Együtt vagyunk Egyház – A nagymarosi plébániára látogattunk

Riportunk második darabja annak a 2022-ben indult sorozatnak, amelyben plébániákat szeretnénk bemutatni: azokat, amelyek partnereink az Új Ember hetilap és Adoremus liturgikus kiadvány terjesztésében.

„Nem könnyű száguldó vonatra felszállni” – így fogalmazott, amikor arról kérdeztük, hogyan látott munkához az új szolgálati helyén.

Csáki Tibor harminchat évi lelkipásztori tapasztalattal a háta mögött, gyakorlatilag a járványhelyzet kellős közepén került Nagymarosra plébánosnak. A pandémia megnehezítette a dolgát. „Minden papváltás krízis, nehéz a hívőknek, s a papnak szintén, még akkor is, ha olyan gazdag életű egyházközségbe érkezik, mint Nagymaros” – kezdi a beszélgetést.

„Az ifjúsági találkozóknak köszönhetően egyfajta nosztalgia élt bennem a település iránt. 1978-ban, még civilként vettem részt először nagymarosi találkozón, s azután sokszor jöttem, később már káplánként, kollégium- és iskolaigazgatóként, plébánosként. Szent hely volt ez számunkra. Balás Béla, Kerényi Lajos hozta létre itt az első közösségeket, ők mindmáig összetartó erőként vannak jelen a település életében. Az itt szolgáló lelkipásztorok ezt az örökséget vitték tovább.

„Ebbe a munkába kellett beleállnom, egy olyan helyzetben, amely nem tette lehetővé a személyes kapcsolatfelvételt. Egyelőre alig volt mód a találkozásokra.”

„Nagymaroson nagy múltú közösségek működnek, amelyek megszokták az önállóságot – mutatja be szolgálati helyét a plébános. – Keresem, hogyan tudok kapcsolódni hozzájuk, miként tudom segíteni őket. Aktív lelkipásztor utódja vagyok, de

Isten országa onnan sarjad, ahonnan öntözzük. Mindegyikünk másként végzi a szolgálatát, az enyém is egy út, egy másik.

Szeretném megmutatni az embereknek, hogy papként valóban az életük része akarok lenni. Ha az ember keresi, megtalálja a feladatot, én pedig nem ijedek meg a munkától.”

Csáki Tibor plébános számára fontosak a személyes kapcsolatok, vallja, hogy azok hiányában csak általánosságokról lehet prédikálni. „Amit papként követek, azt a járványhelyzet miatt eddig alig gyakorolhattam itt. Nem végezhettem azt a szisztematikus munkát, amit megszoktam. Nem tudom látogatni a családokat, az emberek be vannak zárkózva. Akikhez mennék – a kereszteltek, elsőáldozók, bérmálkozók családjai –, azokhoz nem jutok el a zárlat miatt. Mintegy húsz család otthonában jártam eddig, az Egyház legbelső tagjainál, akik vágynak arra, hogy vendégül lássák a papot. De ez nem a misszió. Az még nem kezdődhetett el” – mutatja be a helyzetüket.

A járvány miatt nem lehetett plébániai hittant tartani. A templomlátogatásra is kihatott a pandémia: az emberek eltűntek a templomból. Először a hívek fele tért vissza, mostanra mintegy a háromnegyede. Sokan megszokták, hogy otthonról, a fotelből is követhetik a misét. A kényszerű helyzetnek azért a sok hátrány mellett előnye is volt: felismertük például, hogy a templom bennünk van, és a Gondviselés így is segít minket. Meg kell találnunk azt, ami minden nehézség ellenére is jó a mostani életünkben, akkor is, ha több a rossz, mint a jó – mondja Tibor atya.

Új kezdeményezésekkel szólítja meg a nagymarosiakat. Havi rendszerességgel tartanak szeretetvendégséget, ahol a szentmise után az egész egyházközséget összehívják, köszöntik a névnaposokat.

„Tanuljuk azt a kultúrát, hogy nem elszigetelten, kis csoportokban, hanem együtt vagyunk Egyház.

Nagymarosnak szüksége van erre” – hangsúlyozza, és hozzáteszi: szeretné, ha az egyházközségi élet minden kereső ember előtt nyitva állna.

Több fronton kezdődött meg a munka: összegyűjtötték a kamaszokat, a középiskolásokat, és megtalálták a kapcsolatot a kicsikkel is. „A gyerekek alig várják, hogy péntek este legyen, és jöhessenek a plébániára. Pattogatott kukorica, pizza várja őket, kirándulás, taizéi imaóra, dicsőítés. A gyerekeknek élmény és tapasztalat kell, az vezet el az azonosuláshoz” – ezt Pécsi Rita neveléskutatótól tanulta Tibor atya. Nyáron hittanos tábort szerveztek, nemrég pedig kamaszok és fiatalok együtt előszilvesztereztek a plébánián. Volt családos kirándulás, házasság hete, és egyre több munkatárs segíti a plébánost: akolitusok, felolvasók, ministránsvezetők. Egy-egy rendezvény, szertartás már a közös munkájuk eredménye – sorolja Csáki Tibor az eredményeket.

Azt is hangsúlyozza: nagyon figyel arra, hogy a közösségi életük ne merüljön ki a külsőségekben. Fontosnak találja, hogy a rendezvényeket, együttléteket áthassa a kölcsönös szeretet, és az egymás közötti kapcsolatokban megjelenjen Isten. Értékesnek tartja a településen folyó karitászmunkát, a beteglátogatók szolgálatát. A szintén hozzá tartozó Zebegényben, ahol korábban nem voltak közösségek, megalakult a férfi- és a női kör, családcsoport indult, bibliaóra kezdődött. Mindenütt erősödnek a személyes kötelékek, és egyre több munkatárs csatlakozik hozzánk” – összegzi az életüket.

Tibor atyát 1986-ban szentelték. Nagyobb és kisebb településeken is szolgált; iskolát, kollégiumot igazgatott; az Egyházmegyei Katolikus Iskolák Főigazgatóságának (EKIF) vezetőjeként összefogta a Váci Egyházmegye oktató-nevelő munkáját. Lelkipásztori tevékenységének első meghatározó tapasztalatát Dabas-Sárin szerezte, ahol három éven át volt káplán. „Hagyományos, népegyházi világ volt, de az isteni Gondviselésnek köszönhetően foglalkozhattam fiatalokkal, és megtanultam hitoktatni. Öt-hat hittanórát tartottam naponta, kirándulásokat, nyári táborokat szerveztem. Jó időszak volt. És jó volt megélni a rendszerváltás éveit, örülök, hogy a részese lehettem ennek a korszaknak. Akkor még nem alakultak ki az egyházi élet struktúrái, ebbe az építkezésbe kapcsolódhattam be.”

Pályájának következő állomása Vác volt, a székesegyházban lett káplán. 1991-ben a városba érkező piaristák újraindították a gimnáziumot. A püspök a Szent József Kollégium igazgatásával bízta meg. „Ahogyan Robinson kialakította az életét a lakatlan szigeten, mi is úgy építkeztünk.” Aztán elindult a Karolina Katolikus Általános Iskola, és egy év után Tibor atyát bízták meg a vezetésével. „Kezdettől fogva közel állt hozzám az iskolaügy, a szívemben hivatást éreztem a tanítás iránt. Mielőtt pap lettem, gépészmérnöknek tanultam, és arra gondoltam, műszaki tanár leszek.”

Vácot Monor követte a szolgálati helyek sorában. „Balos, inkább protestáns város volt. Ez utóbbinak köszönhetően nagyon szépen meg tudtuk élni az ökumenét. Ökumenikus iskolánk volt, a négy felekezet lelkészei minden héten ott voltunk a tanárok között, igyekeztünk megadni a neveléshez a spirituális alapokat.

A katolikus hitélet felépítése missziós feladat volt a településen. Az egyik templomot körbevették a bokrok, sok-sok év alatt minden elgazosodott, általános volt a közömbösség. Nekiláttam kiirtani a bokrokat, az emberek pedig látták, hogy dolgozom, és lassanként jöttek segíteni. Egy évvel később már foci- és kosárlabdapályánk volt az udvaron.

Tíz éven át minden szombaton fociztunk. Ahogy református paptársam mondta, a focipálya helyettem is prédikált.

Szép, felfutó ág volt ez, sok felnőtt ember találkozott a hittel mind a három hozzám tartozó településen. Ők lettek az Egyház aktív tagjai, és Isten küldött munkatársakat, mindenhová adott embereket. Kezdetben két idős néni volt a hitoktató, de aztán a fiatalok közül hárman elmentek a Sapientia főiskolára, hitoktató szakra. Hittek nekem, hogy érdemes, és idővel ők lettek a hitoktatóim. Isten országa mustármag volt, és hatalmas fává nőtt. Ebben a helyzetben, 2014-ben lepett meg Beer Miklós püspök azzal a kéréssel, hogy legyek az EKIF főigazgatója, s mellette a váci Fehérek templomának plébánosa. Fájó szívvel hagytam ott Monort.”

A katolikus iskolák főigazgatóságához mintegy harminc intézmény tartozott, voltak közöttük átvett, illetve alulról építkező iskolák is. Új pozíciójában Tibor atya azt tekintette az egyik fő feladatának, hogy „megkereszteljék” az iskolákat, s az evangéliumi tanítást ne csak a hittanórákon adják át a gyerekeknek, hanem a mindennapi életvitelben is. Csáki Tibor spirituálisként ma is jelen van az iskolaügy területén, lelkinapokat tart tanároknak, és törekszik arra, hogy ápolja a párbeszédközösséget. Hitvallása:

éhséget kell ébreszteni az emberekben a jóra, hogy belső késztetésből kezdődjön el a formálódás, és „ne csak Krisztus csodálói, hanem követői legyenek”.

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. február 6-i számában jelent meg.