Elakadásaink és önértékelésünk keresztény szemmel – Bellovics Gábor SJ tartott előadást fiataloknak

A fiatalokat megszólító A Föld „show"-ja februári rendezvényére teljesen megtelt az Apor Vilmos Közösségi Ház nagyterme, a meghirdetett előadás kezdési időpontjában még kisebb-nagyobb székhalmokat hordtak be a rendezők az újonnan érkezők számára.

A kiemelkedően nagy érdeklődést Bellovics Gábor SJ előadása elején azzal magyarázta, hogy kimondva-kimondatlanul sokan küzdenek önértékelési problémákkal, keresztény körökben pedig kevésbé tisztázott és kifejtett ez a téma, s az ebből következő tájékozatlanság sok félreértelmezésre adhat okot.

A előadó elsősorban arra kereste a választ, hogy „mi a szerepe az Istennel való kapcsolatunknak abban, ahogyan önmagunkat látjuk”. A főként fiatalokkal foglalkozó szerzetes azt tapasztalja, hogy a felnövekvő generációban él a vágy arra, hogy félelem és bizalmatlanság nélkül éljenek a kapcsolataikban, ugyanakkor minduntalan megszólal egy belső hang is, amely kérdésekké formálódik bennük, például ilyenné: „Vajon elmondhatom-e a véleményemet, és egyáltalán érdekel bárkit is?” 

Bellovics Gábor rámutatott, amikor időt szánunk arra, hogy elgondolkodjunk az önértékelési problémáinkon – lényegében önmagunkon –, akkor előbb-utóbb eljutunk a szüleinkkel való kapcsolatunk kérdésköréhez is.

Az előadás során elhangzott: kulcsfontosságúak a két-három évesen megélt tapasztalataink. Önbecsülésünket alapvetően határozza meg a gyermekkor ezen időszaka. A lélektan területén elfogadott tudományos konszenzus szerint a korai anya-gyermek kapcsolat megalapozza felnőttkori kapcsolódási képességeinket is.

Az az egészséges, ha a pici baba sírására újra és újra adekvát válasz érkezik a szülőtől. Mielőtt az édesanya megtanítja az anyanyelvet (szavakat), meg kell tanulnia gyermeke „anyanyelvét” (sírásának jelrendszerét), így alakul ki a kicsiben az ősbizalom.

Az így kialakult érzelmi biztonság révén stabilizálódik bennünk az a meggyőződés, ami szavakban így összegezhető: az életem minden nehézség ellenére értékes, valakinek fontos vagyok, és ez a valaki nem távoli, hanem elérhető számomra.

Terápiás és segítő beszélgetésekben is alkalmazzák azt a módszert, hogy az édesanya visszatükrözi, azaz kimondja gyermeke aktuális állapotát: ha a kicsi azért sír, mert éhes vagy fáradt, akkor megnyugtatja, s közben azt mondja neki: éhes vagy, fáradt vagy. A felnőttkori elakadásainkból való továbblépésben is sokat segít, ha valaki kimondja, megfogalmazza azt, amit érzünk, azért, hogy tisztábban láthassuk a helyzetünket.

Bellovics Gábor hozzátette, elakadásaink többsége a korai gyermek-szülő kapcsolat hiányosságaiból ered, de ez nem jelenti azt, hogy a nehéz kezdetnek determinálnia kell a felnőtt életünket (a múltunkkal foglalkozni annyiban érdemes és értékes, amennyiben a jelenünkben tapasztalható elakadásaink feloldását segíti).

A felnőtté válás fontos lépése, hogy rátekintünk az életünk teljes – kudarcoktól, nehézségektől sem mentes – valóságára, és felelősséget vállalunk a jövőnkért.

Az előadó rámutatott, éppen ennek hiányát jelzi, amikor például a párok arról panaszkodnak, hogy a másik nem találja ki a kimondatlan gondolataikat, az érzéseiket, pedig az volna úgymond „a szeretet legmagasabb foka”. Kétéves korban talán igen, de felnőttként már nem – szögezte le Bellovics Gábor.

Az említett téves szemlélet rendszerint oda vezet, hogy valamelyik félben megfogalmazódik: a másik talán nem is az igazi, nem szeret, mert nem is vagyok elég jó stb.

Ez a negatív spirál aztán a párkapcsolatban eltávolodáshoz vezet, emellett az önbecsülés hiányára is rámutat. „Felnőttként igenis ki kell mondanunk vágyainkat, szükségleteinket, meg kell beszélnünk egymással a problémáinkat, csalódásainkat, meg kell osztanunk egymással az érzéseinket, gondolatainkat” – hangsúlyozta az előadó, majd rávilágított a megkülönböztetés (jezsuita alapfogalom) fontosságára: a lelki sérüléseinkkel való szembenézésre, azok elfogadására, elhelyezésére az életünkben.

Ezzel kapcsolatban Jeges Mirjam kármelita nővért idézte: „Attól, hogy nem tagadjuk el a sikertelenségeinket, a keserű tapasztalatainkat, tragédiáinkat, még nem kell tragédiát csinálni az egész életünkből; helyet adhatunk ezeknek, de ne foglalják el az összes helyet!”

Az előadó összefoglalóan azt mondta: a felnőtt ember számára fontos az a belátás, hogy minden nehézség ellenére értékes emberré formálta az élet. „Nem a sikereink vagy a sikertelenségeink határozzák meg az értékességünket, nem szükséges minduntalan azt szondáznunk, hogy biztosan jók vagyunk-e a másik szemében.

Fogadjuk el a valóságot: nem kell jóváhagynunk, vagy szeretnünk, csak el kell ismernünk, hogy létezik! Az egészséges önbecsülés jele, ha a nehézségeinket úgy szeretnénk megoldani, ahogyan azt mi tudjuk –  folytatta a jezsuita szerzetes. 

Az evangélium szellemében erről az alapról továbblépve pedig így fogalmazott: keresztény szóhasználatban az elengedés szinonimája tehát az elfogadás; elfogadása annak, amit nem vagyunk képesek meg nem történtté tenni.

Egy hétköznapi helyzetet tekintve például az önbecsülésünket növeli, ha akkor is szeret minket a másik, amikor éppen nem vagyunk jó passzban, s ez közelebb is visz minket egymáshoz a kapcsolatunkban.

Istenhez – mint gondoskodó szülőhöz – közeledve pedig azt tapasztalhatjuk, hogy egyre szabadabban fogadjuk el a környezetünkben élőket, már nem a megfelelő mennyiségű mosolyt keressük, ami visszaigazol minket; elfogadjuk, hogy a másik ember másként is láthatja ugyanazt. „Hiszen olyannak ismerhettem meg Istent, aki szelíd, megtapasztalhattam irgalmas hozzám fordulását” – vallotta meg az előadó.

A Föld „show”-ja rendezvény végén Bellovics Gábor SJ a fiatalok kérdéseire válaszolva javasolta, hogy kapcsolódjanak be az ország számos részén elérhető lelkigyakorlatos alkalmak valamelyikébe, mert mint mondta, "ajánlatos, hogy az önmagunkkal való szembenézés, az Istennel való kapcsolatunk elmélyítése útján ne egyedül induljunk el."

Körössy László/Magyar Kurír

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír