Éljük át, és váljunk mi is szereplőivé – Passiójáték-képzés Pasaréten

Ujváry-Radics Gabriellának, a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíróképző-tanfolyama hallgatójának riportját adjuk közre.

Nem kitalált meséről van szó. Valós az esemény, a szereplők, a jelenetek is adottak. Mondhatnánk azt is: „nincs új a nap alatt”. Vagy mégis? Hiszen e történet újra és újra megihleti a különböző művészeti ágakban (zenében, színházban, irodalomban vagy filmen) alkotókat. Minden évben – húsvétra készülve – végigéljük és újrajátsszuk. De valóban „csak eljátsszuk”?

A Pasaréti Színjátszó Kör kilenc éve alakult meg, az elmúlt öt évben minden nagyböjt idején előadják Meskó Zsolt alkotását, a Pasaréti passiót. Ennek kapcsán született meg a gondolat, hogy

e plébániai közösség kereteiből kilépve, az országban vagy akár országhatárokon túl is minél több helyen színre vigyék ezt a darabot.

Ezért jött létre ez a passiószervező- és -rendező-képzés, melynek révén tavaly tizenhat előadás valósult meg, idén pedig huszonkettő várható. „Talán majd egyszer Magyarország mind a 3200 településén lesz passió” – fogalmazza meg hosszú távú reményét az író-rendező.

Az elmúlt évek előadásainak tapasztalatait és a szereplők visszajelzéseit is figyelembe véve a szervezők idén úgy döntöttek, hogy kibővítik a képzés idejét. Az immár háromnapos program első két napján csak a szervezők és a rendezők vettek részt tavaly ősszel. A harmadik alkalmon azonban a passió négy főszereplőjének (Jézus, Jézus hangja, a Fekete zakós és a Kísértő) is jelen kellett lennie, hogy ők maguk első kézből kaphassák meg az instrukciókat szerepük megformálásához.

„Kaptatok egy hívást Istentől”

Február első vasárnapjának reggelén közel kilencvenen gyűltek össze Budapest II. kerületében, a Pasaréti Közösségi Ház termében, hogy a színészi, rendezői szakma néhány alapvető fortélyát megismerhessék.

A kezdeti izgatott pillanatok feloldására a főszervező idézett néhány mosolyra indító mondatot a rendezők hozzá írott leveleiből: „A Jézusunk sajnos ma nem tud jönni, mert nászúton van” vagy „ A Kísértőm az kérdezi, hogy…”.

A derültség után az elcsendesedés fontosságára hívta fel a figyelmet, és kérte a jelenlévőket, gondolkozzanak el a néhány perces csendben arról, hogy miért jöttek el ma ide, a képzésre.

Mik a személyes céljaik, terveik? „Kik vagyunk ma, ebben a pillanatban, akik nekivágunk ennek az útnak?” Így fogalmazott: „Kaptatok egy hívást Istentől, és erre válaszolva vagytok ma itt.”

Majd Lengyel Donát OFM, a pasaréti ferences plébánia káplánja szólt a jelenlévőkhöz. „Én nem a kísértő vagyok” – fordult hozzájuk. „Én a pasaréti csoport – Zsolt által felkért – lelkivezetője vagyok, a háttérben imádkozom az előadások sikeréért, hogy minél több helyre eljusson a passió híre, a közösségépítés reményében.

A sikeres együttműködésetekben bízva adom most át nektek és a munkátokra Isten áldását, mely áldás szó azt jelenti, hogy jót mondani. Mondjatok hát ti is jót, és adjátok tovább az örömhírt e darab által is.”

Hitelesnek kell lennünk

A képzés a montázstechnika megismerésével kezdődik, hiszen ez kísér végig minden előadást. Ha különböző jelentéstartalmakat egymás mellé teszünk, két képből megszületik egy harmadik. Hallhatunk arról a kísérletről, amikor egy férfi kifejezéstelen arcképe mellé egy tányér gőzölgő leves fotóját tették. Az alanyok éhesnek látták a férfit. Másik alkalommal pedig egy kedves kisbaba képét tették ugyana mellé a férfiarc mellé – elsőként mindenkinek az apa szó jutott az eszébe. Ezt látták megjelenni a férfi arcán, a szemében, miközben az változatlan maradt. Így működünk mi is nézőként. Látunk valamit a színpadon, halljuk a szöveget, de igazából a mi fejünkben áll össze a kép.

„Az alkotási folyamat során meg kell találni az egyes elemeket, azokat helyes arányokban alkalmazni, hogy az öltözet, a mozgás, a hang milyen jelentéstartalmakat hordoz, és az beleillik-e a történetbe. Azért, hogy a valódi üzenet megszülethessen. Ez rendezői feladat. A szereplőknek is úgy kell működniük, mint a hivatásos színészeknek. Hitelesnek kell lenniük.

A szöveg elolvasása után kicsit mögé kell nézni a soroknak, az adott szereplő életállapotát kell megismerni: ki ő, mi ő, és mik a céljai, mit akar elérni, miért mondja éppen azt, amit mond?

Ennek megvalósításában nyújt segítséget ez a képzés” – összegez a rendező.

„A tények ne takarják el előlünk a valóságot”

A passiótörténet attól különleges és eltérő más színházi történetektől, hogy két vonulata van: a hétköznapi, a tény, hogy Jézust elviszik a Golgotára, és kivégzik; a másik: a valóság, mely mégis misztérium – a megváltás. Amikor Jézus megvált minket, átveszi a bűneinket. Ennek a kettősségnek az érzékeltetésére a darabban is különválik Jézus emberi és az isteni oldala: látjuk őt, mozog a színpadon, de nem ő beszél. A két jelentéstartalom a néző fejében áll össze: az istenembert látja, ezáltal válik aktív részesévé a történetnek. Arra kell törekednünk, hogy „a tények ne takarják el előlünk a valóságot” – figyelmeztet a szerző.

A szünetben megszólítom a mellettem ülő szakállas, szemüveges férfit. Beszélgetésünk során kiderül, hogy a bicskei csoporthoz tartozik, és először van itt. Elmesélte, hogy egy farsangi mulatságra öltözött be Jézusnak, és egy régi katolikus barátnője, aki szintén szerepel a darabban, látta meg őt így. „Megkérdezett, hogy vállalnám-e Jézus szerepét. Nem igazán tudtam, miről van szó.

Azt hittem, olyan lesz, mint egy vasárnapi körmenet, amikor virágszirmokat szórnak. Ezért kapásból igent mondtam, mert tudtam, hogy nem kell megszólalnom a darabban. Nem gondoltam, hogy ez ilyen komoly szerep.

Amikor megnéztem a korábbi pasaréti előadást, elgondolkodtam, hogy méltó vagyok-e én erre a szerepre. De a többiek biztatása, az együtt alkotás, ahogyan figyelünk egymásra és segítjük a másikat, megerősített” – meséli Kis Balázs.

Ő cipészként dolgozik Budapesten, a plébánia színjátszó csapatába – akik között találunk magyar szakos tanárt, vagy épp informatikust is – idegenként érkezett, de nyitottan és lelkesen fogadták.

„A mi közösségünkben sem alkatilag, sem fizimiskára nem találtunk megfelelő Jézust, illetve akit felkértünk, sajnos nem ért rá. Eleve a karakterekre kerestünk embereket. Remek szereplőkre találtunk, és nagyon örültünk annak, amikor Balázs megjelent nálunk, Jézus megformálását vállalva. Hiszek a közös munkánk sikerében” – mondja Balla Márk, a bicskei csapat rendezője.

Balázs református. Ez tény. Ő játssza el majd Jézus szerepét. Ez pedig a valóság.

Nem gond van, megoldandó helyzet

A délelőtti képzés második szakaszában, a bemutatkozó beszélgetések után egy kis ízelítőt is kaptunk a darab egyes jeleneteiből, hogy az eddigi elméletet a gyakorlatban is láthassuk. A Pasaréti passió főszereplői mesélték el saját élményeiket, amelyeket szerepük megformálásakor átéltek, segítséget, ötleteket adva ezzel az amatőr színésztársaknak.

Tapasztalataik szerint azt a legfontosabb megérteni, hogy a néző a darabot látja, a szerepet figyeli, és nem a szereplőt, aki alakítja.

A közös ebéd után az eddig felmerülő problémák megbeszélésére, kérdések feltevésére is lehetőség nyílt, és válaszokat is kaptak a résztvevők. Meskó Zsolt így fogalmazott: „Nem gond van, megoldandó helyzet.” Így a délután folyamán a technikai és a gyakorlati tanácsok voltak a középpontban.

Jelenetről jelenetre megnézhettük, mire kell odafigyelni a szereplők szempontjából, hogy a nézők is minél jobban átélhessék a történéseket. A szövegkönyvön túl a színpadi mozgásokhoz is kaptak forgatókönyvet a jelentkezők.

A Jézust megformáló szereplők, a római katonákat megformálókkal együtt, kipróbálhatták a keresztrefeszítés mozzanatait és a keresztről levételt is. A fény- és hangtechnika használatát, a szakmai alapkifejezéseket vagy épp néhány trükk alkalmazásának lehetőségét is bemutatta Galambos Tamás, aki a pasaréti előadásokat évek óta segíti munkájával.

A színház és a film az illúzióról szól, hogy elhitessük a nézővel, hogy az adott pillanatban ő is ott van, ő is szereplőjévé válik az eseménynek.

Az adott jelenetnek megfelelő hangulatteremtő színek és fények is ezt a célt szolgálják” – mondja a technikus.

Túllépni a saját érdekemen, és a másik érdekét nézni

A korábbi résztvevők leveleiből néhány elgondolkodtató esetet is megismerhetünk. Van olyan plébánia, ahol a közösség lelkesen készült, részt vettek a képzésen, mert szerettek volna együtt megalkotni valamit, de „mégsem nyertek bebocsátást” a templom falai közé.

Talán mert a passiójáték nem a szigorúan vett liturgia része? Vagy mert pluszfeladatot jelenthet az amúgy is leterhelt pap számára? Érhető.

Van, ahol az hangzott el a plébánostól, hogy eljátszhatják ugyan a darabot, de Jézus ne szerepeljen benne. Talán attól félve, hogy megszentségtelenítődhet a személye? Érthető. Olyan is akadt, aki azt mondta: A misén elénekeljük, akkor minek kellene ez?

Mind-mind érthető és megérhető hozzáállás. Akár. De nem ugyanaz a fűtött (vagy épp fűtetlen) padban ülve, a mise keretén belül végighallgatni a már ismert dallamokat, még ha oly szépek is. Nem, nem unalmas. Mert a téma nem engedi, hogy az legyen. Csak más. Nagyon más.

Ez a passió evangelizáció, küldetés. Túl kell lépni a saját érdekemen, és a másik érdekét kell nézni. Aktív lelkigyakorlatként kell megélni ezt a képzést és az előadást is,

ettől lesz hiteles” – mondja Zsolt.

Miért ne lehetne ez mindannyiunk számára külön lelki töltekezésre, magunkba nézésre lehetőséget adó alkalom? Örömteli példaként elmondja, hogy van olyan közösség is, ahol a nagyböjti lelkigyakorlat csúcspontjának számít, amikor közösen mennek el megnézni a Pasaréti passiót.

Ez a szenvedéstörténet megmutatja, hogyan viszonyuljunk a másik ember és a magunk szenvedéstörténetéhez. Nem elég Jézust csak a kereszten nézni, az oda vezető úton is látni kell, hogy ő hogyan hordozza el azt a keresztet, amit mi is hordozunk. Ha ő képes odáig elmenni és vállalni a kereszthalált is, akkor mi is képesek vagyunk végigmenni az úton. Jézusnak az utolsó vacsorán elhangzott mondata is erre biztat bennünket: „Ti sokkal többre lesztek képesek, mint én.”

Passió. Kínszenvedés és kereszthalál – a történet adott. De ez a mi történetünk is. Legyünk hát részesei.

Engedjük, hogy valóban mi is átéljük, és a szereplőivé váljunk. Mert ez nem játék.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír