Elhunyt Balogh M. Kinga SDR nővér

Kinga nővér otthona 1965 óta a római Francesco Tamagno utcában található Villa Mater Redemptoris zarándokház volt, melynek falait akkoriban emelték, amikor Magyarországon nemhogy nem támogatták a katolikus egyházat, hanem egyenesen ellehetetlenítették. Kinga nővér a ház történetének leghitelesebb tanúja volt: a hatvanas években még saját kezével dolgozott a zarándokház építésén, a rend korábbi római helynökével, nagynénjével, Galavits M. Geraldine nővérrel, akivel együtt tolták a talicskát, vagy épp malteroztak, ha arra volt szükség.

„1938. július 8-án születtem a Sopron megyei Lövőn, Magyarországon – olvasható Kinga nővér 2012 novemberében saját kezével írt önéletrajzában. Majd így folytatja: szüleim Balogh Gyula és Galavics Jusztina. 1945–1953 között végeztem az általános iskolát Lövőn, 1953-tól 1955-ig a Kereskedelmi Irodakezelői Szakiskolát Sopronban, majd 1955 és 1959 között főiskolai előkészítő rajziskolát Sopronban. 1959-től 1964-ig Budapesten, az Iparművészeti Főiskolán végeztem tanulmányaimat, ahol „diszítőfestő, restaurátor, művészi” szakon sikeresen diplomáztam. 1965. április 4-én tanulmányaim folytatása céljából Olaszországba, Rómába jöttem és itt 1966-ban beléptem az Isteni Megváltó Nővérek rendjébe, és ugyanott végeztem a noviciátus első évét is. 1967–1969 között rendünk kismartoni házában a novíciátus második évét végeztem. 1969 január 4-től Kastlban (Németország, Bajorország) a Magyar Gimnáziumban rajztanár és nevelőnőként működtem. 1980. augusztus 8-án megkaptam a német állampolgárságot. 1983. július 30-án visszatértem Rómába, a Villa Mater Redemptoris nővérközösségbe.”

Kinga nővér nagynénje, Galavits M. Geraldine nővér (1910–1989) Budapesten, a Szent Margit Gimnázium egykori igazgatója volt, aki az államosítást követő meghurcoltatások idején költözött ki Rómába. Döntése nem volt teljesen önkéntes: elöljárója, a generális anya, egyben magyar tartományfőnöknő bízta meg azzal, hogy a kommunizmus miatt ellehetetlenült hazai hitgyakorlásnak teremtse meg a római alapjait, amely képes legyen a mintegy negyven nővért – akik 1945 után Hollandiába, Franciaországba, Ausztriába, Németországba, Olaszországba költözve elhagyták Magyarországot – összetartani.

Kinga nővér egy korábban vele készült interjúban beszélt arról, hogy szülőfalujában, a Sopron megyei Lövőn második szomszédjuk volt Geraldine nővér családja, a sors fintoraként azonban Magyarországon sohasem találkoztak egymással, mert amikor Kinga nővér 1938-ban megszületett, Geraldine nővér már Budapesten tanított, később pedig kivándorolt Rómába és nem térhetett többé haza a családjához.

Azonban Kinga nővér élete mégis egybeforrott Geraldine nővérével, élettörténetük sok egyezőséget mutat. A világ számos pontján szolgálták a rendet és mindketten tanítottak. Nagynénjéhez hasonlóan Kinga nővér is már gyermekkorában eldöntötte, hogy felnőve a szerzetesi életformát választja.

Tanulmányai végzését követően levelet írt nagynénjének, hogy szeretné „továbbképezni” magát. Geraldine nővér meghívólevelet küldött unokahúgának egy „tanulmányútra”, amivel elaltatta az őt minden bizonnyal figyelő kommunisták éberségét.

Kinga nővér családja azonban nem tartotta jó ötletnek a római utazást és félelmük be is igazolódott: miután a fiatal Kinga elutazott, a kommunista rezsim megfosztotta őt az állampolgárságától, s távollétében öt év börtönre ítélte.

Kinga nővér Rómában lett tehát novícia. Miután Geraldine nővérnek sikerült megvásárolnia a telket a Francesco Tamagno utcában, megkezdődött a zarándokház építése. A hatvanas évek elején együtt dolgoztak az építkezésen, tolták a talicskát vagy malteroztak, mindig azt tették, amire szükség volt. Soha semmin nem aggodalmaskodtak, bíztak a Gondviselésben. „Szilárd alapot csak a kereszt ad mindennek, nem kétséges, hogy a római házunknak az alapja ez a szilárd kereszt” – hangzott el többször is, mintegy hitvallásként, mind Geraldine, mind pedig Kinga nővértől, akit nagynénje halála után néhány évvel a rendház házfőnöknőjének neveztek ki, mely tisztséget 1996–2011 között 15 éven át látta el.

Rendtársa, Demeter M. Teodóra SDR nővér úgy emlékszik Kinga nővérre, mint aki sokkal több volt számára, mint nővértárs: édesanya, testvér – néha még gyermek is.

„2002. augusztus 4-én érkeztem Rómába – írja Teodóra nővér –, és attól a naptól kezdve egy közösségben éltünk. A Tiburtina pályaudvaron ő várt rám autóval. Már a hazafelé vezető út is igazi városnézéssé vált: lelkesen magyarázta az emlékműveket, amelyek mellett elhaladtunk. Tisztán emlékszem, ahogy a Lateráni bazilikát és az Obeliszket mutatta. Vasárnap este elkísért a szentmisére is, és útközben azt is elmagyarázta, merre érdemes menni, hol lehet rövidíteni. Gondoskodása már az első pillanattól természetes volt.

Számomra ő a soha el nem fáradó, mindig tettre kész ember mintaképe marad. Soha nem láttam panaszkodni vagy kimerültnek. Mindig csinált valamit: szerelt, javított, takarított, pakolt – és mindezt derűvel. Egyszer, amikor egy meghibásodás miatt kihívtuk a hidraulikust, az szinte összeveszett vele, amiért egyáltalán hívtuk, hiszen – ahogy mondta – Kinga nővér ezt nála is jobban meg tudná javítani.

Kiváló sofőr volt. „Schumachernek” becézték, mert piros Golfját bámulatos ügyességgel és vagánysággal vezette. A Róma–München vagy Róma–Linz út számára nem kihívás, hanem öröm volt. Sok ismerőst vitt körbe Rómában, amíg még lehetett autóval közlekedni a belvárosban. Azoknak, akiknek ebben részük volt, a mai napig mosolyogva emlegetik.

Végtelenül szerény és alázatos volt. Óriási tehetséggel áldotta meg az Isten, mégsem beszélt róla. Csak véletlenül tudtam meg, hogy gyönyörű ikonokat fest. Hosszas kérlelés után egyszer elővett egy cipősdobozt a szekrény alól. Amikor kinyitotta, szó szerint elállt a lélegzetem attól a szépségtől, amit a méltatlan doboz rejtett. De csak rövid ideig nézhettem – hamar visszacsomagolta. Amikor megkérdeztem, miért rejtegeti, csak ennyit mondott: „Dórikám, ez már a múlté…”

Precizitása példaértékű volt. Mindig rendezett, összeszedett, igényes volt. Gyönyörűen, tisztán felöltözve, a fátyol alatt gondosan eligazított hajjal jelent meg a közösségben. Az utolsó pillanatig önellátó maradt. A végzetes napon is teljesen felöltözve találtuk meg, bevetett ággyal. Készült kijönni.

Humora és szellemessége egészen különleges volt. Ritkán találkozni olyan emberrel, aki ennyire természetesen tudja élni az életet. Mindenben meglátta a jót, és a nehézségekhez is derűvel közeledett. Ha kérdeztek tőle valamit, biztosan olyan frappáns választ adott, amit könyvekben sem lehetne pontosabban megfogalmazni.

Mindenkihez volt egy kedves szava. Gyönyörű mosolyát önzetlenül osztogatta. Olyan kisugárzása volt, ami túlmutatott a földön. Mellette az ember valóban megérezhetett valamit a mennyországból.

Imádságos lelkülete a szentekéhez hasonlított. Bármit tett, Isten jelenlétében élt. Mélyen bízott a Gondviselésben. Gyakran mondta: „A Jóisten mindent elrendez.” Nagy Mária-tisztelő volt, sokszor emlegette, hogy a Szűzanya köpenye alatt minden a helyére kerül. Amikor nehézségem volt, mindig kértem az imáját – és éreztem, hogy annak hatalmas ereje van. A dolgok rendre úgy alakultak, ahogyan én elképzelni sem tudtam volna.

Huszonnégy év közös élet alatt rengeteg örömöt, bánatot és nehézséget éltünk át együtt. A sok közös élmény mélyen összekötött bennünket. Sokszor szavak nélkül is értettük egymást – elég volt egy pillantás, egy apró mozdulat.

És hogy ki most nekem Kinga nővér? Közbenjáróm a mennyben, akihez bizalommal fordulhatok – és akiről biztosan tudom, hogy most már egészen közelről jár közben értem a Jóistennél” – fogalmazott visszaemlékezésében Kinga nővérről rendtársa, Demeter M. Teodóra SDR nővér.

Balogh M. Kinga SDR lelki üdvösségéért az engesztelő szentmiseáldozatot március 3-án, kedden 8.15-kor mutatják be Rómában, a Szent Péter-bazilika magyar kápolnájában. Földi maradványait a feltámadás reményében egy későbbi időpontban a Budapest-Kelenföldi Szent Gellért Plébánia Altemplomában helyezik örök nyugalomra.

A szöveget szerkesztette: Papp Erika/Pápai Magyar Egyházi Intézet

Felhasznált irodalom: rendi magánarchívum; Képmás Magazin: „Az, hogy lehallgatnak, természetes volt, együtt kellett vele élni” – Galavits M. Geraldine megváltós nővér életútja

Forrás és fotó: Pápai Magyar Intézet

Magyar Kurír