Elhunyt Varjú Imre, az 1956-os szerepvállalása miatt bebörtönzött pap

Varjú Imre Endrődön született, 1932. november 26-án. Vácott szentelték pappá, 1956. június 17-én. Mivel néhány hónappal később, az október 23-án kitört forradalom idején több paptestvérével együtt kórházakban segédkezett, iratokat sokszorosított, a szabadságharc leverése után börtönbe került, Márianosztrára. Általános amnesztiával 1959. május 10-én szabadult. Ettől kezdve a hatalom rendszeresen megfigyelte.

Lelkipásztor volt többek között Újpesten, Soroksáron, Rákospalotán, Borsosberényben. Pestszentlőrincen huszonöt évig szolgált. Ezt követően, Erdő Péter bíboros, prímás hívására a budavári Mátyás-templomba került. 2010. augusztus elsején vonult nyugállományba.

Adj, Uram, örök nyugodalmat Neki!

*

Varjú Imre azok között a papok között volt, akik 1956-ban a forradalom és szabadságharc idején a kórházakban segédkeztek, iratokat sokszorosítottak, majd a megtorlás idején börtönbe kerültek. A súlyos történelmi pillanatokban átélt tapasztalatairól korábbi interjúnkban beszélt.

– Hogyan élték meg ’56 első napjait a központi papnevelő intézetben?

– Az 1956-os események első felvonásából nem ért el hozzánk semmi, mert éppen lelkigyakorlaton vettünk részt. Egy hétig tartott, egymással nem beszéltünk, rádiót nem hallgattunk, az elöljárók nem tájékoztattak minket. Vasárnap reggel ért véget a lelkigyakorlatos csend, akkor tudtuk meg, mi történt. Rögtön arra gondoltunk, hogy biztosan vannak sebesültek, el kell mennünk hozzájuk. Hatodéves, frissen felszentelt papok voltunk, szeptembertől voltunk a központi szemináriumban. Nyolc-tíz felszentelt pap lehetett akkor ott, mindenki kiment a kórházakba, én vasárnap délelőtt a szentmise után a Bakáts téri kórházba mentem. Tele voltak sebesülttel, főleg egyetemisták és munkás fiatalok voltak.

Reverendában mentem, vittem a kenetet, az Oltáriszentséget. Megbeszéltük, hogy kijövök mindennap: áldoztattam, gyóntattam.

(...)

– Mi történt a szabadulása után? Hogyan tudta folytatni papi szolgálatát?

– Megbélyegzett voltam, sem városba, sem a fővárosba nem helyezhettek, a kiskunhalasi tanyákra kerültem. Templomokban nem tarthattam misét, de az iskolákban igen. Minden gyerek hittanos volt, a pedagógusok is ott voltak a miséken, mondván, hogy vigyáznak a gyerekekre. Később Újpest-Megyerre, Soroksárra, Rákospalotára kerültem káplánnak. Bánk József volt akkor a váci püspök, aki aztán Borsosberénybe küldött egy csendes plébániára. Csodás világ volt, a palócok szíve-lelke vallásos volt, mindenki járt hittanra.

*

2022-ben, 90. születésnapján a hálaadó szentmisén Imre atya megfogalmazta:

Az első emberek hittek a gonosz léleknek, és megtapasztalták a szenvedést, behozták azt a világba, azzal együtt a halált és a gonosz erők szorongatásait.

Jézus viszont bámulatos dolgot vitt végbe, bebizonyította, hogy a szenvedésnek van értelme.

Ha egyesülünk az Úr szenvedésével, akkor Isten szenved a beteg és a szenvedő emberben, és azokban az embermilliókban, akik szegénységben és elnyomatásban élnek, akiket kizsákmányolnak, akik éhen halnak, vagy kínzás és terrorizmus áldozataivá válnak.

Fotó: Lambert Attila, Merényi Zita

Kuzmányi István/Magyar Kurír