Eleven közösségi élet az Eucharisztia körül – Erdő Péter mondott homíliát Michels Antal ezüstmiséjén

A hívők szinte teljesen megtöltötték a padsorokat, többen jelen voltak Tóni atya rokonai közül, de érkeztek vendégek Esztergomból és Amerikából is.

A szertartás elején a plébános megköszönte Erdő Péternek, hogy vállalta, hogy részt vesz az ezüstmisén, noha lett volna egyéb hivatalos elfoglaltsága is, de a bíboros ragaszkodott ahhoz, hogy itt legyen. Michels Antal kiemelte, hogy negyedszázados papi szolgálata alatt mindvégig érezte magán Erdő Péter támogatását.

A szentmise homíliáját Erdő Péter bíboros, prímás mondta. Beszédét teljes terjedelmében közöljük:

Krisztusban Kedves Testvérek!

A mai vasárnapon Michels Antal plébános úr ezüstmiséjét tartja. Hálát ad Istennek huszonöt éves papi szolgálatáért. Mi is szívből társulunk az ünnepléshez és hallgatjuk Isten igéjét, kérdezzük, hogy mit üzen neki és mit üzen mindnyájunknak ennek a jeles papi életfordulónak az alkalmából.

A fának jelképes értelme van majdnem minden nép hagyományában, majdnem minden vallásban. Hiszen a természeti környezet, a növényzet – ez az ember otthona. Persze, hogy ebből vette a képeit is. A legnagyobbat, a legszentebbet is ezzel próbálta érzékeltetni. Tudjuk, hogy a saját népünk ősi mondavilágában, de a művészetében is milyen nagy az életfa jelentősége. De más népeknél is megtaláljuk a fát, melynek ágai terméssel vannak teli, a fát, amely az életet jelképezi.

De megtaláljuk a fát a Bibliában is, sokféleképpen, gazdag mondanivalóval. Ha másra nem, mindjárt gondolhatunk a teremtés történetére, ahol abban a bizonyos kertben, a Paradicsom kertjében állt egy fa, melyről nem volt szabad gyümölcsöt szakítani, de az ember mégis evett róla. Erre a fára rímel aztán az egész keresztény hagyományban egy másik fa, a kereszt fája. Ami ott egyszer elveszett, az ezen az új fán új életként helyreáll, újjászületik, beteljesedik. De fának ábrázolja az Ószövetség – és ezt hallottuk a mai olvasmányban –, fának ábrázolja magát Izraelt, a választott népet is. Mégpedig olyan fának, amely kicsi volt és megalázott, majd nagyra nőtt, és amelynek az ágai között vígan élhetnek a különböző madarak. Amely otthont és életet ad. Egy fa, amelyet az Úr tett naggyá és életadóvá. Így beszél az Ószövetség Izraelről.

Ebbe a képi sorozatba szépen illik a mostani evangéliumban hallott jézusi példabeszéd. A mustármagról szól a példabeszéd, a kicsiny magról, amelyből nagy növény fejlődik ki. Megint egy fa; ehhez hasonlítja Jézus az Isten országát. Tudjuk, hogy Isten országa és az Egyház szorosan összetartozó fogalmak. Már itt, a földön elkezdődött Isten országának műve, amelyet az Egyház folytat látható alakban. De ugyancsak érvényes rá, ami Izrael fájára érvényes volt, hogy az Úr az, aki ezt a fát terebélyessé növeli. És szinte szó szerint, ugyanazt mondja Jézus a példabeszédben, mint amit a prófétánál hallottunk Izrael fájáról: hogy az ég madarai lakást vesznek az ágai között. Otthont adó, befogadó, életet adó életfa ez, Isten országának ebben a földi megjelenésében, az Egyházban is.

De nemcsak arról szól a mai evangélium, hogy egy látszólag kicsiny magból az Úr nagyra növelt egy fát, nagyra növelte Isten országának művét, nagyra növelte az Egyházát is, ha tetszik. Hanem arról is szól – és talán ma ebben az evangéliumi szakaszban itt van a hangsúly –, hogy hogyan történik ez a növekedés.

Nem a növekedés terjedelme, hanem a módja a nagy kérdés.

És erre csodálatos választ ad az előtte levő hasonlat a növényekről és a termésről. A régi ember okkal és joggal rácsodálkozott a növényvilágra. Nagy titoknak tekintette, Istennek adott hálát minden termésért és aratásért. Mert nem tudta, hogy mitől, nem tudta, hogyan lesz a kis magból nagy növény, hogy hogyan táplálja őt a természet.

Az evangéliumban ez a természetes folyamat is egy kép, annak a képe, hogyan dolgozik az Isten terve és ereje itt, a történelemben és mibennünk. És a képnek a csattanója éppen az, hogy nem értjük, hogyan. Tehát tervezhetünk mi, igyekezhetünk mi, kell is ezt tennünk, mint a földműves embernek régen. Tudta ő, hogy mik a munkának a fázisai, mit kell elvégeznie, ha enni akar, de azért azt is tudta, hogy a növekedés nem csak tőle függ.

Így van ez az Isten országában is. Nem lehet egyszerűen megtervezni, mint egy ipari folyamatot, nem az embernek a műve pusztán, hanem a titokzatos isteni kegyelemé, hogy hogyan halad előre ez a terv a világtörténelemben. De nemcsak a történelemben, hanem bennünk magunkban is.

Ezért egyszerre kell fáradoznunk, és egyszerre kell kérnünk.

Kérnünk az Istent saját magunkért, kérni a népünkért, kérni az Egyházért.

Istennek a művét csodálhatjuk minden hivatásban, minden nagylelkű szeretetben végigjárt papi életútban is. A szentelés után az ember elkerül valahova. A főpásztort, aki a kinevezést adja, többnyire az vezeti, hogy hogyan gondoskodhat a rábízott közösségek lelki életéről. A kezdő pap pedig ismerős vagy akár ismeretlen környezetben találja magát, nagyon érzi, hogy ő is egy a többiek közül, de ugyanakkor mindig beleütközik abba az elemi erejű valóságba, hogy küldetése van, amely a saját erejét, sőt a saját lényét is messze felülmúlja. Jézus azt mondta apostolainak: „nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy gyümölcsöt hozzatok, maradandó gyümölcsöt” (Jn 15,16). Tehát maga Jézus az, aki az apostolok és utódaik személyét és életét gyümölcsöt termő fához hasonlítja.

Antal atya életében és munkásságában is láthattuk a hivatásnak ezt a bontakozását. 1996. június 15-én szentelték pappá Esztergomban. Káplán volt Budapest-Erzsébetvárosban, majd kilenc éven át Esztergom-Belvárosban volt plébános, közben nagylelkűen vállalta a kórházlelkészi és börtönlelkészi feladatot is. 2008 nyara azonban a missziós hivatás fellángolását hozta az életében, jelentkezett a verbita rendbe is, de hamarosan rádöbbent, hogy az egyházmegyei papi szolgálat a mai világban a legnagyobb misszió. Ezért vállalta el, hogy Kárpátalján, a munkácsi egyházmegyében működik tovább. Ott is egy vidéki város jelentős egyházközségének vezetését bízták rá. Híre támadt az anyaországban is, hogy milyen sikeresen dolgozott a katolikus közösség és a helyi magyarság érdekében. Kivívta hívők és távolabb állók elismerését egyaránt. Ötéves külföldi szolgálata után tapasztalt és lelkes pásztort kerestem a józsefvárosi plébánia élére. Antal atya pedig vállalta a feladatot, sőt, 2017-től a roma személyi plébánia vezetését is. Egyben ő főegyházmegyénkben a romapasztoráció referense is.

Munkássága nyomán megújult a plébánia épülete, majd a templom is, de főként eleven közösségi élet bontakozott ki Krisztus tanítása és az Eucharisztia körül.

Otthonra találtak a plébánián a Brazíliából érkező Shalom missziós közösség tagjai, de figyelmes szeretettel kísérte a hajléktalanok és a rászorulók életét is. Munkáját a keresztények egységéért érzett elhivatottság kísérte, amit több alkalommal magam is tapasztaltam.

Ezüstmise alkalmából az ember óvatosan fogalmaz. Egy munkás papi élet kellős közepén nehéz még mérleget vonni. Hálát adni a Gondviselésnek viszont már lehet! Köszönetet mondani közös Gazdánknak, Krisztusnak, akitől a küldetést kapjuk, aki apostolait kegyelmének erejével kíséri, fáradozásaik nyomán pedig gazdag termést ajándékoz Egyházának.

Kérjük a Mindenhatót, kísérje továbbra is áldásával Antal atya szolgálatát az itt élő közösség és mindannyiunk javára. Ámen.

*

A szentmise végén, a záróáldás előtt Péchy Mária, a plébániai képviselő-testület világi, valamint a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) csoportjának elnöke köszöntötte az ünnepeltet. Emlékeztetett rá, azt tudtuk, hogy Beregszász és Esztergom két olyan település, amely Tóni atyának a szíve közepe, reméljük, hamarosan Józsefváros is odakerül. Tóni atya 2014 augusztusától szolgál itt, és azóta nagyon sok minden történt, megújult a plébánia, de még ennél is fontosabbak az apró dolgok. Tóni atya nyitja a templomot minden hajnalban, az Oltáriszentségnél imádkozva kezdi a napjait. Ez hatalmas erő, és mindnyájan követhetjük példáját, ha nem is a templomban, de otthon mindenképpen, hogy figyeljünk arra is ebben a nagy rohanásban, Aki által élünk.

Ez az első jó, amit kaptam tőle az elmúlt években – fogalmazott Péchy Mária. – Ezen kívül sok mindent; a közös zarándoklatokat, a színházi és operaházi látogatásokat. Az Isten és az ember szeretete természetes módon összeegyeztethető, s a barátok megtartása teljesebbé teszi életünket.

A józsefvárosi plébániaközösség világi elnöke átnyújtotta a hívők ajándékát Tóni atyának: Simon András grafikusművész Áldott hivatás című képéhez írt verseit, melyek könyvjelző formájában nagyon sokáig kaphatók voltak a templom kapujában. Az egyik vers arra hívja fel a figyelmet, hogy mindenkinek van felelőssége, a szülőnek, a tanárnak, a kétkezi munkásnak, a papnak, mindenkinek. „Az életed nyitott könyv, amelyből jót vagy rosszat tanulnak az emberek. Rajtad is áll, hogy jobbak vagy rosszabbak lesznek-e, amikor beleolvasnak hétköznapjaidba, és ünnepeidbe… Ne aggódj, mert a teremtő Isten jókedvében alkotott. És már születésed előtt is szeretett téged, örökre tenyeredbe írta sorsodat, most is a kezében tart, és nem enged el soha.” Péchy Mária szívből kívánta, hogy teljesüljön mindez Tóni atya életében, Isten dicsőségére és mindannyiuk javára.

Tóni atya megköszönte a méltató szavakat, és ajándékot nyújtott át Péchy Máriának születésnapja alkalmából.

Köszönetet mondott Tóni atya áldozatos papi szolgálatáért a Magyar Házas Hétvége nemzeti felelős házaspárja, Kovács Attila és Bea is.

Az ezüstmisén zenei szolgálatot végzett a templom énekkara, illetve gitáros kórusa. Az ünnepi szentmise után Michels Antal ezüstmisés áldásban részesítette a jelenlévőket.

Az ünnepelttel készült beszélgetésünket ITT olvashatják.

Szöveg: Bodnár Dániel

Fotó: Thaler Tamás

Magyar Kurír