EgyMásra utalva – Szerzetesi közösségek vezetői a szervezetfejlesztésről

A megszólalók: Hortobágy Cirill OSB apát (2018–); Lobmayer Ágnes Judit SSND tartományfőnöknő (2013–2021); Labancz Zsolt SchP tartományfőnök (2011–2019); Urbán József SchP tartományfőnök (2003–2011), generálisi asszisztens (2015–); Guba András SchP tartományi asszisztens (2003–2011), a Sapientia Főiskola rektorhelyettese.

– Milyen tapasztalata van a közösségek, szervezetek hosszabb távú fejlődéséről, kibontakozásáról, megerősödéséről?

Urbán József: Vannak jó, reményteli tapasztalataim. Hadd kapaszkodjam a kérdésben szereplő szóba! Ha van „hosszú távú” előretekintés, akkor már jó pályán mozgunk. Ha egy szervezet fölteszi azt a kérdést, „mik akarunk lenni, miről akarjuk, hogy megismerjenek minket, milyen hatást akarunk kifejteni?”, akkor jó pályára állt.

Hortobágyi Cirill: Azt tapasztaltam, hogy ahol valóban beleállnak egy közösségfejlesztő folyamatba, kialakul egy elfogadott, használható működési rend. Így tudják kezelni a szükségszerűen felmerülő problémákat. Ez pedig a rendezettség érzetét teremti meg, biztonságérzetet nyújt. Az emberek megtalálják a helyüket a szervezetben.

Labancz Zsolt: Van tapasztalatom arról, hogy hosszú távú stratégiai terv megfogalmazása folyamatot indít el, résztervek születnek, világossá válnak a célkitűzések, s egy stratégiai terv lehetővé teszi a személycserék ellenére való folytonosságot, kontinuitást. A küldetés s annak tevékenységekben való megvalósulása mellett azonban ott van – legalább is többé-kevésbé s persze soha nem elválaszthatóan – a közösségek alakulásának, azok fejlesztésének a kérdése. Tapasztalataim szerint ez egy nehezebb terület. Hiszen valójában mit is jelent itt a szervezetfejlesztés? Mi az irány, amely felé haladni szeretne egy-egy közösség?

Rendalapítónk, Kalazanci Szent József világosan megfogalmazza azt, ami minden szerzetesközösségre – s valójában minden keresztény közösségre is – igaz: ezek a közösségek a „szeretet tökéletességére” törekszenek. A szeretet tökéletessége és az arra való törekvés pedig Jézus Krisztus követéséből fakad, ebből meríti értelmét és lehetőségét. S akkor a szervezet-, illetve közösségfejlesztés célja sem lehet más:

növekedni a szeretetben, egyre odaadottabban, egyre teljesebb szívvel követni Jézust.

S ez olyan terület, amely érzékenyen érint mindnyájunkat személyesen. Talán ezért is ódzkodnak sokan a szervezetfejlesztéstől a szerzetesi közösségekkel kapcsolatban.

Guba András: Azt tapasztalatom, hogy a reflexió, a tudatosság, a szembenézés a konkrét valóságunkkal kikerülhetetlen, ha közösségünk élni, és ami ezzel egyenértékű: változni, fejlődni szeretne. Amikor egy-egy problémagócnak, -gubancnak megtaláljuk a nevét, vagyis előttünk is világossá válik, hogy az mi is – holott addig csak a tüneteit, terhét, nehézségeit és szorongást keltő jelenségeit tapasztaltuk –, erőre is kapunk és keresni tudjuk a továbbvezető utakat. S mivel ez egy közösség esetében közös, együttes folyamat, a tagokat az együtt megtett út, a folyamat, minden esetleges átmeneti fájdalmával és ütközésével együtt, még inkább összehozza. Nagyon nagy közös öröm, amikor végigverekedjük magunkat olyan témán, amibe addig talán nem mertünk belevágni, és a végén ráébredünk, hogy találunk közös pontokat, tudunk együtt továbblépni. Az is nagyon felszabadító, ha egyre csökken azoknak az érzékeny területeknek a száma, amiket tabuknak hiszünk.

– Saját közösségére, szervezetére, vezetői működésére hogyan hatott a szakmai segítség elfogadása?

Urbán József: Felszabadító, megújító módon. Nekem olyan tapasztalatom van ilyesféle megújulásról, amelyben volt külső segítség. (Nem állom meg, hogy leírjam: teológiailag szerintem minden Istentől jövő segítség kívülről jön. Az ex opere operato elv valamiféle lényegi kívülről érkezést mond ki. A jövő pedig par excellence kívül van. Jézus szavai a jövőből szólnak hozzánk.)

Hortobágyi Cirill: Nálunk nagyon fontos volt, alapvetően segített minket. Ám így utólag nézve gondviselésszerűnek tartom, hogy párhozamosan zajlott egy másik folyamat is, a rendszeres vizitációk folyamata. Ez pedig a spirituális megújulásról szólt. Egy egyházi szervezetnél csupán a szervezeti, működési racionalizálás nem elég. Ennek spirituális alapjait és kapcsolódásait is meg kell találni.

Sok év után eljutottunk egy taktikázások, játszmák nélküli (vagy legalább is lecsökkent ezek száma, és néven tudjuk nevezni, ha felbukkan) nyílt kommunikációra. Letisztultak a jog-, hatás- és felelősségi körök. Lett egy szervezeti tábla (amit szükség esetén alakítunk). Számomra is tisztázódott, hogy mi az én feladatom, hogy kell továbbfejlődnöm, hogy azt jobban betöltsem.

Labancz Zsolt: Egy-egy közösségben nagyon sokszor kiengesztelődésre van szükség: megrekedt kapcsolatok, felgyülemlett és elraktározott fájdalmak, sértések nehezítik a tagok kapcsolatát. A szerzetesektől persze azt várná az ember, hogy ők a „profik” ezen a területen. Persze azok ők, csak valahogy megakadtak ezen az úton. S akkor egy „külsős szakember” segítsége jól jöhet ezen a téren is: pusztán technikákból soha nem születik igazi megbocsátás, kiengesztelődés – ehhez mélyebb elköteleződés, szándék szükséges. De a lépések konkrét megfogalmazása, egyáltalán a tematizálás, a lehetőség kimondása elindíthat személyeket, közösségeket ezen az úton. Néha a szándék megvan, de épp annak tudása hiányzik, hogy milyen konkrét lépések is vezetnek a szándék megvalósítása felé.

– Mi a feltétele annak, hogy egy közösség valóban változzon, fejlődjön, kibontakozzon? Összefügg-e, és hogyan, ez a vezetői kultúrával?

Hortobágyi Cirill: Alapvetően vezetői kultúra függvénye ez egy egyházi szervezetben. Nálunk anno nem az első számú vezető irányította a változási folyamatot, de egy arra alkalmas rendtagot, teamet jó lélekkel felhatalmazott. Végigkövette a történéseket, és egyetértett vele.

– Mik nem működnek egy szerzetesi közösségnél, ami esetleg másutt igen?

Urbán József: Nem tudom, van-e ilyen. Szívesen – de óvatossággal is – mondanám azt, hogy alázatra van szükség a segítők részéről. De ezt úgy pontosítom – és ez az óvatosság a részemről –, hogy ennek az alázatnak nem szabad az egyházi intézmény valamiféle vélt és megkülönböztető „szentségének” szólnia, hanem egyszerűen csak azt kell hogy jelentse, hogy az illető teológiailag tisztában van dolgokkal. Ha nem helyesen (amit korábban úgy mondtam, hogy alázattal) állnak hozzá a közösséghez, akkor nem működik. De ahogy fentebb,

alázaton itt is egy elengedhetetlen szakmai vonást értek: tisztelettel; tudva, hogy a másik élete a másiké.

Labancz Zsolt: Alapvető kérdés, hogy a szerzetesi közösségekkel kapcsolatban mit is jelent a fejlesztés. Egy-egy szerzetesi közösség önmagában cél. Általában van valamilyen pasztorális és/vagy pedagógiai, szociális tevékenysége is egy-egy közösségnek. E tevékenységek fejlesztése szintén nagyon fontos terület, s itt talán könnyebb fogódzópontokat találni, hogy miben is állhat a fejlesztés. Ilyesmik merülnek fel: a küldetés pontosabb megfogalmazása, a régi küldetési terület és karizma újrafogalmazása, hosszabb távú jövőtervek készítésének elsajátítása, a szervezet alapértékeinek kimondása, a szervezeti kultúra alakítása stb. A közösségek fejlesztése területén egy fontos terület a kommunikáció fejlesztése a közösség tagjai között. Általános tapasztalat, hogy sok közösségi probléma, feszültség oldható azáltal, ha tanuljuk a kommunikációs technikákat, szabályokat. Felmerül persze a manipuláció veszélye: azért tanulni ezeket a „soft skill”-eket, hogy majd nagyobb hatással tudjak lenni a másikra. Ez persze perverzió, kiforgatása a lényegnek. Egy-egy szervezet-, illetve közösségfejlesztési alkalom tudja segíteni a közösség tagjainak találkozását, egymás jobb megismerését. Általában egyszerű eszközök ezek, amelyek mégis valóban segítenek, hogy a tagok – testvérek – tudjanak növekedni egymás megismerésében, s így megértésében, elfogadásában. S ezáltal növekszik a szeretet – ami végül is a cél, ami annak idején mindenkit megszólított, elhívott.

Hortobágyi Cirill: Egy fejlesztői folyamat mindenekelőtt módszerekre tud tanítani, például nyílt, erőszakmentes kommunikációra stb. Stratégiaalkotást, jövőtervezést hatékonyan képes inspirálni, de ne avatkozzon bele, ne vállaljon át döntéseket, ne találja ki a megoldást a közösség helyett. Nekünk együtt kell maradnunk a nagy konfliktusok feloldása során és azután is. Ha egy profán szervezetben az egyik fontos poszton csere kell, akkor keresnek a munkaerőpiacon, és a régi munkatársat – ha képtelen változni, elfogadni a változást – elbocsátják. Ez nálunk nem alternatíva. Leváltjuk, de marad a szervezetben.

– Milyen jellegű hitelességet várnak egy szervezetfejlesztő szakembertől?

Urbán József: Ez az előbb említett hozzáállás (alázatnak neveztem) fontos. Szakmai hozzáértése is belépő. Intelligencia, érteni készség és képesség, megérteni egy számára idegen kultúrát. (De ez – ismétlem – általánosan is érvényes elvárás.) Fontos a tudása, az, amit a szervezetről tud általában. Ez a megközelítés frissítőleg hat, új szempontokat hoz be, lehetővé teszi, hogy új módon lássunk önmagunkra. Talán abban nem kompetens, amiben más szervezetek – vagy egyének – esetében sem: tudniillik a másik életében. De ezt egyszerűen szakmai kérdésnek tartom, vagyis nem gondolom, hogy az Egyház esetében rendkívüli dolgokról lenne szó formális értelemben.

Lobmayer Ágnes Judit: A szerzetesi közösség általában többgenerációs, ami azt is jelenti, hogy igen eltérő a tagok hozzáállása a külső szakember bevonásához. Vannak, akik már régóta azt várják, hogy megjelenjen végre egy külső szakember. Ők elsősorban szakmai szempontból méregetik a közösségbe érkező „külsőst”: mennyire hatékony, mennyire tudja kezelni a folyamatban fellépő feszültségeket, stb. Vannak a közösségben olyanok, akik félnek a külső ember bevonásától. Tartanak attól, hogy belső ügyeinket „kiteregessük”; idegenek számukra a módszerek, amelyeket várhatóan be fog vetni az illető. Világi mivolta is aggályos számukra: vajon mennyire fogja megérteni szerzetesi világunkat, hitéletünket stb. Az a tapasztalatom, hogy ha olyan felkészült, tapasztalt szakembereket sikerült bevonnunk, akik tekintettel voltak az érzékenységekre, akkor bizalmat szavaztak nekik a nővérek. Elfogadták és megkedvelték őket. Sokat segített, ha a külső szakemberek tanúságot tettek hitükről, családi életükről. Ha derűt hoztak, felszabadítottak bennünket, és úgy élhettük meg, hogy közösségünket erősítő volt a találkozás, amelyben tanulhattunk, növekedhettünk és felüdülhettünk. Volt olyan folyamatunk, amelyben minden fázist bibliai eseményekkel hoztunk párhuzamba, ezekről neveztük el az egyes lépéseket. A két vezetőt pedig – keresztnevüket felhasználva – Péter és András apostolnak neveztük el. Ez a szakrális és barátságos terminológia sokat segített a szakmai folyamatban.

Labancz Zsolt: Úgy hiszem, szerzeteseknek és szerzetesközösségeknek is alapvető – lényükből, hivatásukból fakadó – igénye az, hogy mindazt, amit tesznek s ami történik velük, Istennel hozzák kapcsolatba; életük, tevékenységük, döntéseik az Istennel való kapcsolatban találjanak motivációra, értelemre, megerősítésre. Enélkül a szerzetes felületesnek érezheti a közösségfejlesztő alkalmakat. S épp ez az a terület, ahol a szerzetesek általában nagyobb tapasztalattal „rendelkeznek” – amennyiben rendelkezni lehet spirituális tapasztalatokkal –, mint a fejlesztők: erre adták oda az életüket, rendszeres imaélet, intenzív lelkigyakorlatos időszakok jellemzik – általában – a szerzeteseket. Maguk a szervezetfejlesztők is sokszor úgy tekintenek a szerzetesekre, mint „spirituális profikra”.

A konferencia programja részletesen ITT olvasható.

Forrás: Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola

Fotó: Fábián Attila

A képek a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán készültek a pap- és szerzetesnövendékek 2023. február 18-i találkozóján.

Magyar Kurír