Éld bele magad, különben favágás az egész – Elhunyt Alberti Árpád

Alberti Árpád nem hivatkozik ez utóbbiakra, arcán finom mosoly, odaül a Rösler-zongorához (gyermekkora óta elkíséri a hangszer) – előtte César Franck és mások neve hangzik el –, s önfeledten játszani kezd. Örömmel. „Ez hangzik fel majd az aranymisémen is, május 22-én.” S az általa életre hívott kórus énekel. Meghitt, feldúsult délelőtti óra.

Az alsógödi polgári família 1944-ben a front elől Bajorországba menekült. „Édesapám a hadseregben szolgált, anyuval, húgommal és dédnagyanyámmal utaztunk el, éppen Mikulás napján.” 1947 őszén tértek haza. Az édesapa azonban továbbment Franciaországba, a család kettészakadt, „mi meg az egyik utolsó transzporttal hazakerültünk, Ro­sen­heimben született öcsémmel együtt”. Sokszor előfordult háborús történet ismétlődött meg.

Harmadik osztályos koráig német gyerekek között járt iskolába. „Később a nyelvet sajnos nagyrészt elfelejtettem, de húgommal idehaza néhány hónapig még németül beszéltünk egymással.”

Mire hazatértek, a gödi házat elfoglalták a betelepülők. Egyetlen szoba jutott nekik, „anyu a helyi iskolában tanított, de később, azon a címen, hogy nyugatos, elbocsájtották”. Ma már egyre kevesebben ismerik ezt a kifejezést, a nyugat-európai országokba menekülteket bélyegezték meg és üldözték ezen az alapon a kommunisták. „Ekkor költöztünk a Práter utca és Nap utca sarkán lévő házba, nagyanyám lakásába, aki nagyapa 1945. őszi halála után egyedül maradt a viszonylag tágas lakásban.”

Alsógödön barátjával, Mózsa Palival hatalmas gombfocicsatákat vívtak, s „ekkor kezdődött vallási életünk Nagy László atyánál. Pestre kerülve Pali barátom vitt be a Regnum Marianumba, ő ugyanis már regnumi gyerek volt”. Tizennégy éves korában, mélysötét történelmi időben. 1953-at írtak, s Árpád atya akkor kezdte el tanulmányait a Kandó Kálmán Szakiskolában. A Regnumban „vezető atyánk a legendás Tompa Nándor volt. Az ő nagy garnitúrájából, a Sirályok csapatából kerültek ki vezetőink: Knerler János, Horváth Gyurka, Hankó László és Hankó Sándor ikrek – éppen tegnapelőtt láttam Hankó Sanyit Farkasréten, a misén”.

Adódik a kérdés: atya, nem félt? „Vagány” hetykeséggel tekint föl: „Én is azt vallom, amit Balás Béla püspök mondott a Parma Fidei-díj átvételekor: eszünk ágában sem volt félni.”

Hittanórák magánlakásokon, ministrálás, kirándulás. „Ez volt a lényege az egésznek, a közös élet; ez ivódott belém, s vittem tovább ezt a magatartást akkor is, amikor megkezdtem papi pályafutásomat.”

Könnyűáramú szakon végezte középfokú tanulmányait. „A papi hivatás ekkor még szóba se jött” – nevet jóízűen. Közben a forradalmat már kamaszként élte át. „A Regnum tánciskolát szervezett a nagyfiúknak a Gerlóczy utcában.” (A polgári körökben városszerte ismert Mimi néni oktatta ott tánclépésekre a fiatalokat, és nevelte illemre őket.) „Az egyik táncóra estéjén – kedden – tört ki a forradalom. Vezetőnk, Hankó Sanyi akkor érkezett a Ligetből, s újságolta: ledöntötték Sztálin szobrát. Erre mindenki rohant a kabátjáért, irány a városba. A Bródy Sándor utca és a Kiskörút találkozásánál már égett egy autó, s akkor kezdődött a lövöldözés a rádiónál.”

Érettségi után, 1957-ben a Mérésügyi Hivatalban vállalt munkát. Az elektronikai laboratóriumban dolgozott két évig, közben érlelődött benne a pedagógiai érdeklődés. „A papságra még akkor sem gondoltam, mígnem egy este, amikor Tompa atyánál voltam beszélgetni, rákérdezett: – Fiam, nem gondoltál arra, hogy pap legyél? Nem, soha, válaszoltam. Na, gondolkodj rajta, folytatta az atya. Ez volt 1958. október 15-én.” Alberti Árpád – nyilván nem véletlenül – pontosan emlékezik erre a napra. Mint ahogyan arra is, a bölcs ember finom rezignációjával, hogy az esztergomi szemináriumból „rövidesen kitettek”. Mert a „nem, soha” válasz 1959-re hívássá változott. „Kirúgták az ábécét – persze, állami nyomásra, néz rám fiatalosan ragyogó szemével: Alberti Árpád, Balás Béla, Czike Imre. Minket regnumi kapcsolataink miatt, Imre titokban ciszterci szerzetes volt.” Ekkor folyt az 1962-es, második Regnum-per. Schwarz-Eggenhofer Artúr apostoli kormányzó sírva közölte velük: „Fiaim, itt az Állami Egyházügyi Hivatal levele: huszonnégy órán belül el kell hagynotok a szemináriumot. De folytassátok a tanulást, titokban vizsgáztok majd, s egyszer vissza fogtok kerülni.”

Balás Bélát Major Sándor atya „bújtatta” Lábatlanon, Árpád atyát Kabar Sándor énektanár révén Bognár Lajos tokod-altárói plébános fogadta be kisegítő kántornak.

1965-ben elérkezett a szentelés ideje. Ehhez fűződő élménye ma is megindítja érzelmeit. A zeneszerető – és zeneértő – fiatalember, aki ismerte már Kodály Magyar miséjét és más műveit, s vonzódott a magyar népzenéhez is (ezzel kapcsolatban könyvsorozatban adta közre értelmező tanulmányait és gyakorlati útmutatóját), élete nagy eseményére levélben meghívta Kodály Zoltánt, aki meleg hangú levélben válaszolt a papnövendéknek. „Görög nyelven idézett benne a Titusz-levélből, majd a zárómondatot magyarul írta (fejből idézi Árpád atya), s ez került rá az aranymisés emléklapomra: Életre szóló dynamist (görög betűkkel). És kitartást kívánva a szűk úton. Üdvözli: Kodály Zoltán.”

S következtek a helyezések: falusi káplánkodás után „legszebb éveimet töltöttem az esztergomi bazilikában, ahol Cséfalvay Palival és másokkal voltam karkáplán 1968 és 1970 között.” Majd Budapest következett, s 1972-től huszonhat éven át, 1998-ig a Szent István-bazilikában szolgált. Természetesen – természetesen? – mindvégig káplánként. Majd Rákospalota, a Magyarok Nagyasszonya-templom, végül a Szent Mihály-templom következett.

Életöröm, szinte csintalan frissesség. Balás Béla szerint Alberti Árpád Budapest egyik legérdekesebb papja – így nyilatkozott Szilágyi Ferenc Árpád atyáról készített portréfilmjében. Talán azért, mert olykor el tudott hagyni bizonyos formaságokat a szellemi és lelki mélyút (vagy magasút) kedvéért. Hogy milyen ez? Tompa Nándort idézi: egy nem keresztény ember így szólította meg a házban, ahol laktak: „Hallom, fiam, papnak mentél. Azt ajánlom útravalóul,

nagyon éld bele magad abba, amit majd cselekedned kell. Nagyon éld bele magad, különben favágás az egész.”

Árpád atya eltűnődik, fénylik egyénisége: „Ez a beleélés számomra adva volt, nem kellett keresnem, egyszerűen jött belőlem.”

Fotó: Fábián Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2016. május 22. lapszámában jelent meg (szerző: Elmer István).