Elkényeztetett az Úr – Blanckenstein György atya 75. születésnapját ünnepli

– Kikkel ünnepelte a születésnapját?

– Nagyon sokakkal. Az egyházközségben legelőször is a gyerekekkel: a havi iskolamise végén a négyszáz fős gyereksereg tapssal köszöntött, alig akarták abbahagyni. A tanárok is megajándékoztak. Egészen kézzelfoghatóvá vált számomra, hogy szeretnek. Vasárnap, a szentmisén is köszöntöttek, majd a templomkertben agapéra gyűltünk össze.

Jólesik megtapasztalni ezt a szeretetet, és öröm kimondani: én is szeretem őket.

A nagycsalád tagjaival, testvéreimmel és a hozzátartozóikkal pedig a héten ünnepeltünk, itt, a plébánián.

– Gyakran megemlíti, mennyire meghatározó az életében, hogy nagycsaládban nőtt fel.   

– Hatan vagyunk testvérek, ma is összetartó közösséget alkotunk. Amikor édesanyám engem várt, már volt két gyerekük. Nagy szegénységben éltek, még éheztek is. Édesanyám szervezete annyira legyengült, hogy az orvos féltette, belehalhat a szülésbe. Kérte, vetesse el a gyermeket. Én felnőttként tudtam meg ezt. Ez is hatással lehet arra, hogy mindig volt bennem egyfajta életigenlés. Nagyon tudok örülni a kisbabáknak, szeretek keresztelni.

Meghatározó élményem az ikerhúgaim születése is. Tizenegy éves voltam akkor. Édesanyám várandóssága alatt nem derült ki, hogy ikreket hordoz, akkoriban még nem volt ultrahang-vizsgálat, s úgy látszik, egyszerre dobogott a szívük. Nagyon-nagyon örültem a születésüknek. A történethez hozzátartozik, hogy nagyon szerettem volna egy biciklit, de mert szegények voltunk, így szó sem lehetett erről. Én akkor túl tudtam lépni ezen. Amikor megszülettek az ikrek, felkiáltottam: Ez többet ér, mint egy bicikli! A szüleimet ez úgy meghatotta, hogy karácsonyra kaptam egy kerékpárt. Testvérként én álltam a legközelebb az ikrekhez, a bátyáim akkor már a Piarista Gimnáziumba jártak. Picit a nevelésükben is részt vettem, édesanyám sokszor rám bízta őket.

– A szívében ma is ott van a családja, öt testvére, unokahúgai, unokaöccsei, és mindenütt a sok gyerek. Nemrégiben beszélt egy újszülött elveszítéséről.

– Nagyon összetartó a családunk. Legtöbbször én esketek és keresztelek, Miklós bátyám rám osztotta ezt a feladatot. Az említett eset, az újszülött elveszítése, az egyik húgom családjában történt. Már a várandósság alatt tudták, hogy nem marad életben a kisbaba, a fontosabb szervei hiányoztak, mégis nagyon nehéz volt elveszíteni őt. Hála Istennek, beengedtek a klinikára, és ott megkereszteltem. Az édesanyja mindvégig fogta a csöpp kis kezet. Mindannyiunkat nagyon megérintett ez, megéreztük, mit jelent, hogy ő Isten gyermeke lett. A házaspár most újra gyermeket vár. Nagyon örülök, hogy nem ijedtek meg…

– Szomor, Budaörs, majd Budajenő – ezek voltak első papi állomáshelyei. Milyen emlékeket őriz ebből az időből?

– Budajenőn nagyon tudatosan kellett építkezni. Néhány öreg nénike, pár férfiember és pici unokák jártak a templomba. Közösségek kialakításába kezdtem, kirándulni, táborozni mentünk. Mindez nagyon megfogta őket. Egyszer eljutottunk Münchenbe is, Budajenő ugyanis sváb falu volt, pontosabban svábok és székelyek lakták. Érdekes történet. 1938-ban Hitler nem engedte el a németeket a budapesti Eucharisztikus Kongresszusra. Egy fiatalember azonban, aki nem tudott a tilalomról, biciklivel elindult Magyarország felé. Amikor itt megtudták, hogy mégis van valaki, aki Németországból érkezett, nagy ünneplésben, vendégszeretetben részesítették. Annyira, hogy egészen megfogta Magyarország, s később, amikor politikus lett, a magyarokat mindig külön kiemelte, segítette. Így juthattunk ki mi is Münchenbe. Királyi fogadtatásban volt részünk. Ez nagyon megérintette a mieinket, hiszen egy egyszerű faluból vendégként egy hercegi palotába kerültek.

– Harmincnégy éve Szentendrén szolgál, de már a gimnáziumot is itt végezte, a ferenceseknél. Mit jelent Önnek a város?

– A dédanyám révén találkoztam először Szentendrével. A dédszüleimet kitelepítették Kondorosra, s amikor ezt feloldották, a dédnagyanyám, mivel Budapestre tilos volt visszamenniük, ideköltözött.

Az itt szolgáló pap, László Gábor regnumi atya óriási hatással volt rám. Én tízéves korom óta vagyok a Regnumban.

Már akkor nagyon tetszett Szentendre. Emlékszem a főtér keresztjére, a város mediterrán hangulatára. Aztán idekerültem gimnáziumba. Reggel nagy csapat gyerek érkezett együtt Budapestről, az atyák kísértek minket. A HÉV utolsó kocsija nekünk volt lefoglalva. A hierarchiát is megtanították: a negyedikesek és a harmadikosok ülhettek, a többiek, a „szecskák” álltak. Egészen Pomázig kötelező szilencium volt, tanulás. Pomáznál aztán föloldották a szilenciumot, mindenkinek a kezében egyszerre csukódott be a könyv. Az a hangos csattanás ma is a fülemben van. Mulatságos volt, és azt sem bánom, hogy szigorral neveltek. Úgy gondolom, ez hiányzik a mai világból.

– Szívesen járt a ferencesekhez?

– Nagyon sokat adott nekem az iskola, szerettem. Vidám volt a légkör, fiúk, lányok együtt, ahogy a családban is. Sok házasság született ebből a körből, a fiatalok itt igazán meg tudták ismerni, hogy ki milyen a valóságban, hogyan viselkedik a többiekkel.

– Mára nagyon megváltozott a város.

– Örülök, hogy szépül. Lassan-lassan rendbe hozzák a házakat. Cukorbeteg vagyok, emiatt fontos, hogy sokat sétáljak. Megvannak a kedvenc köreim. Szeretem a Duna-partot, ahogy onnan kitárul a látvány, az egyik oldalon a folyó, a másikon a város a templomtornyokkal. Gyönyörű szép a Bükkös-patak mente is, az árnyas fák, a csend nagyon megnyugtatja az embert.

– A szentendreiek szerint György atya egy önálló intézménynek számít itt. Regnum, cserkészet, házas hétvége, iskola, óvoda és már bölcsőde is…

– A papságomban nagyon fontos a közösség. A híveim és a magam számára is. Azt látom, hogy

akik közösséghez tartoznak, megmaradnak a hitben.

Sokat jelent nekem a Regnum Marianumban a papi közösségem. Az esperesi kerület papjaival is rendszeresen összejövünk. Ezek spontán találkozók, megbeszéljük a problémákat, segítünk egymásnak. Amikor idekerültem, éppen zajlott az egyházmegye zsinata. Nagy élményt jelentett, reményt adott, hogy szabadok vagyunk, ebből lesz valami. Aztán jött a csalódás, készült egy könyv, feltettük a polcra. Úgy éreztem, nem válhat minden lelkesedésünk holt betűvé. Összehívtam az egyházközségi zsinatot. Két dolgot tűztem ki célul: közösség és evangelizáció. Megszólítottuk az embereket. Sok jó kezdeményezés született. Volt, amit magam indítottam el, volt, amit mások hoztak. Sok közösség létrejött, néhány idővel elhalt, amit nagyon sajnálok. Az Alpha-kurzus rengeteg embert megmozgatott, vonzotta az érdeklődőket, akik a hit szempontjából még a periférián voltak. Sokan katekumenek lettek, megkeresztelkedtek. Sajnos ez a kezdeményezés is elhalt.

– Egészen más feladatot jelenthetett az intézmények alapítása.

– Idehelyezésemkor Paskai bíboros úr megmondta, hogy iskolát és óvodát kell elindítanom. Fogalmam sem volt, mit jelent ez a gyakorlatban. Lassan aztán ez is kialakult. Sikerült jó tanárokat alkalmazni. Úgy gondolom, hogy értékes iskola és óvoda született. Nagy öröm, hogy mostanra már bölcsődével is bővült.

– Nagy számban nevelődtek káplánok a keze alatt. Mi az, amit mindenképpen át akart adni nekik?

– Két plébánosom volt életemben. Szomoron, ahol a papi életem kezdtem, Kirchhoffer Antal ferences atya vidám, jó humorú, igazi ferences lelkületű, kedves, szeretetteljes ember volt. Nagyon jól megvoltunk egymással, sokat tanultam tőle. S azután Budaörsön, Szappanyos Béla atyától kaptam talán a legtöbbet. Szenzációs ember volt, nagyon-nagyon szerettem, de nemcsak én, hanem a másik káplán és az egész közösség is. Ajándék volt mindenkinek. Tőle is sokat tanultam, de most nem is a szakmai dolgokat hangsúlyoznám, hanem leginkább azt, hogyan éljünk együtt egy káplánnal. Azóta is követem őt ebben.

Reggelente például megterítek nekünk. A nap során leginkább a reggelit tudjuk közösen elfogyasztani, és közben sok mindent megbeszélhetünk. Fontos, hogy a másik érezze, szeretve van.

A mostani káplánom, Szűcs Bálint nagyon-nagyon jó lelkipásztor. Lelkesedése, hite van. Imádságos lélek, nagyon örülök neki.

– Gyakran hangsúlyozza: az a legfontosabb, hogy megéljük a szeretetet.

– Ezen a téren sokat tanultam a Házas Hétvége közösségében. Néhány házaspárral indítottuk el, negyvenegy évvel ezelőtt. Azt éljük meg, hogy a szeretetünk döntés kérdése. Sok ember érzelemként gondol a szeretetre. Ha van kedvem, ha jók hozzám, akkor szeretek. Gyakran „üzletnek” tekintik: ha kapok, akkor én is adok. Ám ha ilyen elvárásokkal élünk, az nem szeretet. Persze akadnak nehéz helyzetek, amelyek próbára tesznek minket. Amikor fáradt vagyok, ha megbántottak vagy valami bajom van, nehéz szeretni. De az a fontos, hogy mindig legyen törekvés az emberben a szeretetre. Ma reggel például többször „belecsöngettek” a zsolozsmámba, zavart, hogy mindig abba kellett hagynom. Döntést igényelt, hogy a harmadik csengetés után is mosolyogva fogadjam az érkezőt. Nem mindig sikerül, de próbálkozom.

– Hetvenöt évesen a szolgálat komoly fizikai megpróbáltatás is.

– Érdekes, de nem érzem a koromat.

Van, hogy fáj itt-ott, de lélekben élettel teli vagyok. Van még bennem energia, tetterő. Az idős ember bölcsességét nagy ajándéknak tartom. Ebből a távlatból egészen másképpen látjuk az életet, főleg a célját.

Az örök életről sokszor gondolkozom, vágyódom oda. De nem azért, mert itt rossz lenne, hanem mert tudom, hogy ott lesz részünk a teljesség. Egyszer sajnos éppen szentmisén lettem rosszul, kis elsősöknél, a kápolnában.  A tanárok látták, hogy nagyobb baj van, hívták a mentőt. Különös érzés volt akkor bennem: lehet, hogy most meghalok. Nagyon jó volt azt tapasztalni, hogy nem féltem. Nyitottságot éltem meg, azt a nyugalmat, hogy kész vagyok, ha kell. Ennek a nyugalomnak nagyon örülök.

– Igazán tartalmas élet van a háta mögött.

– Elkényeztetett engem az Úr, nagyon sok mindent kaptam. Valamennyi közösségben jól éreztem magam, szeretetet tapasztaltam.

Az én életemben is előfordultak persze szenvedések, csalódások, mint mindenkinél. De sokkal több volt az öröm.

Sokat jelent, hogy láttam minden erőfeszítés értelmét, a növekedést. Mondtam is a gyerekeknek a szentmisében, nagyon jó papnak lenni.

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. május 10-i számában jelent meg.