Elhunyt Borsos József pálos szerzetes pap

Borsos József atya kezdeményezte évtizedekkel ezelőtt, hogy a Boldog Özséb ünnepét (január 20.) követő legközelebbi szerdán legyen a rendalapító ünnepe Márianosztrán, amely egyúttal a pálos konfráterek találkozójává is vált. Ez alkalommal búcsúznak tőle rendtársai a szentmise keretében, és ekkor helyezik el földi maradványait a bazilika alatti pálos kriptában.

Adj, Uram, örök nyugodalmat neki, és az örök világosság fényeskedjék neki!

*

Borsos József atyára emlékezve a Váci Egyházmegye a pálos szerzetes pap saját, 2017-ben összeállított visszaemlékezéseit tette közzé, melyből az alábbiakban – szerkesztett formában – részleteket közlünk.

Hálát adok az isteni Gondviselésért, hogy ebben a hatalmas, ember számára beláthatatlan létezésbe engem is beletervezett, szeretetével elhalmozott és meghívott munkatársának, hogy örömhírének továbbadója legyek.

Köszönetet mondok Édesapámért és Édesanyámért, akik a nagy szegénységünkben rengeteg fizikai munkát végezve, sok-sok verejtékkel megkeresett kenyérrel neveltek fel és taníttattak testvéreimmel együtt.

Polgáron születtem 1937. szeptember 21-én. Polgár buzgó katolikus lelkületű falu volt, így nem csoda, hogy már kicsi koromtól kezdve nagyon szerettem templomba járni, és már ötéves koromban ministráltam. Gyermekként is szerettem imádkozni, jól éreztem magam a templomban, és már akkor úgy éreztem, hogy pap szeretnék lenni. Emiatt később az iskolában néhány hasonló gondolkodású társammal együtt gyakran nevetségessé tettek, és szinte mindig a legrosszabb magaviseleti jegyet kaptam. Édesapám erre mindig azt mondta, hogy nem törődik azzal, mit írnak az értesítőbe, de rosszat ne halljon rólam. Középiskolába a felvételi kérelmemet az osztályfőnököm nem küldte el, ennek ellenére azonban, a Gondviselésnek hála, szinte az utolsó percben mégis sikerült az Esztergomi Ferences Gimnáziumba bejutni. Nagyon szerettem a ferences gimnáziumban tanulni, kitűnő szerzetes tanáraim voltak (...) Sajnos a gimnáziumi tanulmányaim az otthoni életet még nehezebbé tették, ezért a nyári szünet számomra mindig kétkezi munkával telt, hogy valamit keressek, és így segíthessek szüleimnek. Aratni, kapálni voltam, és napszámba is jártam. A nagy szegénység miatt édesanyám csak egyszer, a ballagásomra tudott eljönni Esztergomba.

Középiskolás éveim alatt végleg megerősödött bennem a papi hivatás gondolata. 1956 szeptemberében vonultam be az Egri Érsekség szemináriumába, ahol harmincnyolc társammal együtt elkezdtük az első évfolyamot. Néhány héttel később itt éltük át a forradalom eseményeit. (...)

A kispapok között az egyik társam a szerzetesrendek feloszlatása előtt pálos novícius volt Pécsett; ő titokban sokat mesélt néhányunknak a pálosokról. Nagyon megfogott engem a Pálos Rend lelkisége, és magyar alapítása, szívem mélyén pedig megéreztem, hogy a Jóisten erre az útra, a pálos szerzetesi életre hív engem, így 1957-ben, titokban jelölt lettem, majd a szintén titkosan végzett noviciátus után 1960-ban tettem le az első fogadalmamat. Ugyanebben az évben egy harmincnapos lelkigyakorlaton is részt vettünk néhányan a szemináriumból, és

akkor fogalmazódott meg bennem az a gondolat, mely a mai napig is papi és szerzetesi életem vezérfonala: Isten iránti szeretetből áldozattá válni a magyar bűnösökért.

Június 18-án, az egri bazilikában szentelt pappá Grősz József kalocsai érsek. Első szentmisémet 1961. június 25-én mondtam szülőfalumban, Polgáron. Szüleimnek, de a falunak is nagy öröm volt ez.

Első kápláni helyem Egyek lett (...) Egy év után Egyekről Hevesre kerültem káplánnak, ahol három és fél évet töltöttem. (...) rengeteg ministránsom is volt. A vasárnapi misére több mint négyszáz gyerek járt, így nem csoda, hogy erre már az ÁVO is felfigyelt. (...) januárban az érsek áthelyezett Detkre, ahol másfél évet dolgoztam. Innen két és fél évre Demecserbe, majd tíz hónapra utolsó kápláni helyemre, Miskolcra kerültem. (...) Újszentmargita annyira elhagyatott és szegény falu volt, hogy az egyházmegyében nem volt már pap, aki elfogadta volna ezt a helyet – én majdnem tizennyolc évet töltöttem ott. Az indulás nem volt könnyű, de az emberek befogadtak, és én is nagyon megszerettem őket. Sikerült a lebontásra ítélt templomot megmenteni és teljesen felújítani (...) a hozzám tartozó másik faluban, Folyáson pedig új templomot építettünk. Az utolsó években kerületi esperesként dolgoztam. Az Újszentmargitán töltött évek alatt temettem el szüleimet.

1988-ban Gyöngyöspatára helyezett az egri érsek, és innen láttam el Gyöngyöstarjánt is. Egy évig egyedül, majd a második évtől egy pálos rendtársammal voltunk ott, (...) sok felújítási munkát végeztünk, és a templomba is nagyon sokan jártak.

1990-ben már rendi elöljáróm helyezett az első igazi pálos állomáshelyemre, Márianosztrára, ahova még a 14. század közepén, Nagy Lajos királyunk idején települtek le a pálosok. (...) az indulás nem volt könnyű, sok falat kellett ledönteni mind az emberi lelkekben, mind pedig a valóságban. Tizenkét évig vezettem a márianosztrai plébániát, (...) teljesen felújítottuk a templomot, a plébániaépületet és a kálváriát. Nagyon sok öröm ért a lelkipásztori munkában is, és körülvett a hívek szeretete. A márianosztrai börtönben börtönlelkészi szolgálatot is végeztem, mellyel egy új, addig ismeretlen világ is feltárult előttem.

Márianosztrán a hívekkel együtt kezdtük el a pálos lelkiséghez olyannyira kapcsolódó engesztelést Szent István király országa népéért. Ezekre az engesztelésekre és a búcsúkra az egész környékről, még Budapestről és a Felvidékről is jöttek. (...) aktívan belekapcsolódtam a felvidéki magyarság lelkipásztori ellátásába, sorra jártam a felvidéki falvakat, szentmiséket, lelkigyakorlatokat tartottam.

2002. június 1-jével a Pálos Rend generálisa kinevezett a Magyar Rendtartomány tartományfőnökévé. Az egykori lelkigyakorlaton megfogalmazódott gondolattal vettem át a tartomány vezetését: Isten iránti szeretetből áldozattá válni a magyar bűnösökért. Fontos feladatomnak tartottam és tartom lelkiségi vonásaink további erősítését, különösen az engesztelésnek, valamint a nemzetünkért való imádság gondolatának az elmélyítését. Amíg a világban élő emberek dolgoznak, fáradoznak a munkájukban, családjukban, és talán kevesebb idejük jut az imádságra, vagy nem tudnak, nem akarnak imádkozni, mi képviselni akarjuk őket imádságunkban az Úristen előtt.

Tartományfőnökként előbb kilenc hónapra a budapesti kolostorunkba, majd 2003 májusában a tartomány központjába, Pécsre költöztem. A tartományfőnöki szolgálat mellett Pécsett a Lyceum templom vezetését is elláttam (...) sok szeretetet kaptam ott a hívektől. A Gondviselésnek hála, sikerült a Pécsett töltött időszak alatt ennek a gyönyörű templomnak a megkezdett belső felújítását teljesen befejezni.

A tartományfőnöki szolgálatot – melyet 2008. május 31-éig láttam el – követően, 2008. augusztusától újból Márianosztrára kerültem vissza, ahol igyekeztem a korábban ott végzett munkát folytatni. Márianosztra nagyon fontos helyet jelentett az életemben, ezért nagy öröm volt számomra, és különös kegyelemnek tartottam, hogy 2011-ben aranymisémet ott ünnepelhetem, és ezt a velem együtt szentelődött rendtársammal, az akkor szintén a márianosztrai kolostorban élő Csanád atyával tehettem.

2013 novemberétől újra a pécsi kolostorba kerültem, ahol ismét bekapcsolódtam a lelkipásztori munkába 2015 szeptemberéig. Ekkor helyeztek vissza ismét az általam olyannyira szeretett Márianosztrára, ahol azóta is élek és szolgálok.

Egész életemben Krisztust törekedtem követni, így földi elismerésre sohasem áhítoztam. Emberileg mégis jóleső érzéssel töltött el, amikor lelkipásztori munkámat, szerzetesi szolgálatomat különböző elismerésekkel pozitívan értékelték. 2009-ben Újszentmargita, 2011-ben pedig Pálosvörösmart díszpolgára lettem, 2013-ban pedig Áder János köztársasági elnök úr a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozta számomra.

Pálos szerzetes-papi szolgálatom irányát két szentírási szakasz határozta és határozza meg: Ezekiel próféta könyvében olvashatjuk a több évezred távlatában elhangzott igét, mely a mi korunkban újra élővé válik: „Gyertek elő város ostorai! (…) És megjelent hat férfi (…) Közülük az egyik férfi fehér ruhába volt öltözve, oldalán meg íróeszközök voltak. (…) Így szólt hozzá: Járd be a várost (…) és jelöld meg kereszttel azoknak az embereknek a homlokát, akik siránkoztak és bánkódtak a szörnyűségek miatt, amelyeket művelnek benne. A többieknek pedig ezt mondta (…): Menjetek utána, járjátok be a várost és pusztítsátok! (…) Akinek azonban kereszt van a homlokán, azt ne bántsátok!” (Ez 9,1–6)

Mi, pálosok népünk körében ezek a bánkódó emberek szeretnénk lenni, hogy Isten irgalmát kiesdjük, és nemzetünk megmeneküljön. Egyetlen magyar alapítású szerzetesrendként ez különösen is hivatásunk.

A másik szentírási szakasz Márk evangéliumából való, és egy béna meggyógyításáról szól, akit a nagy tömeg miatt nem tudtak Jézus közelébe vinni, ezért egy háztetőt megbontva engedték a Megváltó elé. Pálos szerzetesként a mai világban olyan emberek szeretnénk lenni, mint akik ezt a bibliai bénát Jézus elé leengedték, hogy gyógyítsa meg. Ő látva őket és hitüket, így szólt a bénához: „Fiam, bocsánatot nyertek bűneid” (Mk 2,5), és hogy megtudja mindenki, Jézusnak van hatalma a bűnök megbocsátására, a bénához fordult: „Mondom Neked, kelj föl, fogd az ágyadat és menj haza” (Mk 2,11). A bibliai béna a legfontosabb lelki, de emellett a testi gyógyulást is megkapta, mert voltak, akik segítettek neki, hogy eljusson Jézushoz. Imáinkkal és életünk felajánlásával mi is ezt szeretnénk tenni: Szent István király országa népét Jézus Krisztus elé vinni, hogy lelki bénaságából meggyógyuljon, és szeretetben, boldogan békés életet éljen.

Az ima útjára Szent István király állította a magyar népet, amikor országunkat a Magyarok Nagyasszonyaként tisztelt Szűzanyának ajánlva látta biztonságban a jövőnket. Árpád-házi Szent Margit, rendalapítónk esztergomi Boldog Özséb és a többi magyar szent, valamint az ő életük példájából, áldozatukból erőt merítő, imádkozó magyarok tartották Nagyasszonyunk óvó kezét népünk fölé. Ahogy azonban történelmünk az idő kerekén előrehaladt, egyre kevesebben imádkoztak, és amint távolodtunk a hittől, úgy hanyatlott az ország is.

Meggyőződésem, hogy az imádság az egyetlen, mind egyéni, mind közösségi szinten, amely képessé tesz az igazi belső megújulásra. Lelki megújulás nélkül pedig semmi másban nem remélhetünk megújulást.

Így törekedjünk tehát Isten országát építeni, de hazánkat is szolgálni, valahogy úgy, ahogy ezt Virág Benedek pálos költő sírfelirata is megfogalmazza: „Születtem. Szerettem hazámat, s dolgoztam érte. Ez az én életem története. Tegyetek ti is így. Tanítsátok utódaitokat, s ha azok is így teszik, akkor Magyarország boldog lesz.”

Borsos János József atya visszaemlékezése teljes terjedelmében ITT olvasható. 

Forrás: palosrend.hu; Váci Egyházmegye

Fotó: Hargitafürdői élet/Facebook; Váci Egyházmegye

Magyar Kurír