Élete Krisztusnak szentelt élet volt – Bemutatták a Szent Charbelről szóló kötetet Budapesten

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Bevezetőjében Kuzmányi István, a kiadó vezetője a Gondviselés ajándékának nevezte az Új Ember kiadványok sorozatban a könyv megjelenését. Felidézte: Erdő Péter bíboros, prímás megbízásából 2016 őszén harmadmagával Libanonba utazott. Odakint eljutott Annayába is, ahol Szent Charbel nyugszik; a település a Közel-Kelet egyik legjelenősebb zarándokhelye. Hazatérve egyértelmű lett számára, hogy a libanoni cédrus mellett Szent Charbel személye az, amit legkisebb közös többszörösként idehaza kötni tudunk a Földközi-tenger keleti partjánál fekvő országhoz. Mézner Mariann francia nyelvű fordító segítségét kérte, hogy a maronita egyház vezetője, Béchara Boutros Raï pátriárka – akivel a kiadó vezetője utazása során találkozhatott – és a szerző, Jean Skandar engedélyezze a könyv magyar nyelvű kiadását. Mindketten örömmel mondtak igent.

A kötetet Héray András, a „Krisztus Ügye” Lelki Család (FSO) szerzetes papja, a Kútvölgyi Szűz Mária engesztelő kápolna igazgatója mutatta be. Kifejtette: ha egy szentről olvasunk, szeretnénk megtudni valamit a titokból: hogyan kerülhetünk közelebb Istenhez. Ez a könyv segít bennünket ebben, hiszen lapjain több mint ötven tanúságtételen keresztül bepillantást nyerhetünk Charbel Makhlouf (1828–1898) életébe. Az a radikalizmus, ami jellemezte őt, a mai ember számára meghökkentő. A maronita szerzetes számára teljesen természetes volt, hogy minden téren kikérje és kövesse elöljárója utasítását; mikor milyen ruhát vegyen fel, mit egyen, mit dolgozzon. Arra törekedett, hogy utolsóként kapja meg ezeket a földi dolgokat. Ez a radikális engedelmesség az ő Krisztus iránti szeretetét mutatja. Szent Charbel már életében rengeteg csodát tett, a testi és lelki gyógyításokon túl ha például sáskajárás pusztított, őt kérték meg a parasztok, könyörögjön Istenhez, hogy múljék el a veszedelem. Héray András „a Kelet Pio atyájának” nevezte a maronita szerzetest. Hangsúlyozta: Szent Charbel élete az utolsó lélegzetvételig Istennek szentelt élet volt. Ő maga kérte a kolostorban, hogy remete lehessen. Először nem akarták ezt megengedni neki, csak egy nyilvánvaló csoda után. A szerzetes olajat kért a lámpásába, hogy imádkozhasson és olvashasson mellette. Az egyik szolgáló vizet öntött bele, de csoda történt: mégis lángra kapott a kanóc, és egész éjszaka égett a lámpás. Ez is kifejezi Szent Charbel mérhetetlen szeretetét Krisztus és az Ő Egyháza iránt. 

Héray András arra is rámutatott, hogy egy szentről szóló könyv számtalan kérdést vet fel. Ma egy felgyorsult, zajos világban élünk, szinte mindenről tudunk, és ilyen körülmények között nehéz elmélyednünk. Erre ad példát ez a könyv. A libanoni remete élete a modern kor embere számára is meghívás. Egyrészt, hogy keressük azt a csendet, amely nem üres, hanem szeretettel, Isten jelenlétével megtöltött csend. Ez tapasztalták meg mindazok, akik találkoztak a maronita szerzetessel, akitől a kétkezi munka sem állt távol, nagyon sokat dolgozott a földeken, Isten dicsőségére. Tökéletesen megvalósította a szerzetesi hagyományra jellemző „imádkozzál és dolgozzál” intelmet. Remeteként is számos emberről gondoskodott, bölcs tanácsokat adott a hozzá fordulóknak. Honnan volt benne ez a bölcsesség? Az imádság révén, ami teljesen átjárta az életét. Órákon keresztül imádkozott, az Eucharisztia előtt térdelve. Ez meghívás számunkra is: tegyük félre fontosnak vélt dolgainkat, és ha csak néhány percre is, de mindennap boruljunk le az Oltáriszentség elé, ahol Krisztus vár bennünket, ismerjük fel, hogy Ő a legfontosabb. Valóban Isten jelenlétében élni, ezt valósította meg Szent Charbel, egyértelműen bizonyítják ezt a kötetben olvasható tanúságtételek. Az a radikális önsanyargatás és feltétlen engedelmesség, ami jellemezte őt, arra vezethető vissza, hogy lángoló szeretettel szerette a Megváltó Krisztust. Ezért is igazán jelentős dolog, hogy itt, a gazdagréti Szent Angyalok-templomban tisztelhetjük az ő ereklyéit, kérve a közbenjárását – hangoztatta Héray András, hozzátéve: Szent Charbel papságát és szerzetességét, remeteségét valóban úgy élte meg, mint a szenvedő Krisztus követését, egészen a Golgotáig, nagyon sok áldozatot vállalt magára mások lelki üdvösségéért, s mindezt hatalmas szeretetből tette.

András atya több tanúvallomást is idézett a könyvből. Az egyik történetből kiderül, hogy a libanoni remetének kifinomult humora volt. Egy alkalommal a novíciusok próbára tették, hogy meddig megy el az engedelmességben. Egyikük, Alwana atya idézte fel, hogy egy helyre gyűjtötték a kapákat, a vizeskorsót, a kannát, a kosarat a vetőmaggal és az ételüket tartalmazó vödröt. A mulatság kedvéért azt kérte Charbel atyától, hogy mindent ő hordjon át. Ő csak annyit mondott: „Parancsára!” Egyesével elkezdték felpakolni rá a tárgyakat, s ő még akkor sem tiltakozott, amikor már tele volt a két keze, és a vödör a karján lógott. Amikor szóltak, hogy vigye a vizeskorsót is, megkérdezte: „De hogyan vigyem?” A novíciusok így feleltek: „Fogd a kisujjaddal!” Megtette. Látva, hogy a novíciusok hahotáznak, mosolyogva rájuk nézett, és azt mondta: „Jaj azoknak, akik elviselhetetlenül nehéz terheket hordanak össze és raknak az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandók mozdítani rajta!” Majd elégedetten elindult terhével, és szíve legmélyéről fakadt ez a mondat: „Istenem, egészen a Tied a szívem!” 

Egy másik történet arra példa, hogy a szent számára mennyire fontos volt, hogy minél több embert az üdvösség útjára vezessen. Jusszef Bejruti atya egy nap elment a remeteségbe, s ott találta Charbelt, aki keservesen sírt. Csak a harmadik kérdésre mondta el, hogy miért: „Amit most mondani fogok, annak köztünk kell maradnia. Csak a halálom után mondja el bárkinek is. Ma Aalmatban meghalt egy ember, és a lelke a pokolra került.” András atya szerint a maronita remete kifejezte azt, amit Isten érez irántunk, a hallatlanul nagy aggodalmat az emberek lelki üdvösségéért.


A könyvbemutató után Kuzmányi István utazási élményeit megosztva vetített képes előadást tartott Libanon szent helyeiről: Harisszáról, Annayáról, a Kadisa-völgyről (Szentek völgye) és Isten Cédrusainak Erdejéről. Az Izrael, Szíria és a Földközi-tenger által határolt ország területe mindössze valamivel több mint tízezer négyzetkilométer. Két nagy hegyvonulat határozza meg, a Libanon-hegység és a szír határon húzódó Antilibanon. A Libanon-hegység legmagasabb csúcsa háromezer méter fölé emelkedik. A Szentek völgye szomszédságában született és ennek környékén élt Szent Charbel.

A Magyar Kurír főszerkesztője elmondta azt is, hogy a Bejrúttól körülbelül húsz kilométerre fekvő Harissza „a libanoni Esztergom”, a maronita egyház központja. A maronita egyház a katolikus egyházzal közösségben lévő keleti rítusú egyház. Elnevezése védőszentjének, az Antiochia környéki szíriai Kürosz remetéjének, Szent Maronnak a nevéből ered, aki az 5. században élt. Libanon lakossága ma nagyjából négy és fél millió fő, közülük mintegy másfél millió a keresztény, a többiek iszlám hitűek, de arányosan kettéoszlanak, síitákra és szunnitákra. Kuzmányi István tavalyi libanoni utazását felidézve elmondta: egy karitászközpontban egy iszlám hitű munkatárs elismerte, a keresztények jelenléte az ország békéjének záloga, és segíti azt, hogy a síiták és a szunniták ne essenek egymásnak. Ez az ország egyik kincse, a másik pedig az, hogy megszámlálhatatlanul sok keresztény rítusú közösség él a területen, római és görögkatolikusok, örmények, káldok, szír, ortodox rítusú közösségek és maga a maronita egyház mint a legnagyobb közösség, mely több mint egymillió főt számlál. Vezetője Béchara Boutros Raï pátriárka, bíboros. A főszerkesztő, kiadóvezető utazásának legfőbb tapasztalatát így összegezte: a hit úgy átitatja a maronita keresztények életét, mint ahogy a Nap sugara átszűrődik egy szép színes üvegablakon.

Kuzmányi István beszélt a Bejrúttól nem messze fekvő Annaya település Szent Maron-kolostoráról és remeteségéről, ahol Charbel élete utolsó szakaszában élt és tevékenykedett, s ahol holtteste nyugszik és őrzik ereklyéit. Itt látható mozaikból kirakott híres ábrázolása is, ami a most megjelent könyv borítóképe is lett. Kitért arra is, nemcsak a keresztények, de az iszlám hívei is elzarándokolnak Annayába, kérve Charbel közbenjárását. Felidézte: Libanonban Isten Cédrusainak Erdejébe ellátogatva megtapasztalhatta, hogy a Szentírásban több helyen szereplő és dicsért örökzöld fát (mely az ország zászlaján is megjelenik) valóban „szentként” tisztelik. Egy maronita szerzetes elöljáró mesélte, hogy miután leégett a cédruserdő a közelükben, szerették volna újratelepíteni. Két különböző véleményt fogalmaztak meg erről a növendékek: egy részük úgy gondolta, mivel úgyis sok idő kell ahhoz, hogy egy cédrusfa megnőjön, ráérnek még erre, mások viszont éppen emiatt azt mondták, nincs vesztegetni való idő, azonnal lépni kell, hozzá kell látni az újratelepítéshez (a cédrus több száz éves fejlődés után éri el végleges formáját, és közel háromezer évig is elélhet). Szent Charbel élete is arra figyelmeztet bennünket, hogy a megtérést nem szabad halogatnunk, most kell engednünk Istennek, hogy elvégezze bennünk mindazt, amit számunkra kijelölt.

Szederkényi Károly, a gazdagréti Szent Angyalok-templom plébánosa zárszavában bejelentette: a mostani könyvbemutató egyúttal Szent Charbel magyarországi kultuszának kezdete is, Erdő Péter bíboros szándékai szerint. A főpásztor ugyanis 2016. október 1-jén, amikor fölszentelte a templomot, négy libanoni szent ereklyéjét adta át, melyeket Boutros pátriárkától kapott, abból a célból, hogy olyan zarándokhely jöjjön létre itt, ahol Szent Charbel tisztelete jegyében kifejezhetjük testvériségünket, szolidaritásunkat és összetartozásunkat közel-keleti üldözött keresztény testvéreinkkel.

Az est a Szent Charbel ereklyéje előtti imádsággal zárult, Szederkényi Károly atya vezetésével, az áhítatba a jelenlévők könyörgéseikkel és imáikkal kapcsolódtak be.

A könyv a Magyar Kurír gondozásában, az Új Ember-kiadványok sorozatban jelent meg, megtalálják az Új Ember könyves- és webboltban.

Fotó: Merényi Zita

Bánáti Géza/Magyar Kurír