Élet az Atya szeretetében – A Hoxar házaspár tanúságtétele az irgalomról és a gyógyulásról

Vicki és Robert elsőként Walesben találkoztak az Atya szíve (Father’s Love) elnevezésű evangelizációs szolgálat üzenetével, egy szemináriumon, amely éppen abban a hotelben zajlott, amit abban az időben két másik keresztény házaspárral együtt vezettek. Amit ekkor tapasztaltak, annyira mélyen érintette őket, hogy idővel feladták a szállodavezetést, és Isten hívását követve ennek az üzenetnek szentelték az életüket. Kezdetben a nemzetközi Atya szíve-csapatok munkáját segítették Észak‑Európa több országában, majd egy, az életükben bekövetkező nehéz időszak után újra megerősödve, megkapták első önálló meghívásukat Szlovákiából. Az ottani szemináriumon átélt megtapasztalások – köztük egy pap tanúságtétele, aki „szolgaként érkezett, és Isten fiaként tért haza” – végleg megerősítették őket küldetésükben. Szemináriumaikat nemcsak a katolikus híveknek tartják, hanem minden keresztény felekezet tagjainak, ökumenikus nyitottsággal. Magyaroroszági szolgálatukat Gregor Ágnes és Gregor Gábor segítik. Nekik köszönhetően személyesen beszélgethettünk Vickivel és Roberttel.

Vicki de Hoxar (a továbbiakban: V. H.): Azért kezdtük el ezt a szolgálatot, mert sok évvel ezelőtt megismertük az Atya szeretetének üzenetét, és mélyen megérintett bennünket. Átalakította az életünket, a házasságunkat és minden kapcsolatunkat. Nagy öröm számunkra, hogy Közép‑Európa különböző helyein járva azt látjuk, mások is ugyanígy megtapasztalják az Atya szeretetét.

Az ember fejben tudja, hogy Isten szereti, de amikor ezt a szívében éli át, az valóban megváltoztatja az életét.

Robert de Hoxar (a továbbiakban: R. H.): Ami a leginkább munkára ösztönöz bennünket, az az, hogy rengeteg megtört kapcsolatot látunk a világban: széthulló házasságokat, sérült szülő‑gyermek viszonyokat. Meggyőződésem, hogy ha az emberek megtapasztalnák Isten szeretetét, és ebből a szeretetből tudnának mások felé fordulni, akkor nem történnének meg ezek a törések. Ezrek tanúságtételét hallottuk már megmentett házasságokról, helyreállt családi kapcsolatokról.

Ugyanilyen meghatározó az is, hogy sok embernek sérült az önképe. Isten szeret bennünket, de mi nem mindig szeretjük önmagunkat. Amikor valaki megbékél önmagával, az minden más kapcsolatára is hatással van.

Szolgálatunk lényege tehát, hogy bevezessük az embereket az Istennel való szeretetkapcsolatba.

Az első lépés, hogy elfogadjuk az Atya szeretetét. A második, hogy úgy lássuk magunkat, ahogyan ő lát minket. A harmadik pedig, hogy ezt a szeretetet tovább tudjuk adni másoknak.

Az így kialakult kapcsolatok erősek, és nem törnek össze az élet viharaiban vagy a körülmények változásai miatt.

V. H.: Látjuk, milyen csodálatos lesz az ember élete, amikor tudja, hogy szeretik, hogy értékes, drága és fontos Isten szemében. Az Atya szeretete biztos alap, megtölti a szívet, és lehetővé teszi, hogy ez a szeretet mások felé is továbbáradjon.

– Mi vezette Önöket Magyarországra?

V. H.: Szolgálatunk Szlovákiában indult, majd a cseh testvérek hívtak meg bennünket. Később meghívást kaptunk egy konferenciára, amit a European Network of Communities tartott. (A szervezet az európai keresztény közösségek hálózata, amely a bibliai közösségi élet mintájára működő csoportokat kapcsol össze, és támogatja őket küldetésükben – a szerk.). Ott is sok új meghívást kaptunk. Így jutottunk el Erdélybe, egy magyar nyelvű közösséghez, ahol körülbelül öt éven át szolgáltunk. De Robert nagyon erős indíttatást érzett arra, hogy eljöjjön Magyarországra is. Ezért megkértük az egyik erdélyi vezetőt, hogy segítsen megszervezni egy kurzust Magyarországon. Az emberek itt nyitottak, befogadók voltak, a jelentkezők száma pedig olyan gyorsan nőtt, hogy már három szemináriumot is tartottunk Magyarországban. Úgy látjuk, hatalmas rá az igény.

R. H.: Engem különösen az vonzott ide, hogy találkoztam néhány magyar emberrel, és mindannyian ugyanazzal kezdték a beszélgetésünket: elmondták, mennyi fájdalom és igazságtalanság érte Magyarországot a történelme során. Akkor azt gondoltam: ez egy olyan nemzet, amelynek szüksége van a kapcsolatok helyreállítására. Idén a következő szemináriumra hetvenen jelentkeztek. Isten jelének tekintem, hogy még ennél is többen jöttek volna, ha lett volna rá kapacitásunk.  

– Mi lehet az oka annak, hogy ilyen erős hatással van az emberekre ez a lelkigyakorlat?

R. H.: Úgy vélem, az ok egészen a felvilágosodásig nyúlik vissza. Akkoriban terjedt el az a nézet, hogy a világ boldogabb lesz vallás nélkül, úgy, ha mindenki a saját igazát követi. Ez jól hangzik talán, de egyszerűen nem igaz, mert csak egyetlen igazság van. Két és fél évszázad után Nagy-Britanniában ma már látjuk, hogy az emberek nem lettek boldogabbak. Sőt, az elmúlt egy-két évben sokan találnak vissza a kereszténységhez. Óriási az érdeklődés Jézus iránt, mert – különösen a fiatalok – valamiféle bizonyosságot és működő kapcsolatokat szeretnének az életükben. A magány és a megtört kapcsolatok miatt az emberek általában valami többre vágynak. Különösen érdekesnek tartom, hogy Nagy-Britanniában a Katolikus Egyházban tapasztalható a legnagyobb növekedés, pedig ez nem egy katolikus ország. Mégis így van. Úgy gondolom,

azért éheznek ilyen sokan az Atya szeretetére, mert a világ nem adja meg az embereknek azt a békét és boldogságot, amire vágynak.

V. H.: Az első gondolat, ami eszembe jut, Szent Ágostontól való: „Nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik benned.” Másrészt, személyes oldalról közelítve, nekem mindig volt kapcsolatom Jézussal és a Szentlélekkel. Ha valaki kívülről nézte volna az életünket, egy biztonságos családot látott volna. Mégis, belül ürességet éreztem, és ott volt bennem az a kiáltás, hogy az életnek többről kell szólnia. Sok embernél látjuk ezt: alkoholhoz, drogokhoz fordulnak, bármihez, amitől azt remélik, hogy betölti azt az ürességet.

Amikor megtaláltam az Atya szeretetét, az a hazatérést jelentette számomra. Megtaláltam, hová tartozom, létrejött bennem egy biztos alap. Az élet viharai közt ez soha nem mozdult el, volt mire állni. Az üresség pedig eltűnt, az Atya szeretete minden szükségemet betöltötte. És ezt látom sok más embernél is: amikor mély kapcsolatba kerülnek az Atya szeretetével, bármit hoz is az élet, biztonságban érzik magukat, mert ő lesz a védelmezőjük, a gondviselőjük. Tudják: hozzá tartozom, az ő gyermeke vagyok.

– Van olyan meghatározó élményük, amire úgy emlékeznek, hogy akkor tapasztalták meg először az Atya szeretetét?

V. H.: Számomra az első Atya szíve-lelkigyakorlat jelentett ilyen élményt. Úgy éreztem, mintha rólam beszélne az előadó. Maximalista vagyok, teljesítményorientált, az elég jó soha nem elég nekem, mindig többet és többet akarok elérni. Nagyon nehéz ilyen állandó hajtásban élni, és a lelkigyakorlat alatt azt éreztem: „Nem kell többé erősnek lenned.” Aztán mutattak egy videót: egy apáról szólt és a fogyatékossággal élő fiáról. Amikor láttam megnyilvánulni az apa szeretetét és gyengédségét, valami egyszerűen megrepedt bennem. Rés támadt a kemény szívemen, és elkezdte betölteni az Atya szeretete. Az az érzés töltött el, hogy megtalált a szeretete, én pedig megtaláltam, hogy hová tartozom. Azóta soha nem kételkedtem benne. Egyszerűen csodálatos élmény volt.

R. H.: Én nagyon más családból jövök, mint Vicki. Nem éreztem, hogy a szüleim különösebben szerettek volna. Persze biztos vagyok benne, hogy szerettek, de alig emlékszem érintésre, a gyengédségük bármiféle megnyilvánulására. A háború túlélői voltak, és a háború után is egyszerűen csak túléltek. Nem volt érzelmi energiájuk másra. Tehát úgy nőttem fel, hogy azt éreztem: senkinek nem kellek, hacsak nem teljesítek jól, hogy kedveljenek. Így élni azonban kimerítő, és végső soron nem is lehetséges. Egyszer azonban eljött hozzánk egy fiatal pap, beszélgettünk, és azt mondta nekem: Isten úgy szeret, ahogy vagy. Mert csak így lehet valódi szeretetkapcsolatban veled, a valódi éneddel.

Amikor megértettem, hogy Isten olyannak szeret, amilyen vagyok, minden megfelelési kényszer eltűnt belőlem. Mert ha Isten szeret ilyennek, akkor én is szerethetem magam.

A másik nagy változás az első Atya szíve-szemináriumon történt velem. Egy férfi, aki jól ismert engem, elég kedves volt ahhoz, hogy azt mondja: „Belső, szívbeli átalakulásra van szükséged.” Én tudtam, hogy változnom kell. És azt is tudtam, ha Isten nem változtat meg, semmi sem fog történni. Akkor Istenhez kiáltottam: „Változtasd meg a szívem. A fiaddá akarok válni.”  És így szóltam Jézushoz: „Te Isten Fia vagy. Segítenél, hogy én is fiú legyek, ahogyan te?” Ez teljesen megváltoztatta a perspektívámat. Ez a két élmény jelentett fordulópont számomra.

– Milyen lelki, teológiai alapokra épül a tanításuk? Van olyan bibliai igeszakasz, ami különösen meghatározza a szolgálatukat?

R. H.: Az a lelki alap, amelyre a tanításunk épül, leginkább egy Szent Ignác-i csendes lelkigyakorlatból ered, amelyet egy ír nővér vezetett. Nem is értem, miért jelentkeztem rá, mert a csend, amelyben mindenféle rossz gondolat és érzés jön elő az emberből, nem volt a barátom. Mégis teljesen megragadta a szívemet ez a lelkigyakorlat. Sok mindent átvettünk abból az anyagból, és beépítettük a szemináriumunkba.

Nagy hatással volt rám Aquinói Szent Tamás is, és az írásai, amelyekben rengeteg igazságot találtam. Ezek is megjelennek abban, ahogyan a szemináriumot vezetjük. Nem tartunk formális előadásokat. A saját életünkről beszélünk, és arra hívjuk az embereket, hogy képzeljék bele magukat a történetbe, illetve lássák meg, hogyan illeszkedhet bele a hit tanítása az ő életükbe.

– Hogyan épül fel egy szeminárium?

V. H.: A szemináriumot egy, a Példabeszédek könyvéből vett idézettel kezdjük: „Nagy gonddal őrizd a szívedet, mert hiszen belőle indul ki az élet” (Péld 4,23).Ha a szíved jó helyen van, az életed is jó irányt vesz. Olykor a mobiltelefonunk is frissítésre szorul, hogy rendesen működjön. A szívünknek is szüksége van „frissítésre” – szoktam mondani.

A bibliai alaphoz tartoznak még Jézus következő szavai is: „Én vagyok az út.” Az út az Atyához. Amikor az ember találkozik az Atyával, akkor válik igazából a fiává vagy a lányává. A szeminárium ezt az utat követi, e bibliai ív mentén haladunk. Segítünk az embereknek, hogy a gondolkodásukon és a képzeletükön keresztül találkozzanak Jézussal és az Atyával. Megnézzük azt is, sokan miért vonakodnak attól, hogy megismerjék az Atyát. Ez gyakran a földi családban átélt tapasztalatokkal függ össze. Az embernek a saját apjához fűződő élményei meghatározzák, hogy milyen kép alakul ki benne Istenről. Ezért szükség van a megbocsátásra, arra, hogy elengedjük mindazt, ami a gyermekkorunkban történt anyával, apával. Ez teszi lehetővé, hogy az ember félelem nélkül közeledjen az Atyaistenhez, hogy elhagyja a régi életét, és Isten gyermekévé váljon.

– És mi a helyzet azokkal, akiknek nincs különösebb kapcsolatuk az édesapjukkal?

R. H.: Meggyőződésem szerint minden ember vágyik arra, hogy szeressék és megértsék. A mai világ azonban nem adja meg ezt. Ezért gondolom, hogy bárki számára hasznos lehet ez az üzenet. Az Atya szeretete az egyik legjobb evangelizációs eszköz. Sokaknak könnyebb elfogadniuk egy szerető Atyát, mint Jézust, mert az apaságról vannak valamilyen tapasztalataik, Jézusról viszont semmit sem tudnak, vagy csak nagyon keveset. Szlovákiában szemináriumokat tartunk gyermekotthonokban élő gyerekeknek. Dolgoztunk olyan fiatalokkal is, akik a korunkra jellemző nemi identitászavarokkal küzdenek. Identitáskeresésükben gyakran más nemi szerepek vagy szexuális irányultság felé fordulnak, majd később megbánják ezt; hallottunk ilyen tanúságtételeket. A társadalom gyakran elutasítja ezeket az embereket, és a templomban is sokszor elutasítva érzik magukat. Ezért ez a tanítás számukra egy „létra”, amelyen át vissza tudnak jönni: „Az Atya szeret engem. Olyannak szeret, amilyennek megteremtett. Nem olyannak, amilyennek elképzeltem, hogy lennem kellene.” Ez nagyon gyógyító gondolat. És a társadalom peremére szorult embereket is megszólítja.

V. H.: Akiknek az életében valamilyen oknál fogva nem volt jelen az édesapjuk, azok nem számítanak arra, hogy az Atyaisten ott lesz számukra az életükben. Ezért segítünk nekik végigmenni azon a folyamaton, amelynek eredményeként megbocsáthatnak a földi apjuknak, bármi volt is az oka a hiányának. Az ember kisgyermekként csak az ürességet érzi, és amikor ez a seb gyógyulni kezd, akkor képes meghívni az Atyát, hogy legyen az ő valódi Atyja. Ez mély biztonságot és szilárd alapot teremt a szívében.

Természetesen senki sem nőtt fel tökéletes családban. Mindannyian hordozunk sebeket. Amikor ezek meggyógyulnak, és találkozunk az Atyával, akkor változik meg a szív. És ez csodálatos.

R. H.: A legfontosabb célunk a szemináriumon az, hogy mindenki személyesen tapasztalja meg a szeretetet. Kedves szavakkal, az igazság tanításával, öleléssel, a lábmosás szertartásával, közös ünnepléssel – egy héten minden módon igyekszünk segíteni, hogy az emberek befogadva és szeretve érezzék magukat. A hét végén pedig elképesztő tanúságtételeket hallunk.

– Megosztanának az olvasóinkkal egy-két tanúságtételt, amelyek mélyen megérintették Önöket?

V. H.: Volt például egy férfi, aki az elmondása szerint egész életében félelemben élt. A szeminárium előtt már az öngyilkosságot fontolgatta, mert a félelem olyan erős volt benne, hogy minden reggel órákba telt, mire összeszedte magát, és egyáltalán el tudta kezdeni a napot. Az egyetlen dolog, ami visszatartotta attól, hogy véget vessen az életének, az volt, hogy úgy gondolta, ha leugrana a szikláról, a kutyája biztosan utána ugrana. Aztán eljött a szemináriumunkra, imákat kért. A tanítás és az imádság során felismerte, hogy ez a félelem egy nagyon korai, mélyen gyökerező élményéből fakadt, és egy belső fogadalomból, hogy ezentúl soha senkinek nem okoz félelmet vagy fájdalmat. Ezt a fogadalmat el tudta engedni, megbocsátott mindazért, ami a múltban történt, és a szeminárium végére tanúságot tett arról, hogy eltűnt belőle a félelem.

R. H.: Elmesélek egy egészen friss történetet. Egy férfi olyan katolikus családban nőtt fel, ahol az apai fegyelmezéshez hozzátartozott a verés. Ezért úgy hitte, a „jó apának” így kell nevelnie a gyereket. Amikor felnőtt, és saját családja lett, ő is veréssel fegyelmezte a gyerekeit. A szemináriumon egyszer csak rádöbbent: „Mit csinálok? Ha így folytatom, mindegyik gyerekemnek szüksége lesz ilyen szemináriumra!” Rájött, hogy amit addig helyesnek hitt, valójában nem volt az. Bocsánatot kért a családjától, és elhatározta, hogy sokkal jobb apa lesz. Ez mélyen megérintett, mert tudom, hogy azoknak a gyerekeknek ettől kezdve egészen más lesz az életük.

– Milyen terveik vannak a következő évekre, különösen Magyarország vonatkozásában?

V. H.: Ez a szolgálat életet, örömöt ad nekünk, és azoknak is, akikkel találkozunk. Mi nyitott ajtókon megyünk be: ha valaki meghív bennünket, azt mondja, gyertek, tartsatok itt és itt szemináriumot, igent mondunk.

R. H.: Különösen örülök a magyarországi lehetőségeknek.

Erdélyi barátaink révén értettem meg, hogy a magyar nemzet nemcsak az ország határai között létezik, hanem körülöleli a térséget. Jó volna elvinni az Atya szeretetének üzenetét ehhez a nagyobb, határokon átívelő magyar közösséghez. Úgy érzem, ezáltal nemcsak egyes emberek szíve gyógyulhatna, hanem egy egész nemzeté is.

– Mit üzenne azoknak, akik keresik az Atya szeretetét, de még nem találták meg? Vagy akik tudják, hogy Isten szereti őket, mégsem képesek érzelmileg kapcsolódni hozzá?

V. H.: Jöjjenek el egy Atya szíve-szemináriumra!

R. H.: Ez valóban a legegyszerűbb és legjobb válasz, mert emberek ezrei jutnak túl így a nehézségeiken. Pszichiáterek és papok is küldenek hozzánk mentális problémákkal küzdő embereket, mert ha a probléma gyökerénél gyermekkori sérülés vagy rossz kapcsolati minta áll, akkor az Atya szeretetével való találkozás óriási segítséget jelent.

Természetesen vannak olyan mentális betegségek, amelyek más okra vezethetők vissza, ilyenkor nem ez a megfelelő út. De ha valaki nem érzi, hogy szeretik, ha nem ismeri Isten szeretetét, vagy ha csak tud róla, de nem tapasztalja, akkor az Atya szíve-szeminárium a legjobb hely a számára.

V. H.: Nemrég azt hallottam valakitől: „Nekem erre nincs szükségem.” Én is voltam már olyan helyzetben, hogy azt gondoltam, nincs szükségem rá. De valójában mindannyian vágyunk a szeretetre. Mindannyian tudni akarjuk, hogy szeretve vagyunk. És úgy tűnik, ez leginkább az Atya szeretetén keresztül válik valósággá számunkra. Jézus azért is jött, hogy megnyissa az utat az Atyához, és visszavezessen minket hozzá. Ez a tanításunk középpontja, és ez hozza el a valódi átalakulást.

Szeretnénk hangsúlyozni továbbá, hogy a szemináriumunk ökumenikus, nem csak katolikusoknak szól. Mi protestáns háttérből jövünk, később lettünk katolikusok. És mindkét lelki hagyomány nagy szükségét érzi ennek az üzenetnek.

R. H.: Úgy érzem, a katolikus és más felekezetek templomba járó hívei közül is sokan többre vágynak puszta ismeretnél. Személyes tapasztalatra van szükségük. Ha hagyhatnánk magunk után valamit arra az időre, amikor mi már az Atyánál leszünk a mennyben, én azt szeretném, hogy legyenek elegen, akik személyesen megtapasztalták Isten szeretetét. Annyira, hogy tovább akarják adni másoknak.

Vicki és Robert de Hoxar legközelebb szeptember 10–15. között tart szemináriumot Budapesten, a III. kerületi Boldog Özséb-plébánián. Érdeklődni a lelkigyakorlat.info@gmail.com e-mail-címen lehet.

Fotó: Merényi Zita

Hollósi Judit/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. augusztus 30-i számában jelent meg.