Életem ajándéka – Szubjektív sorok Mádl Ferenc halálának 10. évfordulóján Korzenszky Richárdtól

Életem nagy ajándékának tartom, hogy Mádl Ferencnek egy időben munkatársa lehettem. Megismerhettem egy embert – nem a professzort, nem a minisztert, nem a későbbi köztársasági elnököt, hanem

az embert, akire fel tudtam nézni, és akire most, tíz évvel a halála után is tisztelettel emlékezem. 

Először a liftben találkoztam vele a „Szürke ház”-ban, a Szalay utcában, a Művelődési és Közoktatási Minisztériumban. 1991-et írtunk. Ő kiszállt a másodikon, én mentem tovább az ötödikre, ahol az én szobám volt. Tárca nélküli miniszter, nemzetközi jogász, ő tárgyal Bős–Nagymaros-ügyben is. Kezében egy aktatáska, valami intéznivalója lehetett a házban. Miért szólítanám meg, hiszen csak képről ismerem, s nem tudom, ő látott-e engem valahol. 

Miután ő lett az oktatásügy felelőse, sokszor találkoztunk. Előfordult, hogy egy kollégával késő délután bonyolult ügyet tárgyaltunk, s megszólalt a telefon, majd feljött, hogy lássa, kik azok, akik még ilyenkor is benn vannak a hivatalban. (Ő általában nagyon sokáig bent volt.) 

Élmény volt részt venni a Nemzeti alaptanterv alapelveinek kidolgozásában. Nem volt nagy a csoport, amelyik ezzel foglalkozott. Igazi szellemi felfedezőútnak lehettem részese mindazokkal, akik együtt dolgoztak ezen. Mádl Ferenc, hogy tudja, miről beszélünk, s hogy majd ő vezethesse a vitánkat, napról napra többet olvasott neveléselméletről, antropológiáról, s hamarosan többet tudott mindannyiunknál. 

Amikor 1994 tavaszán, a kormányváltás előtt arról volt szó, hogy Tihanyba megyek, a következőt mondta nekem: „Örülj, hogy oda kerülsz. Szent helye a magyarságnak.” 

Olyan ember volt, aki számára létezett a szent, és aki számára létezett a magyarság. 

Sosem vonakodott a munkától. Szerette az igazságot, távol állt tőle a gonoszság. Szerette a szépet: a Balaton-felvidék dombjait, a Balaton vizén tükröződő felhőket. Sokszor néztük a szemben lévő partot. 

Tudta, hogy mennyire fontos a család: az otthon, a testvérek. Az az ember volt, aki – bár bejárta a világot – tudta, hogy itt, ez az ország a mi hazánk. Tudta, hogy nem urai, hanem felelősei vagyunk ennek a világnak. 

Tudta, mit jelent elfogadni a másik embert: megtanulta ezt otthon, a szülőktől. Tudta, hogy európai látókörre van szükség és biztos ismeretekre: megtanulta ezt piarista tanáraitól. És a kérdésre – „E szűk határú lét-e mindenem?” – tudta a választ a hit ajándékából. 

Éjszakába nyúló megbeszélésekre emlékezem, amikor arra kerestük a választ, hogyan lehet emberképet fölvázolni, amit lehetőleg mindenki el tud fogadni.

Tudta, hogy az ember ajándékba kapta az életét. Az élet lehetőség. A talentum pedig felelősség.

Tudatosan élt. Képes volt a megismerésre. Elszánt akarattal rendelkezett. Kérdezett és válaszolt. Odafigyelt. Foglalkoztatták az élet nagy kérdései. Tudott különbséget tenni igaz és hamis, jó és rossz, rút és szép között. 

Hű volt az európaisághoz, hű volt a magyarsághoz, és hű volt a kereszténységhez.

Hogyan gondolhattam volna ott a liftben, amikor első alkalommal voltunk szótlanul kettesben, hogy majd később Tihanyban is sokszor beszélgetünk? Nyári vasárnap délelőtt, amikor a templomlátogatók sokasága lepi el az apátság előtti teret, vagy a Rege kávézó teraszán, egy pohár sör és pogácsa mellett. S hogyan is gondolhattam volna, hogy Mádl Ferenc köztársasági elnök lesz, és ő mondja az ünnepi beszédet azon az ünnepségen, amelyet a Tihanyi Apátság alapításának 950. évfordulójára rendezhettünk? 

Sokszor találkoztunk Tihanyban. Természetesen ült be a hívek közé nyáridőben a vasárnapi misére. Örültek neki és feleségének a többiek: a megélt emberi közösségnek ereje volt és ereje van. Vágyott a független nyugalomra, tihanyi háza valamiképpen a gyermekkorát idézte vissza számára. De nagyon rövid volt az idő, ami megadatott neki, hogy szabadon, saját kedvtelésére mélyedjen el a tudományban. 

Ember, közvetlen ember tudott maradni. Ha nem feszélyezte a protokoll, tudott akár adomázni is.

Hadd idézzek egy történetet tőle: „Képzeljétek, nálam járt Habsburg Ottó. Jó társalgó, érdekes volt a beszélgetés. De már elmúlt másfél óra is. Csak nem mondhatom neki, hogy »felséges úr, vége a fogadásnak«, vagy valami hasonlót… Aztán gondoltam, hát, mégiscsak én vagyok a házigazda itt ebben a házban: Örülök, hogy itt volt, hogy megtisztelt… Hát, képzeljétek, hogy megkönnyebbült, hogy mehetett!” 

Ott lehettem, amikor a nyolcvanadik születésnapján ünnepélyesen köszöntötték. Válasza őszinte, tiszta, egyszerű. Köszönetet mond Istennek, szüleinek, falusi templomainak, piarista tanárainak, európai egyetemi professzorainak, Antall Józsefnek, munkatársainak. Végigsorolja életének fontosabb állomásait. Olykor derűt fakaszt fanyar humorával. Így is zárja, látva a mosolygó tekinteteket: „Ez jó mulatság volt.” Vastaps.

Mindig jó volt látni mellette hű társát, feleségét, Dalma asszonyt, aki sugárzó szerénységgel volt jelen, s aki szívén viselte sok-sok rászoruló gyermek és ínséget szenvedő sorsát. 

Mádl Ferenc halálának híre Aszófőn ért, egy romtemplomnál, egy fölemelő ünnepség után. A romtemplomok mindig arra figyelmeztetnek, hogy újra kell kezdeni, s amit az ősök elkezdtek, folytatni kell. Biztos alapra építeni, és bátran föltekinteni az égre. Délután a tihanyi templom lélekharangja érte szólt. 

Másnap a Magyar Nemzetben Kristóf Attila írja: „Vasárnap van. Ragyogó tavasz végi nap. Ilyenkor szoktam találkozni a tihanyi templomban Mádl Ferenccel és feleségével, Dalma asszonnyal. Most is kerestem a padsorokban a két szép ősz fejet. Hiányoztak. Azt hittem, azért, mert még nincs itt a nyár. Kora délután érkezett meg hozzám a döbbenetes hír: Mádl Ferenc halott. Tizenhárom óra után néhány perccel tért meg Teremtőjéhez, nyolcvanegyedik életévében.”

A mindenkori köztársasági elnök szilveszter éjjeli újévi köszöntőjére oda szoktak figyelni az emberek. Felejthetetlen élményem: 2002-ben, Szilveszter napján hivatalos voltam néhány más meghívottal, legyünk együtt a szilveszteri vacsorán, s koccintsunk együtt az új esztendőre a tihanyi kormányüdülőben, a Honthy-villában. Elénekeltük a Himnuszt,majd meghallgattuk a köztársasági elnök, Mádl Ferenc ünnepi köszöntőjét. Ő az egyik ajtófélfának támaszkodott, én a másiknak – és együtt hallgattuk, amint a képernyőn keresztül üzen, bátorít, majd így fejezi be: Isten áldja Magyarországot! 

Szükség volna, szükség van ma is arra, hogy legyenek, akik igaz emberként Isten áldását tudják kérni erre a földre, erre az országra, a mi hazánkra! Európában, Magyarországon.

Szerző: Korzenszky Richárd OSB

Fotó: Tihanyi Apátság

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. május 30-i számában jelent meg.