Elek László SJ: In memoriam Rudan Mária

Az Isten országa már itt, a földön közöttünk van. Ha még nem is a maga teljességében. Teszünk-veszünk hát. Szeretünk, izzadunk, elfáradunk, haragszunk, hibázunk, szeretünk, és próbálunk szeretni. Lekuporodva Jézus lábához, vagy a konyhában. És jól van ez így.

Jó Atyám, Teremtőm, Istenem!
Visszahívtál, s hozzád vágyik lelkem.
Nagy hatalmadért hódolat illet Téged,
Atyai kezed a bajban óvott, védett.

Aztán piff, egyszer csak elvisz a mentő. Van, amikor van előszele. Van, amikor évekig készülünk rá. Van, amikor nem is visz. És van, amikor piff az élet közepén, a minden közepén, a semmiből. És elvisz. Harsog. Villog. Szirénázik. És csak nézünk ki a fejünkből. Hirtelen átkerül a fókusz. És felborul, és felborulna sok minden. Ha lenne erőnk felfogni. De még csak üvölt a sziréna a lelkünkben.

Szent Fia Istennek, áldott Krisztusom,
Végső szavam színed elé jusson:
Ki meghaltál értem keresztfádon.
Égi hazámat tőled hittel várom!

Az orvoslás az tudomány. Nem mindig egzakt, de tudomány. És vannak gépek, és mérések, és számítások, és sok-sok tapasztalat. Bízni kell bennük és bízunk bennük. De aztán a tudományuk gyakran ki kell mondja, hogy ennyi volt. Nincs reális remény. Emberileg. Persze hogy nem adják fel ennyivel. Mert tudják, hogy nem ők az élet és halál urai. Emberileg megteszik, amit. … Majd a túlóra utáni extra munka után átöltöznek és hazamennek. Hogy másnap folytassák.

Szentlélek Úristen! Mindig a jóra hívtál,
Most se hagyj el, mikor rám a megnyílt sír vár!
Oly sokszor vigasztaltál gondban, vészben,
Üdvösségem ma tőled újból kérem.

Mi meg ostromoljuk az eget. Zeng a könyörgő imáktól a Menny. Először mindenki maga. Aztán közösen is, szervezve is. Van aki csendesen, szinte bocsánatkérően. Vagy erőből, minden maradék hitét belepréselve. Akár üvöltve trágárul, mert még annak is van helye. Hiszen ha másért nem, hát alkalmatlankodásunkért azért csak. Hát nem ígértél nekünk még nagyobb csodákat is? Hát akkor most, itt az alkalmas szent idő! Gyerünk, hé!

Szűz Mária, Istennek szent Anyja!
Hányszor szállt hozzád szívem hangja,
Hogy halálom óráján, imádkozzál értem,
Tőled ezt bízva, buzgón kértem.

Hogy eközben ők mit kezdtek egymással két és fél napon át? Talán némán, de minden erejét beletéve birkóztak, mint Jákob? Nem, dehogy saját magáért. Inkább a be nem fejezett tettekért, a folytatásért kiáltó szeretésért, igen egész konkrétan az emberi méltóságunkért. Ó annyi minden van, amit még csak most, amit nem lehet így, hiszen olyan… olyan széllelbéleltek mind. Vagy inkább tárgyalóasztalhoz ültek, papírokat kiteregetve, hatalmas érzelmekkel mégis koncentráltan és leginkább egymásra figyelve megvitatták, hogy hogyan tovább: idelenn vagy odafenn. Mert ott vannak az érvek és mindig ott vannak az ellenérvek is. Mert ott vannak, azok akik eddig rá voltak bízva (igen, picit én is), akiknek szüksége van és tényleg szüksége van még rá.

Szent Őrangyalom és védőszentem,
Pártfogoljatok Isten előtt engem!
A hit-, remény-, szeretetért áldva áldom,
Ő lehet egyedül célom, boldogságom.

Á dehogy ez történt. Inkább ez: nézték egymást. És látták egymást. Immáron színről színre. És ott, ahol már nincs idő, ott idő kellett, hogy egyre csak potyogjanak a könnyek. És az éppen érzések és kérdések és vágyak és hiányok és beteljesülések nagyon-nagyon sokféleségének együttes potyogásától a homályos immár kitisztuljon. És ettől csak jobban és mégtöbb és méginkább. És abban ott van minden. Minden és mindenki. És akkor a szentáldozásban már itt a földön annyiszor eggyé lett kettő immár egészen és végleg és beteljesedve …

Ettől még persze ömlenek tovább a könnyek. Sírnak. Ők is, úgy egyen-ketten. És én is. És mi is. Mi is. És a mi könnyeink is olyan sokfélék. És ebben is most benne van minden. Ha éppen fájdalom és bánat most sokkal sokkal több is.

Adj, Uram, áldott nyugodalmat hívednek,
Engedd örök fényét látnom fönn a mennynek!
Hadd dicsőíthessem ott a Háromság egy Istent,
Köszönve oltalmat, létet, halált, mindent!

Forrás: Eleklászló.hu

Magyar Kurír