Élet a sötétben – egy Libanonba menekült szíriai család története

A fény ki-be kapcsol, villog néhány másodpercig, majd minden újra elsötétül. Hala a földön ül kis szobájukban, Bejrútban. Ahmed, öt fia közül az egyik, a szoba egyik sarkából a másikba futkos, átugorva egy bőröndöt, amely az útjában fekszik. Pontosan tudja, milyen akadályokat kell kikerülnie a sötétben.

Sabra az egyik legszegényebb és legsűrűbben lakott terület a libanoni fővárosban, ahol a villamosenergia alig működik. Korán sötétedik, de az izzó csak néhány percig világít. A fennmaradó időben gyertyát használnak, amit Ahmed szerzett a sarkon. A fény feltárja a család otthonát: egy kis, sötét szobát, a falakon penész, ablakok üveg nélkül és hideg, nedves padló. A két ágy, amelyeket a libanoni háziúr adott nekik, szinte szétesik.

Sabra, ahol nem csak elektromos áramból van hiány, de kevés a menedék, a víz és a munka is, egy 1949-ben a palesztinok számára épült menekülttábor. Az ideiglenes szállásnak szánt házak állandó lakhellyé váltak, és a legtöbb ember már évtizedek óta itt él. Még többen csatlakoztak hozzájuk most: libanoniak, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy valahol máshol éljenek, és szíriai menekültek, mint például Hala.

Hala Daraaból származik, ahol a harc közel három évvel ezelőtt elindult. Nem akarta elhagyni a házát, meg akarta tartani, amíg a háború eltávolodik valahová máshová, de nem volt maradása. A ház megsérült; a férje nem talált többé munkát, hogy támogassa a családot. Ő volt az első, aki azt mondta, hogy elmegy Libanonba dolgozni, és onnan küld haza pénzt a családnak a megélhetésre. Amikor a ház már tele volt a golyók szaggatta lyukakkal és a kert is leégett, már túl veszélyes lett volna maradni. Hala öt, négy és tizenkét év közötti fiával elhagyta otthonát, hogy csatlakozzanak a férjéhez Libanonban.

Tíz nappal ezelőtt Hala egy kislánynak adott életet. „Mindig is szerettem volna, ha van egy lányom. Olyan boldog voltam, amikor megszületett” - mondja.  – „De félelemben élek nap mint nap. Attól tartok, megbetegszik a hidegben, vagy halálra fagy éjszaka.”

Sabrában sokaknak nincs munkája, vagy rosszul fizetik. Mint a többi szíriai menekült, Hala férje is alulfizetett és sokkal ritkábban dolgozik, mint libanoni társai. Ez súrlódásokat okoz, amelyek hatását az asszony is érzi.

„A szomszédok közül senki sem kérdezte, hogy érzem magam, miután megszültem. Senki nem gratulált nekem, amiért gyerekem született” – fogalmaz az édesanya. – „Nem ismerek itt senkit, és senki nem beszél velem. Hiányoznak a barátaim, a szomszédok és a család. Hiányoznak az ismerős arcok.”

Az ENSZ több mint 860 000 menekültet regisztrált Libanonban, de a kormány becslése szerint több mint 1,2 millió szíriai él az országban, amelynek magának is csak négymillió lakosa van. Hala azok közé tartozik, akiket még nem regisztrált a szervezet. Kezdetben nem volt pénze az utazásra a nyilvántartó hivatalba, ami meglehetősen távol van az otthonuktól. Most kapott egy időpontot, de még várnia kell másfél hónapig. Azt reméli, hogy miután regisztrál, kap majd étkezési utalványokat.

Néhányan a szíriai rokonok és barátok közül, akik szintén Libanonba menekültek, üres kézzel tértek vissza. Egyszerűen nincs elég pénz, hogy mindenkit támogassanak. Pillanatnyilag a család egy helyi szervezettől kap élelmiszert, amely kapcsolatban van a CARE-rel. Így kaptak pelenkát is az újszülött számára és személyes higiéniai eszközöket.

Nincs pénz, hogy regisztrálják a gyerekeket az iskolába. „Már akkor is két évig kimaradtak az iskolából, amikor még Daraaban éltünk” – mondja Hala. – „Túl veszélyes volt, hogy iskolába menjenek. És ki tudja, mi vár rájuk az élet későbbi szakaszában!”

„Elvesztettem a reményt, hogy hallassam a hangom. Úgy érzem, tehetetlen vagyok”  – teszi hozzá. – „Olyan ez, mintha a piacon állnék, magasan a galérián. Mindenki lát és hall engem, miközben én egyre hangosabban és hangosabban sikítok. Mindenki néz rám, de senki nem csinál semmit.” Az asszony egy kis szünetet tart, majd így folytatja: „Az emberek éppúgy lehetnének fák is, egy sötét erdő tele fákkal. Nincs különbség.”

Mit csinál Hala egész nap? Mit csinálnak a gyerekei? Azt mondja, hogy egy bizonyos ponton a napi rutin is elviselhetetlenné válik. Különböző feladatokat ad a gyermekeknek mindennap, hogy ne unatkozzanak. Az egyiknek az a feladata, hogy beágyazzon, a másik félrehúzza a matracokat és a takarókat a padlóról reggel, a harmadik elmossa az edényeket a kis konyhában, ha van víz. A legkisebb segít neki elkészíteni a reggelit, ebédet vagy vacsorát. „Döntenünk kell, milyen étkezés lesz aznap, mert nem engedhetjük meg magunknak, hogy egynél többször együnk naponta. Néha azt játsszuk, mintha ettünk volna vacsorát, vagy egy lakomát készítettük volna. Nem vagyok biztos benne, hogy ez a dolgokat jobbá teszi, de legalább elfoglaljuk magunkat.”

Magyar Kurír