Elhunyt M. Kiss Sándor, a PPKE BTK Történettudományi Intézetének korábbi vezetője

Nagy tölgy dőlt ki a tegnapi éjszakai viharban, olyan irányadó óriás, akihez igazodni lehetett, utat jelölt ki. Nehezen hihető a hír. M. Kiss Sándor halálával életem egy része szakadt ki és merült el soha vissza nem idézhetően a múlt homályába. Felnőttkorom egyik legmeghatározóbb tanáregyéniségéről van szó, olyan emberről, aki az egyetemi, Eötvös collegiumi képzés után is jelen volt az életemben. Tizenhat évig volt később a főnököm, tanszék-, majd intézetvezetőm az újrainduló Pázmány Péter Katolikus Egyetem történeti intézetében.

Még nem volt negyvenéves, amikor az Eötvös József Collegium (amelynek valamikor ő is tagja volt) szobaszemináriumán, keddenként este 7 és 11 között először megjelent cigarettával kiégetett pulóverében, ruganyosan, sármosan, telve lendülettel és humorral. Így ment ez ezek után öt-hat éven keresztül, magával hozva általában egy olyan vendéget, aki vagy a 20. századi történelem egy szemtanúja volt, vagy annak valamilyen elemzője. Különböző szellemi áramlatokat, politikai nézőpontot képviselő embereket ismertünk meg, de fel is készített bennünket az elkövetkező rendszerváltásra.

Sanyi történészkutatóként minőségit, újat, egyedit és a társadalomra is hatást gyakorlót alkotott. Ez az utóbbi nagyon fontos volt számára: „Egyéni dühöm annyit ér, amennyit társadalmiasítani tudok belőle” – mondta sokszor a bomló „kádárizmus” időszakában élő „dühös fiataloknak”. Ugyanakkor óvott is bennünket. „A diplomát meg kell szerezni, a szakmával kell foglalkozni.” A lényeges történeti problémákat, a társadalom kulturális emlékezetének elfedett pontjait kutatta. Az elsők között szólt a kommunizmus kényszermunkatáborairól. A Recsk 1950–1953 című film történész szakértője volt. Az erőszakszervezetek és a politika alakulása 1945 és 1956 között című előadással habilitált Piliscsabán, 2004-ben. Később az elhallgatott magyar forradalom, 1956 talán legismertebb kutatójává vált. Mindezt országos szinten a médiában is rendszeresen tudta képviselni. Koncepciózus volt, mindig rendszerben gondolkodott. Kiérlelt ideológiai, etikai világnézete centrumában a hazaszeretet és a nemzeti szempontok álltak. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy minden érvelést meg kell vizsgálni, ha az intakt, még ha az a saját szempontjainkkal ellentétesnek tűnik is. Megértő volt. Történészként is igyekezett vizsgált személyiségeinek álláspontjaiból szemlélődni. Elmondta, hogy ha éjszakánként nem tudott aludni, sorra vette a szereplőket, és az ő fejükkel gondolta végig a lehetséges cselekvési alternatíváikat.

Pályája során láthattuk hadtörténészként, tagja volt a Történeti Tényfeltáró Bizottság „Sortűz Bizottságának”, dolgozott Antall József Miniszterelnöki Tanácsadó Testületének kormányfőtanácsosaként, de legfőképpen tanár volt. 1996-tól tanított Piliscsabán, az újrainduló Pázmány Péter Katolikus Egyetem történelem szakán. Majd 1997 szeptemberétől a Történettudományi Intézet és azon belül a Legújabbkori Történeti Tanszék vezetőjeként. Egyetemi tanári kinevezést 2005-ben kapott. Sikeres tanítványai nyomán OTDK mestertanár kitüntetésben részesült. A tanszék-, majd intézetvezetői posztot tizenhat esztendőn keresztül, 2013. június 30-ig töltötte be. Azt követően a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet (RETÖRKI) tudományos igazgatója lett. Vezetőként soha nem bocsátott el senkit. Még azokat sem, akik a háta mögött léptek fel ellene vagy szembehelyezkedtek vele. „Nem szabad senkit sem a víz alá nyomni” – mondta. Kollégáit jó főnökként, emberismerettel válogatta és türelemmel irányította. A szak alatta virágzott.

A Történeti Hivatallal (utóbb: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) 1998 novemberében kötött megállapodást, melynek keretében 1998. december 1-jétől az általa minden évben kiválasztott tizenkét pázmányos történészhallgató rendszeresen kutathatott a Belügyminisztérium pincéjében található irattárban, majd annak átszállítása után az Eötvös utcai intézményben. Ez az együttműködés a többi egyetemhez viszonyítva is egyedülálló tudományos kutatási és forrásfeltárási lehetőséget adott a Pázmány hallgatóinak. Közülük húszan doktoráltak a vezetésével, és számosan ma is jeles történészek, kutatók, politológusok.

Iskolát alapított. Az 1980-as évek Eötvös collegiumi generációjától kezdve harminc éven keresztül nevelt ki ma is a pályán lévő történészeket. Mindenki által becsült, emberséges, meghatározó tanáregyéniségként él az emlékezetben. Ő volt a Történettudományi Intézet és egyben a piliscsabai campus egyik legfőbb identitásképző arca. Diákjait meghallgatta, kérdéseik, válaszaik érdekelték. Mindenkire volt ideje, sokszor éjszakákba nyúló beszélgetésekre, nyári táborokban, intézeti kirándulásokon. Nem buktatott. „A hallgatót képezni kell, nem terrorban tartani” – volt az álláspontja. Módszert akart adni a 20. századi ismeretekhez, eligazodást a 21. század mindent elöntő információáradatában tanítványai és a történettudomány számára.

Számos emlékplakett mellett munkáját 2013-ban a Magyar Érdemrend középkeresztje kitüntetéssel, majd 2022. március 15-én Széchenyi-díjjal jutalmazták, de ami ezeken túl is felbecsülhetetlen, megmaradó érdem, az a mintegy 1800–1900 történelem szakot végzett pázmányos hallgató, akik előadásait hallgatva, vele beszélgetve egy olyan történetszemléletet kaptak, amely segíti őket jelenük átlátásában és jövőjük, közös jövőnk formálásában is.

Isten veled, Sanyi! Köszönöm, hogy világosságot gyújtottál nekünk, miközben kerestük az utat mi, botladozó diákjaid. Hiszem, hogy újra találkozunk az örök világosságban.

Forrás és fotó: PPKE BTK

Magyar Kurír