„Vászonjézus” – Pasolini: Máté evangéliuma a Párbeszéd Háza új sorozatában

Kultúra – 2017. szeptember 27., szerda | 20:25

„Vászonjézus” címmel új sorozatot indított a Párbeszéd Háza, amely bemutatja, hogyan jelenik meg Jézus Krisztus alakja a filmművészetben. Szeptember 26-án este Pier Paolo Pasolini 1964-ben készült, „Máté evangéliuma” című, fekete-fehér filmjét vetítették.


KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Az olasz rendező szöveghűen vitte filmre Máté evangéliumát, de ez nem jelenti a történet szimpla elmesélését. Maximálisan kihasználja az abban rejlő értelmezési lehetőségeket, képileg, színészileg és zeneileg is, harmonikus összhatást létrehozva a különböző művészeti elemek között.

A film által ábrázolt Jézus komoly, méltóságteljes személyiség, tökéletesen átérzi küldetésének rendkívüli súlyát. Magányosnak látszik, noha az idő előrehaladtával egyre nagyobb tömeg követi. Tekintetében végig ott van valami megmagyarázhatatlanul szelíd szomorúság, sebzettség, védtelenség a világ gyűlölködésével, érthetetlenségével szemben. Olthatatlan vágy él benne, hogy segítsen az embereken, s a tehetetlenség érzése a miatt, hogy sokan nem akarják elfogadni tőle a segítséget, elutasítják tanítását. Emellett türelmetlenség is izzítja, hiszen földi küldetése igen szűk időintervallumot tesz ki, ezt kell maximálisan kihasználnia, hogy az emberekhez eljuttassa az örömhírt. Érezni, hogy rettenetes feszültség lüktet benne, amit igyekszik kordában tartani, de nem mindig sikerül, így a nyolc „jaj”-nál (23,13–36) vagy a városok korholásánál (11,20–24) hatalmas fájdalommal és indulattal szakad ki belőle az elkövetett vétkek és mulasztások miatt a fenyegető büntetés lehetősége.

Jézus csodái közül szerepel a filmben a leprás (8,1–4), a béna (9,1–8), a vak ember meggyógyítása (9,27–31), valamint a kenyérszaporítás (14,13-21). A dramaturgia mindig ugyanaz: a gyógyulást remélő beteg természetes egyszerűséggel közeledik Jézushoz, arcán a jóságba, szeretetbe vetett ősbizalom, erős hit abban, hogy Jézus képes meggyógyítani őket. A csodatételek végrehajtása közben az Úr arca mindannyiszor szelíd, szeretet sugárzik róla, s valami határtalan jóság, ami természetesen ébreszt bizalmat a gyógyulást vágyó betegben. Érezni Jézuson, hogy mérhetetlenül fáj neki a rengeteg nyomorúság, a rossz eluralkodása a földön, de megvan benne az elszántság, hogy enyhítse a szenvedők kínjait, gondjait, segítsen azokon, akik hozzáfordulnak.

A film gyönyörűen ábrázolja Mária és József kapcsolatát. A kezdő képsorokban hosszasan nézik egymást, József szemrehányó tekintettel konstatálja Mária áldott állapotát, mérhetetlen csalódottság van benne, képtelen felfogni, hogy az okoz neki ekkora fájdalmat, akit a legjobban szeret a világon. Mária fiatal, hamvas bőrű leány, tükörsima, gyönyörű arcáról angyali jóság sugárzik, tekintetében enyhe, szemérmes zavar tükröződik, fogalma sincs, hogyan magyarázza meg a megmagyarázhatatlannak látszó dolgot, hogy nem bűnös, hiszen a Szentlélektől fogant, s a Messiást hordozza méhében. Nem védekezik, nem mentegetőzik, hiszen nincs miért, de megérti József csalódottságát. Isten kegyelmére bízza magát, érződik rajta a bizalom, hogy az Úr nem hagyhatja magára, ha egyszer abban a hihetetlen kegyelemben részesítette, hogy az Ő egyszülött fiát hordhatja a szíve alatt. Közben háta mögött a kis házikó ajtajában több asszony jelenik meg, titokzatos háttérként, nem tudni, fenyegetést jelentenek-e számára vagy védelmet, vele vannak-e vagy ellene. Mária nagyon egyedül van ezekben a pillanatokban, de ez csak a látszat, hiszen ott van mögötte az isteni Gondviselés. József hátat fordít Máriának, elindul, fogalma sincs, hogy hová, merre, nincs már előtte semmi cél. Gyors léptekkel halad, egy kis térre érkezik, gyermekek játszanak, érdeklődve figyelik a váratlanul idetévedt felnőtt férfit: mit keres itt közöttük? Józsefet nem érdeklik a gyermekek, minden álma összeomlani látszik, nem lesz felesége, sem gyermeke, sorsa a hideg magány, kimarad az életéből mindaz, ami szép, ami értelmet ad az emberi életnek. Lefekszik a hideg kőre, elalszik, olyan most, mint egy reményvesztett, társadalomból kitaszított hajléktalan. Ebben a totális reménytelenségben következik az angyali jelenés (1,19–25), majd a hatalmas megkönnyebbülés, kimondhatatlan öröm és szeretet a jegyesek között, csupán képi eszközökkel kifejezve. Boldog, szemérmes egymásra mosolygásuk többet elárul két ember mély lelki összetartozásáról, mint ezernyi, szavakban elmondott, hangzatos vallomás.

Jézus és a tanítványok kapcsolatát sokrétűen ábrázolja Pasolini. Jézus gyakran halad sebes léptekkel, de útközben is prédikál, miközben a tanítványok követik. Statikus jeleneteket is láthatunk, Jézus beszél, a tanítványok ülnek és figyelnek. Tekintetük kifejezi, hogyan viszonyulnak Mesterük szavainak az értelméhez, arcuk azonban szoborszerűen mozdulatlan, többségüknél meg sem rezdül. Gyakran érezzük úgy, hogy nem értik, mit mond Jézus, de valami titokzatos felsőbb erő arra kényszeríti őket, hogy kövessék. Három tanítvány rendelkezik karakteres vonásokkal: János, aki mosolygós, lelkes ifjú, amikor csatlakozik Jézushoz, szinte a föld fölött repül a boldogságtól, hogy élete alapvetően megváltozott; Péter, aki Jézus háromszori megtagadását követően meglett férfi létére keservesen, vigasztalhatatlanul zokog, mint aki elvesztette minden önbecsülését, jövőbe vetett reményét; valamint Júdás, akinél pontosan végig lehet követni az áruláshoz vezető utat…

Az egyik jelenet utal rá, hogy Júdás a közösség pénzügyeinek intézője. Miközben Jézus magához engedi a gyermekeket, Júdás ételt vásárol, magvas gyümölcsöt, s amikor a többi tanítvány köréje gyűlik, megkínálja vele őket is. Ez egy jól működő közösséget feltételez, amelyben a tagok szolidárisak, megosztják egymással, amijük van. Júdás azonban más, mint a többiek, és ez nem válik előnyére. Amikor Jézus virágvasárnap bevonul apostolaival Jeruzsálembe és kiveri a kufárokat a templomból (21,12–13), a tanítványok is megdöbbennek, nem értik, miért cselekedte ezt Mesterük, különösen érthetetlen számukra a lelkéből kirobbanó elementáris düh. Júdás azonban nem csupán megdöbben, nála mintha választóvonal lenne ez az eset. Arcán értetlenkedéssel vegyes méltatlankodás jelenik meg, tekintete szigorú. Lelkileg megrendül, ez az a pont, ahonnan képtelen tovább követni Mesterét. Júdásban kevés a hit, bizonyára nem véletlen, hogy a fügefa megátkozása után ő kérdezi, miért száradt ki a fa hirtelen, Jézus pedig hozzá intézve szavait feleli: „Bizony, mondom nektek: ha volna hitetek és nem kételkednétek, nemcsak a fügefával tehetnétek meg ezt, hanem ha azt mondanátok ennek a hegynek: »Emelkedj fel és vesd magad a tengerbe«, megtörténne. Mindazt, amit hittel, imádságban kértek, megkapjátok.” (21,18–22)

Az, hogy Betániában a név szerint meg nem nevezett asszony megkeni Jézus fejét a drága kenettel, csak a döntő lökést adja meg Júdásnak az áruláshoz. Az asszony itt jámbor lélek, mosolya együgyű, megrémül, amikor Júdás szóvá teszi, hogy Jézus hajára öntötte a drága kenetet, ahelyett, hogy a szegényeknek adták volna. Még mielőtt megszólalna, Jézus ránéz Júdásra, mint aki előre tudja, hogy mit fog mondani. Ismeri valamennyi tanítványát, legbelsőbb rezdülésüket, érzésüket, titkos gondolataikat is. Máténál egyébként – ellentétben a filmmel és János evangéliumával (12,1–8) – nem Júdás, hanem a többi tanítvány méltatlankodik (26,6–13), mégis Júdás határozza el ekkor, hogy elárulja Jézust (26,14–16). A filmben rohanva távozik Kajafáshoz, mintha attól tartana, hogy meggondolja magát. Amikor megkapja a harminc ezüstöt, Júdás arcán kapzsi lélekre valló, primitív mosoly jelenik meg, annak öröme, hogy végre olyan pénzhez jutott, amivel azt tehet, amit akar, nem kell megosztania senkivel. Az utolsó vacsorán Júdás szinte rémülten tekint Jézusra, amikor azt mondja: „Az Emberfia ugyan elmegy, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja. Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik.” (26,24) Júdásban kettős érzés játszódhat le itt, egyrészt a félelmetes végiggondolása annak, hogy mit jelenthet Jézus jövendölése, illetve annak iszonyatos felismerése, hogy számára már nincs visszaút.

A zsidó főpap, Kajafás hatvan év körüli, ősz halántékú, tekintélyes, tudós kinézetű férfi. Arcának bőre kissé már megereszkedett, s ez enyhe elpuhultságot ad a külsejének, de érezni, hogy ha szükségét látja, kérlelhetetlenül dogmatikus tud lenni. A filmben nem csupán a háttérből, visszahúzódva a templom falai közé irányít, szinte mindig jelen van Jézus és a zsidó vének, írástudók egyre hevesebb, indulatosabb vitáin. Időnként ő áll a frontvonalban, személyesen is vállalja a vitát Jézussal, az esetek többségében pedig fejének biccentésével vagy tekintetének villanásával utasítja azt a farizeust vagy írástudót, akire hárul ez a feladat.

Poncius Pilátus helytartó ugyancsak tekintélyes külsejű férfiú, nem érti, miért kellene Jézust halálra ítélnie, csupán egyetlen dolgot szeretne, hogy túlélje politikailag a zsidók egymás közötti, számára követhetetlen vitáját.

Jézusnak a Zsidó Főtanács előtti kihallgatása távolról van ábrázolva, nem látjuk az arcát senkinek, csak a szöveget halljuk. A keresztút kezdete nagyon mozgalmas, Jézus támolyog a kereszt súlya alatt, Mária hasztalan próbál fia közelébe jutni, a katonák durván ellökik. Később lelassul minden, stilizált lesz az ábrázolás, drámai feszültséget keltve, hogy aztán a keresztre szegezéstől kezdve ismét felgyorsuljon minden. A római katonák szenvtelen arcát egészen közelről mutatja a kamera, amint a szögeket beleverik Jézus tenyerébe, s ugyancsak premier planban látszik Jézus fájdalomtól eltorzult arca a kereszten. Szemben Máté evangéliumával, Pasolini filmjében Mária is ott látható a keresztfa alatt, János apostollal együtt. Mária arcán mérhetetlen fájdalom, szinte őrjöngve fogadja fia halálát.

Ebből az abszolút reménytelenségből bomlik ki a feltámadás öröme. Jézus arcán szelíd, megkönnyebbült mosoly, a küldetés teljesítése fölött érzett boldogság. A négy égtáj irányából rohannak felé a benne hívő és reménykedő emberek, minden generációból és nációból, kifejezve Jézus tanításának egyetemes, mindenkire vonatkozó igazságát. Felszabadult boldogság érződik mindenkin, amit kifejez a lelki gátakat felszabadító, harsogó gospel zene is.

Pasolini Jézus-filmjében kivételes összhang van a kép, a színészi játék, a szöveg és a zene között. A jelenetek többsége festményszerű, a középkori mesterek – Giotto, Fra Angelico, Francesca – lényegre törő egyszerűségét, ugyanakkor lelki és szellemi gazdagságát, misztikus mélységét idézik fel. A történetet végigkísérő zenei aláfestés eklektikájában fejti ki rendkívüli hatását, Bach, Mozart, Beethoven, Sosztakovics művei, valamint a gospel eksztázisos örömdallamai hallhatók a filmben. A dél-olasz táj szikár kopársága éles ellentétben van az evangéliumi szöveg lélekbe hatoló mélységével. Az egyszerű szereplők közül többen színesbőrűek, a paraszti munkát végzők ruházata pedig az orosz muzsikokéra emlékeztet. Pasolini úgy hűséges Máté evangéliumához, hogy a művészi összhatás révén egyetemes érvénnyel értelmezi újra a történetet, anélkül azonban, hogy akár egyetlen sort is meghamisítana abból.

* * *

A film végén Sajgó Szabolcs, a Párbeszéd Házának igazgatója kérdezte a filmről Illés Dávid református esperest és Lázár Kovács Ákos esztétát, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docensét.

Illés Dávid elmondta, sok minden kavarog benne a film megnézését követően. Pasolini filmje 1964-ben készült, és ő is ebben az évben született. Harminc éve látta először a filmet, és most úgy érzi magát, mint aki részeg, mégis szomjazik. A református esperes megnézné még egyszer az alkotást, saját közösségében, de csak egyetemistáknak és az idősebb korosztálynak vetítené le, mert úgy érzi, hogy a középiskolások a film lassú ritmusa és a gyakran közel mutatott arcok különleges karaktere miatt végignevetnék a történetet.

Lázár Kovács Ákos egyetemi oktatóként szintén úgy tapasztalta, hogy az ehhez hasonló filmeket a fiatalok unják. Rámutatott ugyanakkor: ez a film alapvetően egy olyan ember alkotása, aki marxista alapokon áll. Az ábrázolt Jézus kicsit Che Guevarás, harcos Jézus. A marxista háttér a zenei betéteknél is feltűnik, Jézus legkomolyabb beszéde közben a munkás gyászinduló szól. Pasolini szerette a kemény munkásarcokat, és ezek gyakran tűnnek fel a különböző alakoknál, de például a gazdag ifjú kifinomult arisztokratára emlékeztet. A történet látszólag egyszerű, de minden mozzanata tudatosan ki van dolgozva. Gyönyörű pillanatok is vannak a filmben. Máté evangéliumának ez a feldolgozása erős gyürkőzés a rendező részéről: megismerni egy mindenkinél magasabb intelligenciát, igyekezni megérteni Isten hozzánk intézett szavait. Kétezer éve törekszünk erre.

Sajgó Szabolcs egy elmélkedéshez hasonlította Pasolini filmjét: megelevenedik az evangélium, olyan, mintha a Szentírást olvasnánk; narráció, de gyönyörű.

A Párbeszéd Háza igazgatója a nézőket is megkérdezte, mit gondolnak a filmről. Az egyik hozzászóló katekumeneknek ajánlaná, egy másik pedig az összes egyházi iskolának. Egy idősebb hölgy szerint Pier Paolo Pasolini nagy bocsánatkérése ez a film. Azzal kapcsolatban, hogy az ehhez hasonló alkotásokat a mai fiatalok unják, egy középkorú férfi a pedagógusok felelősségére figyelmeztetett: vajon bele kell ebbe nyugodni, igazodni a korízléshez, vagy éppen a tanárok feladata lenne, hogy felhívják az ilyen filmek különleges értékeire a figyelmet? Ami persze fáradságos munka, de nem megkerülhető. Ellenkező esetben, a közízlés tovább silányulásának következményeként a filmművészet olyan nagy alakjai, mint Bergman, Pasolini, Fellini, Tarkovszkij művei hamarosan feledésbe merülnek, a helyüket pedig átveszik olyan rendezők, akik meg sem közelítik az ő művészi színvonalukat.

Fotó: Párbeszéd Háza

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria