Elhelyezték Kriszten Rafael ferences vértanú földi maradványait Budapesten

A szentmise elején Berhidai Piusz OFM tartományfőnök köszöntötte a jelenlévőket, arra hívva őket, hogy adjanak hálát Rafael atya hűségéért, és egyúttal könyörögjenek azért a kegyelemért, hogy felismerjék, „mekkora ajándékot ad nekünk az Isten, amikor hasonulhatunk az ő szent Fiához, Jézus Krisztushoz, nemcsak életünkben, hanem halálunkban is”. Ugyanis – mint fogalmazott – a vértanúk hitvallásában világosan megmutatkozik az a hit, amelyet a keresztények vasárnapról vasárnapra a Hiszekegyben megvallanak.

„Otthont kell teremtenünk a hitben”

Kálmán Peregrin, a pesti ferencesek templomigazgatója prédikációjában az evangéliumi szőlőmunkások példázatából kiindulva a hálaadásról beszélt. Rámutatott, hogy sokan vannak, akik kezdettől fogva az Úr szőlőjében lehetnek, akiket Isten már születésüktől fogva magához fogadott. Peregrin atya szerint a keresztény embernek hálát kell adnia azért a kegyelemért, hogy Isten közelségében élhet; ez azonban nem zárhatja be a saját világába. Akkor válik igazán termékennyé, amikor Isten jóságának megtapasztalása mások felé is továbbárad. „Istennek ezt a jóságát a hitben való otthonteremtéssel kell közel vinnünk testvéreinkhez, hogy ők is az Úr szőlőjének munkásaivá válhassanak.”

E gondolat felől tekintett Rafael atyára is, aki az országúti ferences templom egykori plébánosaként és házfőnökeként szolgált. Rafael testvér „a hitben megértette, hogy jó az Isten”, és ezt a felismerést akarta föltárni minden lelkipásztori cselekedetével. A prédikáció több állomást is felidézett Rafael atya életéből. Szólt nyíregyházi és pasaréti lelkipásztori szolgálatáról, valamint azokról az évekről, amelyeket a Margit körúti templom közösségében töltött. Utóbbi éppen a második világháború idejére esett, és ebben a vészterhes időszakban

Rafael atya az üldözöttek segítségére sietett – zsidó emberek ezreit próbálta menteni, többeket a keresztség szentségében részesítve, amikor ez még a menekvés reményét jelenthette.

Peregrin atya felidézte azt is, hogy a Lánchíd felrobbantása után Rafael atya motorcsónakkal járta a romokat, hogy az ott lévő sebesültekhez és haldoklókhoz elvigye a szentségeket. Hegyeshalomból pedig menlevelekkel egy egész vagonnyi embert fordított vissza és juttatott haza, a híveket pedig arra tanította, milyen kegyelmi eszközökbe kapaszkodhatnak életveszély idején. Később Pécsett megszervezte a gyóntatás rendjét, és az egyes utcákhoz felelősöket rendelt, akik a szegények helyzetét figyelték, keresve annak lehetőségét, hogyan tud segíteni az Egyház. „Rafael atya a hitben teremtett otthont. Isten jóságát megérezve az Ő jóságát akarta továbbadni mindenkinek” – hangsúlyozta Kálmán Peregrin.

A keresztből fakadó erő

Elhangzott egy 1943-ban az egyházközség számára írt szöveg is, amiben Rafael atya a szenvedés és a kereszt erejéről vallott, s amely megrendítően hatott a vértanú ferences későbbi sorsának fényében: „A legszebb engesztelés magunk és a világ bűneiért a mindennapok szenvedésének elviselése. A szenvedés erőssé tesz, megedz. Ámuljuk a vértanúk hősies szenvedésviselését. Fokozatos önfegyelmezéssel és a kereszt állhatatos tanulmányozásával lettek erőssé. Az élet mai vándorai is csak a keresztből fakadó erővel képesek összeroppanás nélkül járni az élet útjait.”

A szentmise szónoka felidézte azt az ismert történetet is, amelyről Kriszten Rafael egyik rendtársának feljegyzése tanúskodik: hamvazószerdán, amikor Rafaelt Budapestről átvitték a váci börtönbe, nem volt rajta ing, csak egy nagykabát a hidegben. Az egyik őr ekkor azt mondta neki:

Te pucér Krisztus, hol hagytad az ingedet?”

Peregrin atya szerint ez a káromkodásnak szánt mondat különös módon hitvallássá vált. Rafael atya egész életében Krisztushoz akart hasonulni, fogságának megalázó körülményei között pedig Krisztus vált benne jelenvalóvá.

Krisztus diadalmaskodott az ő testében

A szertartás különleges jelentőséget kapott azáltal, hogy ezen a napon Rafael atya földi maradványai is megérkeztek a templomba. Peregrin atya elismerte, hogy az emberi csontok látványa önmagában riasztó lehet, a vértanúk maradványait azonban az Egyház tisztelettel kezeli, s a maradványok templomi elhelyezése ennek előkészítését szolgálja. „Most mi is elhelyezzük és tisztelettel vesszük körül Rafael atya maradványait, mert Krisztus diadalmaskodott az ő testében. Arra emlékeztet bennünket, hogy Krisztus beleírta magát ennek az embernek a természetébe.”

Kálmán Peregrin felvázolta azt is, hogy a földi maradványok azonosításának története önmagában is különleges volt. A tömegsírból kiemelt csontok mellett rendelkezésre állt egy Rafael atya által a negyvenes években írt képeslap. A lap hátulján lévő bélyegből – amelyről feltételezhető volt, hogy Rafael atya nyálazta meg a felragasztásakor – évtizedekkel később DNS-t sikerült kinyerni. Ezt összevetették a csontok DNS-ével, és így azonosítani tudták a maradványokat. Peregrin atya ezt a történetet a hit szempontjából is értelmezte, mondván, hogy

Krisztus az evangélium DNS-ét beleírja az ember csontjába, az ember valóságába.”

Rafael testvér néhány csontdarabja így annak jele számunkra, hogy Krisztushoz tartozik és Krisztushoz válik hasonlóvá; ezt teszi hivatalossá az egyház – reményeink szerint pozitív – jövőbeli megnyilatkozása, a boldoggá avatás.

Mit tehetünk, amíg tart a boldoggáavatási eljárás?

E kérdésre válaszolva Peregrin atya arra hívta a jelenlévőket, hogy

a szarkofágban elhelyezett maradványokat ne csupán történelmi emlékként szemléljék. Amikor belépnek a templomba, menjenek oda, érintsék meg, vessenek keresztet, és kérjék Rafael atya közbenjárását.

„Vagy akár ha gyermek születik egy családban, milyen szép lenne, ha Rafaelről vagy az országúti ferences templomhoz kötődő másik vértanúról, Pelbártról kapná a nevét. Így emberek léte hordozná a két vértanú tanúságát” – jegyezte meg.

A szónok hangsúlyozta a történetek továbbadásának fontosságát is: a vértanúk életét el kell mesélni a gyermekeknek. Elmondta: a templomi szertartáson jelen lévő Anna ferences szegénygondozó nővér édesanyja gyermekként tanúja volt annak, amikor 1950-ben Rafael atyát elhurcolták. Nyolc-tíz éves lehetett ekkor, és mivel a hittanon már hallott Szent Tarzíciusz vértanúról, az elhurcolás közepette ez a mondat fogalmazódott meg benne: „Most én leszek Tarzíciusz.” Peregrin atya szerint ez a szentek tiszteletének és közbenjárásuknak egyik lényegét mutatja: egészen más életkörülmények között ugyan, de megszülethet bennünk az elhatározás – olyan leszek, mint ő.

Az emlékező szentmisét követően Berhidai Piusz szenteltvízzel hintette meg a vértanú ferences földi maradványait, amelyeket ezután örök nyugalomra helyeztek a Szűz Mária-kápolnában. Az országúti ferences templom egykori plébánosa így ismét abban a közösségben kapott helyet, ahol egykor maga is szolgált.

P. Kriszten Rafael ferences vértanú tiszteletére az országúti ferences templommal egybeépült Margit körúti ferences kolostor homlokzatán egy éve, 2025. szeptember 14-én emléktáblát helyeztek el. Akkori beszámolónk ITT olvasható.

Forrás: Ferences Média

Szöveg: Ádám Rebeka Nóra

Fotó: Andrei Ivanov

Magyar Kurír