt kell mondanom, hogy a legjobb helyek egyikére kerülhettem, és ezért mérhetetlen hála van bennem...

– Mivel foglalkozol kint? A hétköznapi életben találkozhatunk valahol a kutatásoddal?

– (...) vannak olyan súlyos, krónikus, gyógyszer-rezisztens neurológiai (esetemben epilepsziás és tumoros) betegségek, amelyek végül műtéti beavatkozást, tipikusan egy kisebb-nagyobb agyszövet eltávolítását (léziót) igényelnek. Amíg a nem-invazív (szövetet nem sértő) agyi képalkotás látványos fejlődésen ment keresztül az elmúlt néhány évtizedben a páciensek javára, addig a klinikai invazív (idegszövetbe penetráló) elektrofiziológiai eszközök ezt sokkal lassabban követték le, és a mai napig meglehetősen régimódi eszközökkel találkozunk. (...) Ma jelenleg két olyan labor van az egész világon, ahol nagyfelbontású mikroelektródát (név szerint a Neuropixels mérőrendszert) engedélyeztették kísérletes felhasználásra emberi műtétekben. Az egyik ilyen laborban vagyok „non-clinical research fellow”, ami annyit jelent, hogy nincs közvetlen páciens-hozzáférésem, hanem a mérési rendszer kialakításáért, az implantációs stratégiák optimalizálásáért és a keletkezett adatok feldolgozásáért, értelmezéséért felelek. (...) Neuropixels elektródák egyelőre olyan szöveti régióba ültethetők be, ami még ugyanabban a műtétben eltávolításra kerül, így a mi tesztmérésünk reményeink szerint nem okoz fennmaradó kárt a betegben. Ez egy kivételes lehetőség, hiszen bár a humán intraoperatív elektrofiziológia nagy múltra tekint vissza (melynek egyik úttörője épp Dr. Ulbert István témavezetőm volt az amerikai posztdoktor évei alatt), mégis soha senki nem látta még az emberi agykéreg elektromos tevékenységét ilyen részletes felbontásban. (...) Nem hosszabbíthatjuk meg jelentősen a műtétet az általános orvosi kockázatok miatt; nem kapcsolhatjuk ki a környező esszenciális műtéti eszközöket sem, amelyek így jelentős plusz zajt jelenthetnek az érzékeny mikroelektródára. (...) újra kell gondolni, amit korábban az elektrofiziológiáról állatkísérletekben, Faraday kalitkában, jól kontrollált körülmények között megtanult az ember. De épp ettől olyan izgalmas, és ezekben a metodológiai fejlesztésekben vehetek részt én is, mint az idegtudományok terén doktorált bionikai mérnök. Ha valahol, a neurális interfészek témakörében tényleg jól érvényesül a bionika kifejezés: a biológia és az elektronika nálunk szó szerint összeér az agyfelszínen, a műtőasztalon...

– Mit vártál/mitől féltél a legjobban a kiutazás előtt?

– A kórházi közegtől mindenképp tartottam, mivel orvosi egyetemi végzettség híján nem ebben szocializálódtam, a nyelvi akadályok is éreztették a hatásukat... De talán mindezeknél is jobban foglalkoztatott a család integritása, kisgyermekeim és feleségem életének kialakítása, hiszen négyen, két (3,5 és 1,5 éves) kisfiunkkal vágtunk bele ebbe a kalandba. (...) Minden szakmai szempontnál fontosabb volt, hogy a család számára szükséges és elégséges körülmények adottak legyenek, és egy szép környezetben, békében élhessük kis családi életünk, amely nem szenvedi meg az én karriercéljaimat. Ekkor az egész szakmai álom nem érne semmit, ha közben egy számomra még fontosabb dimenziót, a családi szeretetközösséget lerombolná. Ezért a döntéseket mindig feleségemmel együtt hoztuk meg, és mindennap hálát adok azért, ahogy támogat és hihetetlen teherbírással, életkedvvel tartja bennem és a kisfiúkban is a lelket...

– Mi az, amit a legjobban szeretsz kint? Mi az, ami a legjobban hiányzik Magyarországról?

– (...) Szeretem, ahogy a hihetetlen hajtós, de közben motiváló munkamorálban együtt dolgozik a csapatunk; szeretem a naponta új perspektívákkal bővülő kutatásélményt, hogy egy teljesen új területen vagyunk úttörők, továbbá az itteni bostoni magyar közösséget, amely nagyon erős és befogadó. ...szeretem a természet adta csodákat, tűzpiros őszi „foliage”-t (világhírűen élénk levélszínezetet), a szomszédos Maine állambeli hideg fenyőerdőket és zúgó-zord sziklás óceánpartot. Ha tehetem, eljárok futni a Charles River mentén, ez sokban hasonlít a Budapest alatti Kisduna-holtágra, ahol Dunaharasztiban futottam otthon néhány hónappal ezelőtt... Az egyetlen, ami letagadhatatlanul hiányzik, és nem lehet máshogy visszakapni, az a széles család és a régi barátok...

– Milyen terveid vannak ezzel a kutatással, miután hazajöttél? Mi az, amit esetleg szívesen „hazahoznál” a kinti tapasztalataidból?

– (...) egy ilyen technológia átültetése hosszú és nem egyemberes folyamat. Talán épp azért itt, Bostonban sikerült ezt elindítani, mert a világ egyik top kórháza, a Massachusetts General Hospital (MGH) idegsebészeti és műtéti gárdája, a hozzátartozó „clinical research staff”, az intézeti regulációs, etikai, és engedélyeztetési osztály, valamint a Harvard Medical School kutatóbázisa napi szintű szoros kapcsolatban működik együtt évek óta, és ez egy hihetetlenül előnyös intézményi infrastruktúra, stabil ökoszisztéma, ami mögöttünk áll. Mindezek mellett optimista vagyok; mindig is szerettem belevágni új dolgokba. Úgy gondolom, hogy az idegtudományokban Magyarország egy igazi fellegvár, és itt az ideje, hogy ezek az alapkutatási eredmények a páciensek számára is egyre inkább hasznosuljanak. Nem véletlen, hogy épp a napokban jelentette be a Semmelweis Egyetem, hogy posztgraduális klinikai kutató képzési programot indít. (...) megnő a jelentősége egy szakmailag és tudományetikában is alaposan képzett mérnök-tudós generációnak, akik az orvosok mellett alapemberei lehetnek ezeknek a klinikai kutatásoknak.

– Búcsúzóként mit üzennél az ITK-soknak, illetve a külföldi utak előtt álló kutatópalántáknak?

– A pályázási és a kiköltözési időszak, ha valamire, akkor arra igazán megtanított, hogy nem én vagyok az életem irányítója, nem én tartom kezemben az irányítást, bárhogyan is feszülök, teljes kontrollt nem érhetek el, és innentől viszont mindent alázattal és hálával kell fogadni, ami mégis sikerül. És sikerül, mert ha az ember nem teljesen tehetségtelen (és senki sem az!) és kitartó, akkor ez a statisztikai törvényszerűségeken alapuló világunkban is determinálja a sikert. Ráadásul, ebben nem is vagyunk egyedül hitem szerint, hiszen a Jóisten a legváratlanabb időpontokban, a legellentmondásosabb életállapotokból is ki tudja hozni a legjobbat. Így bár még előttem sem tiszta, hogy a saját szakmai kalandomból pontosan mit tudok hazahozni, a lehetőségek mindenképp előttünk állnak, ez is csak egy kikutatandó felada...

Az interjú teljes terjedelmében ITT olvasható.

Forrás: Pázmány Péter Katolikus Egyetem

Fotó: Meszéna Domokos

Magyar Kurír