Elhunyt Lojzi bácsi, az elismert újpesti fogorvos, aki lelki labort is vezetett

Tősgyökeres újpesti családba született 1934. július 6-án. Az egyetem elvégzése után több mint negyven éven át fogorvosként dolgozott. Eközben barátai biztatására beiratkozott a Pázmány Péter Hittudományi Akadémiára. A hittanári oklevél megszerzése után az újpest-kertvárosi Szent István-plébánia akkori plébánosának, Molnár Jánosnak a meghívását elfogadva több iskolának és a plébániának is hitoktatója lett. E második hivatásának élt 1990-től haláláig. Az óvodásoktól a felnőttekig mindenféle korosztályt tanított.

Működése alatt a templom padjai zsúfolásig teltek gyerekekkel és szüleikkel a vasárnapi diákmiséken, nyaranta pedig feleségével, Mártával

hatvanadik életévén túl is táborozni vitte tanítványait.

Vezérelve szerint ma nem hitoktatásra, sokkal inkább hitre nevelésre van szükség, tanítók helyett pedig tanúságtevőkre, s arra, hogy megtanuljuk, mit jelent „a szolgáló szeretet”. Szerette, amit csinált, s szerették, akik hallgatták.

Megszervezte a rendszerváltás után visszakapott újpesti katolikus kultúrház újraindítását, ahol színjátszókört vezetett, Mikulás-ünnepségeket, anyák napi műsorokat, irodalmi esteket és bálokat szervezett.

Majd egy üresen álló óriási iskolaépületben vezetésével és fáradhatatlan szervezőmunkája eredményeként megalakult két iskola is, a Szent János Apostol Katolikus Általános Iskola és a Páli Szent Vince Katolikus Szakmunkásképző és Szakközépiskola. Ez utóbbi

„lelki laborjában” a hittanórák a legkedveltebb órarendi órák közé tartoztak, mert a lexikális tananyag előadása helyett baráti beszélgetésekben saját példáján keresztül adta át a fiataloknak a hit örömét és az erkölcsös élet szépségét.

Majd újraindította az Újpesti Katolikus Kolping Egyesületet (Legényegylet). Egy ideig a világi hitoktatók képzésének szervezője és előadója volt, és tanított a Mustármag Keresztény Gimnáziumban is. A Szent Anna Katolikus Óvodában és a Budavári Kolping Katolikus Óvodában a saját maga által kidolgozott bábozós módszerrel, Pupák és Pimpike figurájával tanította és varázsolta el a legkisebbeket. Számos hittanóráját a tévé is közvetítette.

Munkáját Újpest Önkormányzata 1997-ben díszpolgári címmel, az egyházmegye pedig 2003-ban Szent Adalbert-díjjal jutalmazta.

De nem csupán az óvodákban, iskolákban vagy a plébániákon beszélt a hitről, hanem családja körében is. Három gyermeke és családjaik, tizenkét unoka és tizenöt dédunoka hallgatta történeteit, bátorító szavait. Unokái „unokás hittanra” jártak hozzá, majd egy-két évtizeddel később a dédunokáival is szívesen foglalkozott.

Életörömét a hétköznapi csodák – vagy ahogy ő mondta: „a célirányos véletlenek” – felismeréséből merítette. A Gondviselésbe vetett hite sugárzott.

A piacon úgy ismerték, mint aki mosolyt csempész a hétköznapok szürkeségébe.

Szerette a humort, nem panaszkodott, és mindig jókedvű volt. Ha olyan társaság adódott, hamar dalra fakadt. Egy saját szerzeményének szövegével idézzük fel személyiségét:

Biztató dal

Örülj a szépnek, légy mindég vidám,
Kedved ne rontsa bánat vagy viszály!
Ha kéred Istent, naponta megáld,
Ezért légy boldog és mindég vidám!

Jó szót adj másnak, biztatást is még,
Hitet sugározz a világ felé!
A jó, mit adtál hozzád visszatér,
Öröm lesz benned, munkád többet ér.

Értelmet lelsz majd élted alkonyán,
Bízzál, remélj és el ne lankadjál!
Szeret az Isten – ezt hirdesd tovább!
Így leszel boldog és mindég vidám.

Forrás és fotó: Faragó András

Magyar Kurír