Egymásra hangolva, a színház erejével – Beszélgetés Bori Réka és Koltai-Nagy Balázs színművészekkel

A két művész idén nyáron a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon Lehár Ferenc operettjében, a Luxemburg grófjában, szeptember elején Szikora–Zsuffa–Lezsák Az Ég tartja a Földet című musicaljében, a Szegedi Szabadtéri Játékokon Lévay–Kunze Elisabethjében játszik együtt. A kecskeméti Katona József Nemzeti Színház művészeivel pályakezdésről és feladatteljesítésről, nyári fellépésekről és előbemutatókról beszélgettünk; Árpád-házi Szent Erzsébet karakterén keresztül külön kitérve a koroktól független, örök példákra is.

– Hogyan kerültek Kecskemétre, illetve lettek társulati tagok?  

Bori Réka: Vendégként az Egy csók és más semmi című előadásban játszottam először Kecskeméten. Ezután az igazgató-rendező Cseke Péter felajánlotta, hogy legyek társulati tag. Nagyon tetszett a színház és csapat is, úgyhogy – feladva a szabadúszást – igent mondtam.

Koltai-Nagy Balázs: Kecskeméten minden évben megrendezik a Szín-Tár Fesztivált, a színművészeti egyetemek találkozóját. 2015-ben, harmadéves színművész hallgatóként jöttem először ide az osztállyal. A Rómeó és Júlia vizsgaelőadását hoztuk, amit látott a vezetőség. A következő, 2015/16-os évadra vonatkozóan felkínáltak egy újabb lehetőséget, amit örömmel fogadtam. Ezután kaptam meg az immár hosszútávú együttműködésre szóló felkérést.

– A Katona József Színházban, a széles prózai és zenés repertoárnak köszönhetően egy színész mindenféle műfajban kipróbálhatja magát. Milyennek látják belülről ezt a sokrétű, inspiratív színházi műhelyt Kecskeméten?

BR: Azt hiszem, mindkettőnk nevében mondhatom, hogy a pályánk, szakmánk szempontjából kifejezetten jó, hogy sokféle és sokszínű faladatokkal bombáznak minket. Egy művész fejlődését szerintem az tudja igazán elősegíteni, hogy operettben, musicalben, prózában, vígjátékban, drámában is kipróbálhatja magát. Mi tényleg mindent játszunk. Egy bérleti rendszerben működő vidéki színháznak eleve mindenféle közönségigényt ki kell szolgálnia. Évente sok bemutatónk van, így folyamatosan új impulzusok érnek bennünket. Számomra ez is fontos tényező volt, amikor eldöntöttem, hogy ide szerződöm. Ebben a színházban minden műfaj erős; kiváló előadások születnek. Ehhez pedig adott egy olyan társulat, amely alkalmas arra, hogy megfeleljen ezeknek az elvárásoknak és kihívásoknak.

– Persze egyáltalán nem magától értetődő az ilyesfajta univerzalitás. Melyik irányból érkeztek, a prózai vagy a zenés színházi világból?

KNB: Valóban jó lenne, ha ez nem lenne kérdés, és érvényesülhetne az az idea, hogy mindenki tökéletesen tud teljesíteni valamennyi műfajban. De mindannyian tudjuk, hogy ez nincs így. Én először prózai színészként tudtam megnyilvánulni, ilyen jellegű lehetőségeket kaptam. Aztán volt egy szerencsés beugrásom A csárdáskirálynőbe, ami megalapozta a zenei karrierem a színházban. Természetesen sok múlik azon is, hogy egy alkalmazásba vett színész hol, milyen osztályban végzett. Az én mesterem mozgástanár volt; prózai osztályba jártam, ami az indulásomnál egyfajta pozitív skatulya lett számomra.

BR: Nálam épp fordítva történt. Máshol már több prózai előadásban is szerepeltem, de Kecskeméten a már említett zenés darabbal indítottam, és azóta kizárólag zenés darabokban játszottam. Idén lett volna egy prózai előadásom, de a rezsiköltség-növekedést ellensúlyozó pénzügyi racionalizálások miatt ezt a bemutatót törölték. Így előreláthatólag jövőre mutatkozhatok majd be egy abszolút prózai szerepben. Minden műfaj nehéz. Magunkkal kapcsolatban nem vagy-vagy relációban gondolkodom. Nem prózai vagy énekes színészek vagyunk, hanem színművészek. A legjobb tudásunk szerint kell tudni megoldanunk a képességeink alapján ránk bízott feladatokat. Szeretném minden vonalon megállni a helyemet.

– Balázs, Önt már megtalálta a film is, idén év elején mutatták be a mozikban Az almafa virágát, ami magyar-vietnámi koprodukcióban készült. Ezt az újabb utat, terepet kipróbálva szívesen állna később is kamera elé? 

KNB: A film ugyanolyan „járható út”, mint a színház. Nem is tudom, hogy jelenleg milyen a képzés Magyarországon, van-e külön filmszínész szakirány... A film számomra annak a sokszínűségnek, univerzalitásnak a része, amiről a színházi feladatok sokrétűsége kapcsán beszéltünk. Nemcsak azért jó, mert kipróbálhatunk valami újat, hanem minket, színészeket segít abban is, hogy világossá váljanak az erősségeink; miben, melyik műfajban, milyen témában, közegben tudjuk a legjobb formánkat hozni. Nem feltétlenül baj, de kétségtelenül megjelenik irányunkban az a kimondatlan elvárás, hogy legyünk otthon mindenben, ami persze nagyon nehéz. A filmezés rendkívül izgalmas volt, és nagyon szeretném, ha lenne folytatása. Meglátjuk, mit hoz a jövő. Rajtam nem múlik, csupán egyeztetés kérdése.

BR: A filmezés lehetősége plusz élmény, egy következő lépés, egy másik műfaj, amiben megmutathatjuk, mire vagyunk képesek. Azt hiszem, a színésztársaim nevében mondhatom, hogy mindig örülünk a lehetőségeknek, amikor castingokra hívnak minket. Számos tényező egyeztetésén túl a filmezéshez szerintem szerencse is kell. A társulati tagság egyfajta kötöttséggel jár, a színházi elfoglaltságok elsőbbséget élveznek, ezért mi inkább nyáron tudunk forgatni, amikor nincsenek próbafolyamatok. 

– Melyik darabban szerepeltek először együtt?  

BR: Rögtön a kecskeméti bemutatkozásomkor, az Egy csók és más semmiben.

– Ha csak a nyári időszakukat nézem: júliusban a kecskeméti Luxemburg grófjának fővárosi előbemutatója a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, a Szegedi Szabadtéri Játékokon Elisabeth, szeptemberben ismét a Margitszigeten Az Ég tartja a Földet. Milyen ez a folyamatos közös munka? Könnyebb, közvetlenebb vagy éppen nehezebb, feszültebb úgy, hogy a civil életben is egy párt alkotnak? 

BR: Mindkettőnk nevében mondhatom, hogy nagyon szeretünk együtt játszani. Nem véletlen, hogy ennyi közös feladatot kapunk. Sokszor mondták már nekünk, hogy milyen jól működünk együtt a színpadon. Nyilván e bensőségességhez hozzájárul a közelségünk. Nem kell elölről kezdeni az ismerkedést a próbákon, mint az új partnerek esetében. Ráadásul minden közös munka újabb és újabb rétegeket, mélységeket tár fel előttünk.

– Az Ég tartja a Földet című musicalnek tavaly az Erkel Színházban volt a premierje. Mikor találkoztak először a darabbal? A rendező, Cseke Péter kérte fel Önöket most e „felújítás”, a kecskeméti bemutató főszerepeire?

BR: Mivel Erzsébet szerepében el tudott volna képzelni, engem Péter már a budapesti bemutató előtt meghívott a castingra, de akkor egyéb feladataim miatt végül nem tudtam azon részt venni. De elkezdtem a felkészülést, és pár dalt már nemcsak hogy megismertem, hanem meg is tanultam a darabból. A következő évadunk első bemutatója Az Ég tartja a Földet lesz Kecskeméten, így Péter most nekem szánta Erzsébet szerepét. Készülve rá, feltűnt, mennyi minden változott az általam korábban megtanult dalokban is. Igyekszem elmélyülni az általunk játszott darabok irodalmi alapanyagaiban, történeti hátterében; nemrég ezért vettem kézbe újra például A kőszívű ember fiait is. Az Ég tartja a Földet próbáinak megkezdése előtt olvastam el Zsuffa Tünde regényét.        

KNB: A darab budapesti változatánál nem kerültem szóba, az igazgató úr nem keresett meg, az okát nem is tudom...

BR: Bocsánat, én tudom. Rómeót játszottál. 

KNB: Igen, tényleg! Kecskeméten dolgoztam, úgyhogy hónapokra előre lehetett tudni, hogy a Koltai-Nagy Balázs úgysem ér rá. A közelgő bemutató kapcsán most viszont szerencsém van részt venni benne.

– Zsuffa Tünde sokszor, sokfelé emlegette, milyen nehezen szánta rá magát e középkorban játszódó történelmi regény megírására. Sokat vívódott; tartott tőle, hogy nem találja meg a kapcsolódási pontokat, nem talál utat a mai olvasókhoz, e 13. századi legendás történet nem érinti meg azokat, akikről szól, a fiatalokat. Önök számára könnyű volt az azonosulás a szereplőkkel, vagy színészként hasonlóképpen ambivalensek az érzéseik?

KNB: Szakmai szempontból azt mondhatom, kötelességem foglalkozni a szereppel, jelen esetben Lajossal, és meg kell találnom benne mindazt, amivel személy szerint azonosulni tudok. Erzsébettel kapcsolatban nagyon különlegesnek találom, hogy ennyire eltökélt, elkötelezett, és ilyen rendíthetetlen az állásfoglalása. Izgalmas kérdéseket vet fel a személye: honnan a bizonyossága, a szent meggyőződése, a szeretete? Mitől gondolja azt, amit? Mi határozza meg a cselekedeteit; miből fakad kifogyhatatlan energiája?... Nagyon érdekes ez a témakör, egyáltalán a hit kérdése. Erzsébet példakép lett, aki sokakat motivál ma is.

BR: Ahogy Tünde, kezdetben én is féltem ettől a témától. Folyamatosan változtak az érzéseim: tartottam tőle, ugyanakkor most már nagyon várom a bemutatót. Kíváncsi vagyok, hogyan tudjuk közösen Péterrel, Tündével, a társulattal megvalósítani ezt az irodalmi, zenei anyagot, és létrehozni Erzsébet személyét. Elbizonytalanított az, miként tudom majd az ő mérhetetlen hitét ábrázolni; jól „megcsinálni”, hogy az igaz legyen. A regényt olvasva kicsit megnyugodtam, mert rájöttem, hogy Erzsébetet nem kell valamiféle merev, életidegen szentként elgondolni és akként játszani. Vérbő, szenvedélyes lány volt, aki nagyon szerette a férjét. Ugyan fiatalasszonyként, huszonnégy éves korában elhunyt, mégis teljes életet élt. Azt éreztem, hogy igen, ezzel az érzelmekkel teli, erős, cselekvő karakterrel tudok azonosulni. Erzsébet ma is épp annyira példaértékű és érvényes, mint amilyen a 13. században volt. Ezt a komoly üzenetet kell átadnunk a nézőknek. Ha sikerül, akkor célt értünk. Szerintem ez az emberi értékeket közvetítő, tömény darab nagyon is érinti a mai fiatalokat, mert valójában – történelmi kortól függetlenül – róluk szól. Én, Bori Réka nem vagyok ennyire elkötelezett a hitemben, mint Erzsébet, és nem tudom azt, amit ez a lány tudott, de sokat tanultam általa. Azt például, hogy ami minket, embereket összeköt, az Isten, a Gondviselés, a sors, vagy nevezzük bárhogy, örök, lényegünk része, velünk van. Minden, ami Erzsébet személyiségében magával ragadó volt, ma is az. Olyan ereje van, amit nem tudok megmagyarázni.

– Számos népszerű, immár klasszikusnak számító zenés darabban játszottak már. Ilyen esetben viszont érzik annak a felelősségét, hogy egy új, pontosabban nemrég bemutatott magyar musicalnek a sikere, a jövője Önökön is múlik?

KNB: Szerintem máshonnan érdemes nézni ezt a kérdést. Fontosnak tartom leszögezni: ha az ember sikert akar „csinálni”, akkor az nem fog összejönni. Sokkal érdemesebb azzal foglalkozni, hogy megkeressük a darab mondandóját, igazságát, a szereplők motivációit. Nekünk – ahogy korábban szakmai szempontból utaltam is rá – muszáj azonosulnunk. Ezzel kell foglalkoznunk, ez a feladatunk. Ha segítőkészen, önzetlenül hiszünk abban, amit csinálunk, és mi szerepileg igazak, igaziak vagyunk, akkor a darab sikeres lesz, meg fogja találni az utat a nézőkhöz, akik szerintem hálásak lesznek érte.

BR: Egyetértek Balázzsal. Nekünk a legjobb tudásunk szerint, apait-anyait beleadva kell játszanunk. A szakralitás ugyan rendre megjelenik a színházban, de ennek a darabnak a középpontjában kifejezetten a hit áll, ami ebben a sűrűségben viszonylag ritka. Én magánemberként azt remélem, hogy olyanokat is sikerül elérnünk, akik eddig egyáltalán nem, vagy csak ritkán jártak színházba. Szeretném, ha minél többen találkozhatnának azzal, hogy a színháznak, az előadóművészetnek micsoda ereje van; rohanó, zaklatott világunkban milyen megnyugvást tud adni. Nagyon hiszek a színház erejében.

– Megfogalmazták már magukban, hogy miért ezt a hivatást választották? Habitus, közlésvágy, adni akarás…?

KNB: Esetemben pusztán az adás önmagában nem lenne teljesen igaz. Ez egy érdekes vice versa dolog a néző és a színész között. Annak idején persze én is elhatároztam, hogy adni szeretnék az embereknek… Persze, persze. De mit és hogyan? Először nekem kell kapnom, hogy legyen miből adnom. Én pedig úgy tudok kapni, hogy elmélyülök az adott szerepben, a különböző emberi viszonyrendszerekben. Az irodalomból, a szövegből, a rendelkezésre álló anyagból, illetve annak a színpadi megvalósításából kapom az energiát, és azt tudom aztán konvertálva átadni a közönségnek. Ha ez sikerül, jól csinálom, a nézők visszasugározzák felém az érzéseiket – a szerepemtől függően – hála, öröm vagy éppen undor formájában, teljesen mindegy. És amit visszakapok, abból tudok aztán újra adni. Olyan ez, mint a perpetuum mobile.

BR: Nehéz kérdés. Még nem jöttem rá, hogy miért pont ezt a hivatást választottam. Persze lehetne sokféle sablonválaszt adni, de ezt kerülném. Egyelőre ott tartok, hogy teszem a dolgom, aztán remélem, idővel majd erre is rádöbbenek. De belegondolva: nem is biztos, hogy szükség van válaszra. Elég csak az, amit említettem: a színház erejébe vetett hitem.

Szerző: Pallós Tamás

Fotó: Góg Zsolt/Kecskeméti Nemzeti Színház

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2023. július 23-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.