Egylépéses ima betegségben Laurence Freeman OSB nyomán

Félelmetes az a tapasztalat, amikor a testünk nem úgy működik, ahogyan kellene, vagy ahogyan szeretnénk. Ahhoz hasonló élmény, mint amikor egy barátunk elfordul tőlünk. Ilyen helyzetben hirtelen megváltozik, ahogyan a dolgokat addig láttuk és viszonyultunk hozzájuk. Mindez velem is megtörtént, aminek hatására egyre inkább magamba fordultam, és ennélfogva magányosabbnak éreztem magam. A belső és a külső történések, hatások közötti önvédő mechanizmusom kezdett szétbomlani.

Valójában nincs különbség belső és külső között – a test csodálatos temploma erre tanít bennünket a szenvedés és a gyönyör által. Ennek ellenére gyakran aszimmetrikus, kiegyensúlyozatlan és túlságosan „kívülre fókuszáltak” vagyunk. Kényszerítve érezzük magunkat, hogy az igazság útját külső tevékenységekben keressük; azt gondoljuk, hogy a problémák ott kapnak megoldást.

Ám a problémák valójában a nézőpont megváltoztatásával oldódnak fel.

És pont emiatt hasznos a „belső utat” vizsgálni. Tehát nem azért, mert külön-külön létezik a külső és a belső, hanem azért, mert a belső út elvezet bennünket a valóság természetéhez, feltárja előttünk e két dimenzió egymást kiegészítő minőségét.

Tisztában vagyok azzal, hogy valaki számára a bensőségesség gondolata is irritáló lehet, például amikor úgy érezzük, arra vagyunk szorítva, hogy a problémákat külsőleg oldjuk meg. Ha a „belső ösvényen” keresztül nyitunk a gyógyító teljesség felé, úgy érezhetjük, elvesztegetjük az időnket, hogy elveszítjük a megoldás lehetőségét, vagy olyan új módon kockáztatjuk magunkat, amire nem vagyunk felkészülve. Ezért jobb, ha kiépítjük magunkban a belső út gyakorlatát, hogy amikor kihívásokkal teli idők jönnek, azok ne érjenek minket váratlanul. Egy hasonlattal élve úgy is mondhatom, hogy akkor javítsuk meg a tetőt, amikor süt a nap.

„Sajnálom, hogy ezt kell mondanom…” – mondja majd egy nap az orvos. Sokkolóan hat, és drasztikusan alakítja át az életünket. Mégis, ezáltal megérkezik hozzánk annak a lehetősége, hogy az életünk kitáguljon és elmélyüljön. Egy fizikai betegségen keresztül belevetni magunkat új és bizonytalan létformába megrázó és fájdalmasan magányos lehet. Még akkor is, ha olyan szerencsés helyzetben vagyunk, amiben én is voltam, hogy szerető közösség vesz körül minket. A régi kérdések élénk, új formát öltenek: Ki vagyok én? Mivé válok? Mi fog történni? Elárasztanak bennünket az ilyen és ehhez hasonló kérdések, miközben az önmagunkról és másokról alkotott képünk földrengésszerűen megremeg.

Az igazi én csodája ki fog bontakozni ezen a folyamaton keresztül. De az út rögös, nyugtalansággal és bizonytalansággal teli, amihez nincs sok erőnk.

Voltak időszakok, amikor a betegségem során én is felszabadultnak éreztem magam, és nagy békével voltam jelen a meditációban. Máskor szinte képtelenségnek éreztem, hogy meditáljak. Néha elaludtam, vagy úgy éreztem, hogy a kapcsolat, amelyre a meditációban támaszkodom, éppen akkor tűnt el, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Ez a kapcsolat soha nem szakadhat meg. Amikor újra megjelenik, jobban megértjük. Be kell lépni a hiányába – mint a Rothko-festmények sötét felhőjébe –, nem pedig elmenekülni előle.

Létezik egyetlen egy lépés, az egyszerű, önreflexió nélküli „szív imája”, amelyet meditációnak nevezünk. Ez vezet el minket a szemlélődés határtalan, kegyes szabadságába és örömébe, amely az igazság egyszerű élvezete. Azonban, ahogyan a belsőt és a külsőt egyesítenünk kell, vagy ahogyan séta közben a lépéseink egymást követik,

két rész szükséges a folyamat teljessé válásához: az egyik előrehalad, a másik hátul várakozik.

Mi általában abban reménykedünk, hogy a meditációban elérünk valamit, amit akarunk. Ehelyett az megmutatja a vágyunk illuzórikus természetét, majd rámutat, hogy már megvan, amit valójában akarunk és amire szükségünk van. Vágyakozva meditálni mindig „valamiért” való imádkozás. Az igazi ima önmagában elegendő. Nem eszköz valaminek az eléréséhez, bár természetesen mindent megváltoztat.

Jézus a Getszemáni-kertben létválságban teszi meg ezt az egyetlen lépést, amikor egy kissé továbbment, arcra borult, és így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, távozzék tőlem ez a kehely.” (Mt 26,39) Fontos kulcsszó itt az arcra borult. Az első lépésben arcra kell esnünk, teljesen elfogadva és kifejezve azt, amit érzünk, beleengedve magunkat. Minél erőtlenebbek vagyunk, annál jobb. Akkor tudjuk meg, hogy amivel dolgunk van, akivel alkudozunk, az nem egy kivetített istenkép. A következő lépés spontán történik: „De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te!”

Dante azt mondta: „Nella sua voluntade è la nostra pace”, ami annyit tesz: „Az ő akaratában van a mi békénk.” Bizonytalan vagyok abban, hogy Istennek van-e és mi az „akarata”, de a lényeg világos: az én-akaratomnak fel kell oldódnia. Ekkor a valóság elfogadásával szembeni ellenállásunk is enged, és megérkezik a béke. Ha pedig egyszer ezt a lépést megtettük, soha többé nem kell újra megtennünk az első lépést.

Fordította: Kalmár Petra

Forrás: laurencefreemanosb.medium.com

Fotó: Duna-parti iskola; Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala

Magyar Kurír